kapcsolódó kiállítás:
Who if not we...?
S u r f a c i n g
2004. szeptember 17. - október 24.
 

blaumann

Surfacing - Felületeskedés?
(Háromperces férfiaknak)

A lassúság megmutatja, hogyan várjunk. Világunkban, mely megőrül a sebességért, ez a felvetés teljesen értelmetlennek tűnik. Ehelyett korszakunk legfőbb parancsa a várakozási idő csökkentése. A négy alapvető felület, melyeken az urbánus felhasználó érintkezik környezetével, a komputer, a város, a tv/mozi, a rádió/popzene egyre agresszívebb, egyre gyorsabb tempót követ és követel, sarkall mind gyorsabb cselekvésre. Az interfészek hatásai újabb és újabb rétegként rakódnak ránk, gerjesztik egymást és az utolsó, de legfontosabb kommunikációs felületen: a többieken, a többiekkel való viszonyunkon mutatják meg végső, nem kevéssé félelmetes arcukat.

Egy nemrégiben publikált tanulmány1 szerint a szélessávú internet eléréssel rendelkező felhasználók a „való életben” sokkal türelmetlenebbek másoknál. Egy távközlési szolgáltató kutatása szerint az a user, aki a gép előtt ülve szélessávú hozzáférésének köszönhetően hozzászokik a gyors történésekhez és reakciókhoz, az offline életben sem bírja a tétlenkedést. A vizsgált férfiak fele azt mondta, nem vár, ha egy weboldal lassan töltődik le. Negyven százalék nyilatkozta, hogy csupán három percig hajlandó tartani a telefont, ha éppen kapcsolják valakihez, és a kísérletben résztvevő férfiak körében öt közül csak egy vár három percnél többet abban a boltban, ahol hosszú sor állt a pult előtt. A kísérletben brit férfiak vettek részt, akiket a kutatás végeztével a cég „háromperces férfiak”-nak nevezett el.

Ezek a háromperces, agresszív kismalacok egyszerűen nem várnak. Az gondolják, hogy a tömegek büntetése ez a kilátástalan, szomorú szüttyögés, a várakozás. A várakozás a tervezés ellentéte. A tervek készítése nem más, mint részletek előrelátása, a jelen fejlődés képének előrajzolása számítások, programozás útján. De ha ezt a tervezést szélsőséges tökéletességében tekintjük, azaz minden pontosan eltervezünk, akkor nem lesz jövő. Ha minden tisztán látunk előre nem lesz értelme az életnek. Az állatok például nem terveznek, bevárják a jövőt. De nekünk mindenképpen terveket kell faragnunk, mivel ez az emberi intelligencia alapvető tulajdonsága.

De akkor hogyan őrizhetjük meg a jövőt? A művészet egy lehetséges mód. A művészet egyszerre mutatja meg és rejti el a jövőt, mint a lány a Mátyás királyos mesében, hozza is meg nem is. Mert egyszerre van meg benne a várakozás és a tervezés. Egyrészt láthatóvá teszi a világot, másrészt tudósít arról, ami láthatatlan marad. A művészet felhívja a figyelmet a várakozás jelentőségére, hogy a szemünket olyan dolgokra emeljük, melyeket csak akkor értünk meg, ha időt fordítunk rájuk.

A várakozásra fordított figyelem azért fontos, mert vitathatatlan, hogy komolyan érzéketlenné váltunk a láthatatlan és rejtett iránt. Itt nem az ezotériára gondolok, nem is homályos értelmű spiritualitásra, vagy patetikus üzenethordozó funkcióra, hanem egyszerűen magunkkal szembeni türelemre, amivel hagyunk megszületni, vagy jobb esetben megérni egy gondolatot. Még a művészeti világban sem vagyunk tisztában azzal, hogy vannak dolgok, melyekkel csak akkor találkozhatunk, ha várunk. Sokan, akik azt állítják, hogy művészettel foglalkoznak, azokat is inkább az üzlet érdekli, mint a várakozás. Csinosan kiállított tárgyakat akarnak látni, mellettük rövid leírást, melyben jelentésüket kompakt módon elmagyarázzák, hisz annyi meg annyi műtárgy van, és nincs elég idő mindegyiken átmenni részleteiben.

A mai világot a gyorsaság és az intolerancia jellemzi. Ez a korszak nem érti a várakozásban rejlő lehetőségeket, ezzel egyre jobban megfosztva magát a jövőtől. Ezért hiszem, hogy fontos a lassítás témája.

Erre volt alkalmuk azoknak, akik megnézték a Surfacing-et. Ez a kiállítás a Who if not we…? című holland kulturális rendezvénysorozat része, melyet a tíz új csatlakozott tagállamban szervezetek. Egy igazi holland módon szemlélődő kiállítást láthattunk. Az az „érzéki” szemmel történő észlelés, gondos megfigyelés, a látvány pontos visszaadásának hagyománya érezhető a munkákon, mely a XVII. században csúcsosodott ki Németalföldön. Az akkori kortársak számára a korszak képei épp úgy voltak a látható világ tanulmányozásának eszközei, mint a mikroszkóp, a távcső vagy a camera obscura2. A kiállításon bemutatott művek is valós és fiktív dokumentumok, melyeken át betekinthetünk a mába. Tradicionálisan németalföldi műfajok: a csoportkép, a tájkép, a portré köszönnek vissza megváltozott médiumokon keresztül. A kiállított tárgyak, videó-installációk, fotók, filmesszék, dokumentumfilmek, melyek a képdömpingben elveszetten és fásultan sodródó városlakót egy kifinomultabb, elemzőbb megfigyelés lehetőségével kínálják meg.

A kurátor, Páldi Lívia definíciója szerint a Surfacing a „fehér kocka” és „fekete doboz” találkozása3. Ez vajon mit jelent? A kiállítótér végső formája és a film abszolút illúzióját befogadó tér között vajon mi található? Egy szürke hibrid zóna? Reális igény lehet egy kurátor részéről, hogy megpróbálja a nézőt egy olyan 8 órás programra invitálni, melyet három mondatban nem lehet mondjuk így összefoglalni: „Krasznahorkai László regényéből készült, monumentálisan lepusztult film. Állatkínzás, kocsmai tánc és egyéb ördögi dolgok. Az elmúlt tíz év legjobb magyar filmje!4, vagy emígy: „A Louvre a világ legrégibb és talán leggazdagabb múzeuma, bejárása több napot vehet igénybe”. Elképzelhető, hogy egy műszakot a gyár helyett a múzeumban tölt az ember? Elképzelhető, hogy kicsivel kevesebb, mint két napi tévéadagját egy felnőtt ember5 a múzeumban fogyasztja el?

A magam részéről én pont így tettem. Kétszer mentem fel, hogy lelassuljak, mint egy tisztuló hétvégén a gőzben, ahol a párában összemosódnak a színek, de hosszan szemlélhetem az arcokat, a zöld penészt, és a kupolán beeső fényt. A fekete és fehér kubusok között én egy fürdőt találtam, ahol a hideg víz és a forró gőz váltakozása addig fárasztja az embert, míg lebegő, nyugalmi állapotba kerül. Egyfajta tervezett várakozás, melyet, ha szépen csinálunk, művészet. Nem szürkeség, csak a színek egy más aspektusa.

Ezen a kiállításon a kedvenc színeim: Barbara Visser videója, a Philippa, melyben egy létező holland nemesi család legfiatalabb örökösnője a ma már múzeumként funkcionáló családi kastélyban, édesanyja ruháiban, három alakot öltve kergeti önmagát a kastély titkos átjáróin keresztül. Igazán vicces. Aztán Rineke Dijkstra Titanicja, mely egyetlen portréfotó Isabelről, a szomszéd lányról. A kép abban a pillanatban készült, mikor a 12 éves gyermek a már százszor látott kedvenc filmje, a Titanic „én vagyok a világ királya” vágyteljesítő, extra romantikus pillanata előtt még épp nem sírja el magát. Nagyon erős kép, még ha nem is ismerjük a történetét, akkor is. És Gerard Holthuis Hong Kongja, mely a 1998-ban bezárt Hong Kong-i Kai Tak repülőtérnek állít emléket. Kai Tak különlegessége az, hogy ez a világ egyetlen olyan reptere, mely egy város szívében fekszik. A 35mm filmre forgatott 13 perces fekete-fehér film szándékosan túlexponált kockáin a közvetlen közelünkben hatalmas gépbálnák sziluettjei húznak el egyre- másra. Egyszerűen csodaszép.


1 http://www.theregister.co.uk/ ... ,
http://index.hu/ ...

2 Svetlana Alpers: Hű képet alkotni, Holland művészet a XVII. században, Corvina, 2000

3 Surfacing kiállítás katalógus, Ludwig, 2004, 7.o.

4 http://www.est.hu/rovat/mozi/film.cfm?d_id_film=334

5 AGB Hírek 2002/1

2004. október 26.
PRINT