kapcsolódó kiállítás:
Száraz tónak nedves partján
2004. szeptember 29. - október 16.
 

Erdősi Anikó

Hol a hullám?
Szabó Ádám „Száraz tónak nedves partján” című kiállítása
Stúdió Galéria, 2004. szeptember 28 – október 16.

 

Féléves hallgatás után szeptemberben újra megnyílt a Stúdió Galéria, a Fiatal Képzőművészek Egyesületének kiállítóhelye a Képíró utcában. A szezont Szabó Ádám önálló, bemutatkozó kiállítása indította, akitől egy videó és két, videó és szobor párhuzamos bemutatására épülő installáció volt látható a három részre tagolt térben.

A galériába belépő az önmagában álló, monitoron bemutatott videóval szembesül elsőként, amely egy fa felületének fakturális változását mutatja. A sima falapból apró, tojás formájú „buborékok” bukkannak ki, egyre sűrűbben, mígnem ellepik az egész felületet. Majd apróbakká válnak és egy még zsúfoltabb, zsizsegő látvánnyá állnak össze, hogy aztán újra megritkulva és lelassulva visszahúzódjanak a fa sima burkába. A videón látottak leginkább egy ciklikus biológiai vagy kémiai folyamatra emlékeztetnek, például az eleredő, zuhogó, majd fokozatosan elcsendesülő, és végül elálló eső ritmusát hordozzák. Eközben a magyar animációs film hőskorának nagyjai által készített homok–, és gyurma–animációit is felidézik az azokat ismerő szemlélőben. De a videó egyenlőre nem sokat árul el a folyamatról – Szabó munkáinak kulcsfontosságú eleméről –, amely összetartja a mozdulatlan, szobrászi matériát és a mozgókép anyagtalan képeinek látványfolyamát.

A formaalkotás évezredek óta általános szobrászi igény, mikor hogy hívják is, és Szabó Ádám formaérzékenységét tekintve vérbeli szobrász. Jelen kiállításán azonban nem kizárólag formaalkotásról van szó, inkább konceptuális megközelítésről: a formaalakulás megfigyeléséről, illetve két különböző természetű médium szimbiózisának kísérletéről. Szabó egy természettudós kíváncsiságával és alázatával szemléli, hogyan alakul az általa generált formaképződés, mi történik az egymással összeeresztett szubsztanciák, az illékony kép és a súlyos anyag között.

Módszerére, illetve problémaérzékenységére ezen a kiállításon a belső terekbe installált művek vezetnek rá. A középső térben kivetített videó mellett ugyanis ott találjuk magát a megdolgozott tárgyat, egy posztamensre állított mészkőlapot, melyben ott van a videón kialakulni látszódó, kanyargó, folyómedret idéző vájat. Álgeológiai szituációba (szimulációba?) kerülünk, és ez így is marad a harmadik, legbelsőbb térben elhelyezett műig, ahol a videó–szoborhoz egy hangszóróból hallható hang is társul, felerősítve az illúziót.

Itt ugyancsak egy kőlapot találunk, ez esetben lapjával a falra függesztve, tehát azonos pozícióba helyezve a szomszédos falra vetülő mozgóképpel. Ezen a ponton érzékelhető tisztán az a művészi probléma, amely Szabót izgatja, és amely a két alapjában ellentétes természetű médium „képének” szembesítésével már teljesen egyértelművé válik.

A vetített kép egy porózus felületen leheletfinoman kirajzolódó vonalat mutat, amely pillanatok alatt el is tűnik a szemünk elől, hogy pár másodperc múlva a felület egy másik pontján – szintén szempillantásnyi időre –, egy másik ívet adjon ki. Mint egy, a tengerparti homokba, pálcikával húzott vonal, amelyet a következő hullám végleg elmos. A hangulati fantáziát a hallható hullámverés hangja is bíztatja, de a teljes illúziótól egy aprócska elem visszatart: a hullám látványának hiánya. És ez az a pillanat, ahol tényleg gyanússá válik a helyzet, ha eddig még nem lett volna az.

Szó sincs természeti jelenségekről. Szobrászatról, képzőművészetről van szó. A forma–, és képalkotás különböző eszközeinek újfajta, kísérleti összekapcsolásáról. Két médium közös helyzetbe hozataláról. A létrejövő viszony pedig egy kiegyensúlyozott párbeszéd, melynek izgalmas hozadéka, mintegy ráadása az a képi illúzió, ami mozgásban tartja a megfigyelő érzékeit. Nem videó és nem szobrászat, nem illúzió és nem valóság, hanem mindkettő egyszerre. A sav nekimegy a kőnek, az állóképekből számítógépen összerakott videó nekimegy a mészkő súlyának és statikusságának. A meccs részeredménye mindig egyenlő, és a nézők élvezik a játékot.

Még egy mozzanat van, amely fontos és szimpatikus része Szabó Ádám itt bemutatott munká inak, és ez a véletlen, illetve az esetleges szerepeltetése. A szobrász savval maratja kőbe álgeológiai képződményeit – ahogy a föld megidézett domborzati jelenségeit a víz formálta. A nyomvonal megadása után a sav és a kő összetételének függvénye, hogy milyen lesz a vé geredmény. Az a tény, hogy a művész hagyja magát és művét kiszolgáltatni a csak részben kiszámítható kémiai folyamatnak, nyitottságot és flexibilitást sugall, valamint azt bizonyítja, hogy a megfigyelő, elemző szerepet tartja a maga számára optimálisnak.

A munkafolyamat fókuszba helyezése alapvetően intellektuális, elemző megközelítés, ahogyan az a művészi eszközök közötti határok elmosása is. Azonban ahogy Szabó mindezt teszi, az illúzió határmezsgyéjén lavírozva, nagyon finom elmozdulásokkal körülírva az általa generált feszültségeket, egy végtelennek tűnő oda–vissza játékban tartva eszközeit és a néző érzékeit, már kevésbé tudatos, inkább intuitív művészi viselkedés. Az alkotófolyamat így sajátos ívet mutat, amely az első felvetéstől a befogadóval való találkozásig húzódik, és a két művészi stratégia párhuzamos alkalmazása révén generál feszültséget. A gondosan kidolgozott alapkoncepcióból érzéki mű születik, amely megtartja és fokozza ezt a hatást.

Az önmagukban is komplex művek együtt jó dramaturgiai érzékkel felépített kiállítást adnak. A kíváncsiság felkeltése után, az élmények és információk lassú adagolásával a művész lassan vezeti be a nézőt az általa létrehozott, tárgyakkal körbeírt szellemi mezőbe. Végül felfedi a felvetett és vizsgált jelenség gyújtópontját, nyitva hagyva a felmerülő kérdések egyéni megválaszolásának lehetőségét. Ám az első rejtély izgalma, ahogy a hullám által el–elmosódó vonal, nem szűnik.

2004. november 11.
PRINT