kapcsolódó kiállítás:
Apa kézen áll
2005. május 13. - június 18.
 

Dékei Krisztina:

Vilmos és József
Hecker Péter: Apa kézen áll
Deák Erika Galéria, 2005 június 18-ig

 

Hecker Péter kiállításának címadó képén egy kissé kövérkés, feje búbján kopasz férfit láthatunk, amint egy piros műanyag borítású, vaslábú széken éppen egy különös tornamutatvánnyal hívja fel magára a figyelmet . A műanyag fuszeklibe bújtatott, égnek meredő lábfejek mögött a hetvenes évek Magyarországának modernizációs egyenterméke, egy jellegzetes varia szekrény bukkan fel, üveges részében poharakkal és egy Vilmos körtés üveggel. Az esetlegesnek tűnő képkivágat – benne a kompozíció mindkét oldalán funkciótlanul, ámde jelzésértékűen feltűnő ajtórészletekkel –, a szőnyegparketta aprólékos csíkozása és a mintás elemekben gazdag, hengerelt tapéta a kiindulópontként felhasznált, talált fényképfelvétel meghökkentő valóságának stilizált lenyomata – s egyben a művész egyedi kézjegyének, képalkotási módszerének esszenciális kivetülése is. Hecker, bár fotók alapján dolgozik, nem fotórealista: az eredeti képekből „kiretusált”, felesleges, mert egyedi motívumok elhagyása éppen a sűrítést szolgálja. A viccesnek szánt, ismeretlen és hétköznapi emberek beállított fotóiból gyerekesen és naivan megrajzolt, egyéni vonásaikat elvesztő alakok és szürreálisan gyagya térrészletek maradnak. Felerősödik viszont a póz abszurditása, miután a hétköznapi élethelyzeteket, a tömeglétet felülíró és tagadó jelhagyás egyéni gesztusát a művész kilúgozza a jelenetekből.

A Deák Erika Galériában látható tíz festmény, bár kapcsolódnak Hecker korábbi műveihez, mégis egyfajta elmozdulást mutatnak. A kiállítással egyidőben megjelent, Portrék című katalógusával szemben itt nem láthatunk emberi arcot – a kakukktojásnak számító, amúgy is külön, a bejáratnál elhelyezett Kisfiú kölcsönkutyával fényképezik című, már korábban is kiállított mű kivételével. (Ha azonban e festményt afféle pszeudo-önarcképnek tekintjük, úgy szerepeltetése indokoltnak tűnik.) A „hús-vér” emberi lényeknek (férfi, nő, gyerek) ugyanis csak a hátát láthatjuk. Bár a székecskén egyensúlyozó férfi formálisan még rokonítható más, idétlenül viselkedő, a kiemelkedés vágyától hajtott alakokkal , az első teremben látható négy festmény inkább azon művekhez kapcsolható, ahol a „hős” egy jellegzetes kellékével együtt ábrázoltatik . Olyan tárggyal vagy jelvénnyel, azaz attribútummal, amelynek segítségével a befogadó számára az istenek vagy szentek – Heckernél a kereszt- vagy becenéven családiasított alakok – kiemelkednek az egyen-masszából és azonosíthatóak, felismerhetőek lesznek.

Az attribútum szó – a művészettörténetben alkalmazott, speciális jelentésével szemben – tágabb értelemben valamely tárgy vagy jelenség olyan elválaszthatatlan tulajdonságát jelöli, amely nélkül a tárgy nem létezhet és nem is gondolható el. Hecker festményein ez a jelenség maga a hetvenes-nyolcvanas évek Kelet-Európája: az a szocialista társadalom, melyben a lét elviselhetetlen szürkeségét csak a kitörési pontok abszurdba illő banalitása überelte – az attribútumok pedig a kor tárgyi világának jellegzetes elemei. Ebben a szürke világban a vágy tárgya, a szabadság átélésének egyik lehetséges terepe a státusszimbólumok birtoklása volt. A kiállítás meghívóján is reprodukált Festmény attribútumokkal című képen az oldalnézetben ábrázolt, Lada Szamarára emlékeztető, sematizált „álomgépkocsi” előtt harci kutya-forma eb vicsorog a nézőre, a kép előterének vörösében elszórtan hegyes kavicsokat láthatunk. A nehezen összekuporgatott tárgy-fétis lehet egy robogó is, amely ott várakozik a feldíszített karácsonyfa mellett. A helyszín: lakótelepi szobabelső, az ablakon kitekintve szürke panelrengeteg lehangoló látványa, román, faragott lábú dohányzóasztal mellett kanapé, egy teljes szettből származó terítőcske és párnácskák, a sarokban ferdén kókadozó ernyős állólámpa . Hecker hideglelősen ismerős és kisszerű tárgyait árnyalatlan színekkel festi meg; a sík felületekből összeálló festményt ezáltal kifestőkönyvvé egyszerűsíti, ironikusan eltávolítja a befogadótól – nem mellesleg jelzi is, hogy képeit nem üzenetként, tanításként, hanem – bár jelentésekkel terhelt – képzőművészeti műfajként kell/lehet értelmezni. A művész nem egyszerűen nosztalgikus és poentírozott retróban utazik, a tóparton egy pléden hasmánt eltehénkedő asszonyság vietnámi strandpapucsa, jellegzetes táskája mind ismerős attribútum, de mellette a hullámzó Balatont bámuló „Kisherceg” már egy posztmodern idézetnek is felfogható, nem is beszélve a háttérben feltűnő, egyébként Hecker stílusától merőben idegen, leginkább altorjaisnak nevezhető módon megfestett, koporsóformájú Badacsonytól .

Ha az első teremben látható művek a kispolgári lét kitüntetett pillanatairól, utazásról, a megszerezhető javak birtokbavételéről, valamiféle elérhető boldogságról tudósítanak, addig a második terem fényesen rácáfol mindezekre. Az öt darab, sírkövet ábrázoló festmény ugyanis sokkal „valóságosabbnak” hat, nem utolsósorban azért, mert Hecker itt egy eddig általa nem használt, poszt-pointilistának is nevezhető, térhatású technikát alkalmaz. A művek konkrét előzményének azok az illusztrációk tekinthetők, melyeket a művész Hazai Attila Budapesti skizó (1997) című művéhez készített. Azokon a rajzokon írók, filozófusok, ismert történeti alakok fiktív sírkövei szerepeltek. A könyvbeli sírokról leolvasható, hogy „Itt nyugszik James Joyce”; egymás mellett helyezkedik el Kempelen Farkas és Heidegger, Kármán József és Franz Kafka sírköve; továbbá az emlékezet temetőjében egyetlen parcellába zsúfolódik Dobó Katica, Erik Satie, Hérakleitosz, Ottlik, Defoe, Arany, Lacan és Kopernikusz.

A kiállítótérbeli festmények azonban annyiban nem fiktívek, hogy van valóságos, térben létező és fényképpel dokumentált, majd a művész által átértelmezett/alakított előképük. A sírképek alsó széle a padlótól kb. húsz centire van, ezáltal a befogadó – akár a temetőben – lefelé kénytelen nézni, az összkép azonban – éppen az apró pöttyöcskék miatt – csak pár lépéssel hátrábbról tárul fel. Pontosan nem értem, hogy Hecker Péter miért készítette ezeket a képeket. (Eladási célból aligha.) A magányosan eltemetett Gauguin és Mednyánszky, illetve a felesége társaságában nyugvó Edward Hopper, George Grosz és Rippl-Rónai – megannyi ismert híresség. Tény, hogy valóban nem kis/középszerű emberek voltak, hogy letettek valamit az – egyébként az „együgyű” lét felől szinte láthatatlan – egyetemes művészet virtuális asztalára, s tagadhatatlan, hogy testi valójuk megszűnte után is tovább élnek egyfajta vizuális Pantheonban. „Gyermekkoromban híres és gazdag festő akartam lenni…” – vallja be korai „ars-poeticáját” ironikus nyíltsággal a művész egyik képén. Oeuvre-jében híres és gazdag emberekről készített litográfiákat is találhatunk, továbbá tagja volt a Négy Nagy Gazdag művészcsoportnak is. Amennyiben itt a híresség „lenyomatának” annektálásáról, egyfajta mélyen reflektált kisajátításáról van szó, esetleg úgy is, hogy itt elődként tisztelt művészekről van szó, akkor elfogadom a dolgot. A halál túlságosan banális, mégis roppant személyes ahhoz, hogy bármi relevánst lehetne róla írni.

Nézzük inkább a képeket, melyek valójában kis kulissza-dobozok, ahol a kép – látszólag – a kereteken is tovább folytatódik; de az erdő fáinak csak elölnézete van, a bodor bárányfelhőcskék papírmasé díszletek csupán. Festmények, „akik” talán beszélgetnek egymással. Ha jól láttam, Rippl-Rónai József sírján a büszt „tekintete” is csak egyetlen dologra fókuszál: az egykori Zwack-hamisítványra mered önfeledten. Igyál magyar!? A természet a többit úgyis elvégzi helyetted.

2005. június 7.
PRINT