kapcsolódó kiállítás:
A hiány nyomában
2005. szeptember 16. - október 9.
 

Stepanovic Tijana:

Mind the Gap!
A hiány nyomában

 

"Mind the gap!" - hallják a londoni metró utasai nap mint nap. Egy ismeretlen forrásból eredő, felülről jövő hang figyelmezteti az embereket újra és újra, hogy figyeljenek oda a hiányra.

A mondat az adott kontextusban természetesen prózaibb jelentéssel bír. Mire is szólítja fel az utasokat? Arra, hogy ügyeljenek arra a résre, melyet a metrószerelvények és a peron pontatlan illeszkedése eredményez. Hogy lépjék át a hiányt. Ha nem ezt tennék, annak súlyos következményei lehetnek. Így aztán saját, jól megfontolt érdekünkbol így is teszünk nap mint nap: automatikusan lépjük át a rést - a hiányt -, biztos talajt keresve a lábunk alatt.

Talán mégis vannak néhányan, akik olykor elvonatkoztatnak az eleve adott értelmezési kerettől, és meghallják a felszólítás metaforikus jelentését. És jelentőségét. Azt, hogy figyeljünk oda arra a hiányra (azokra a hiányokra), melyet életünk és énünk mozaikdarabjainak pontatlan illeszkedései eredményeznek. Figyeljünk rájuk oda, azaz ne hagyjuk őket figyelmen kívül. Keressük őket. Hiszen csak saját, különféle hiányaink felismerése által válhatunk hiánytalanokká.

A hiány keresésére invitált tizenhárom művészt Lázár Eszter, a Trafó A hiány nyomában című kiállításának kurátora. A kiállítás koherenciáját biztosítja, hogy a keresés minden alkotásban explicit alkotói módszerként jelenik meg, azaz olyan művekkel találkozik a látogató, melyek a keresést magát tematizálják - jobbára az alkotói folyamatokon keresztül. Ez legtöbb esetben a saját identitás keresésének metaforizálását jelenti. Hogy mi az identitás, vagy mi az én? - ez az egyik legabszurdabb kérdés, melyet azonban mégis folyamatosan felteszünk. Hogy milyen aspektusai lehetségesek, milyen összetevői vannak és milyen kapcsolatban állnak egymással a különböző én-részek - ezen kérdések megválaszolása némileg produktívabb munkahipotézisnek hangzik. Az alkotók többsége ezeknek próbált utánajárni.

A kiállítók közül többen - így Váradi Zsófia, Lendvai Ádám és Szacsva y Pál - az identitás egy kollektív aspektusát igyekeztek megragadni, a társas identitás kérdésével foglalkoztak. A társas identitás fontosságának felismerése és felismertetése különösen fontos az olyan individualista társadalmakban, melyekben mintha sokszor megfeledkeznénk arról, hogy a különböző csoportok, melyekhez akarva-akaratlanul tartozunk éppolyan fontos rétegét képezik énünknek, mint egyéb individuális jellemzőink vagy céljaink.

Váradi Zsófia egy korábbi munkájában saját családtagjairól készült fényképek olyan részleteit válogatta és vágta ki, melyek hasonlítanak rá, majd ezekből rakta ki saját arcképét - úgy, hogy közben egyetlen saját magáról készült fotót sem használt fel. A külső és belső azonosság és a (családi) kötődés témája régóta foglalkoztatja, ezt dolgozza fel a Trafóban kiállított Talált családban is. A fényképes családfa szereplői olyan ismerősök vagy ismeretlenek, akiket a művész-főszereplő a hozzá való fizikai hasonlóságuk miatt választott fiktív családjába. A külső jegyek azonban hamar belső kötelékké alakulhatnak, és a korábban egymás számára közömbös emberekből valódi közösség formálódhat. Olyan közösség, melyet esetleges és véletlenszeru (fizikai jegyekre épülő) kategóriák - vastag szemöldökökből, vékony szájakból, sötét hajakból - hoztak létre, de léte mégis kitörölhetetlenné válik tagjai (aktuális) identitásából.

Szacsva y Pál másfelől közelít, de ő is az identitás társas vetületét keresi. Kifejezetten a kiállítás tematikája ihlette Artiste trouvé című projektjét, melyet köztereken elhelyezett matricákon is hirdet. Olyan (alkalmi) művészeket keres, akik egyfajta közös együtt gondolkodás keretében hoznák létre kollektív alkotásaikat. Szacsva y projektje rámutat, hogy a saját szellemi tulajdonhoz való görcsös ragaszkodás - a rosszul értelmezett individualizmus - sokszor útjában állhat annak, hogy a művészek, tudósok, kutatók kimozduljanak saját gondolkodásuk origójából és valóban értékes alkotásokat hozzanak létre, ahelyett, hogy csak saját szakmai életrajzukat duzzasztanák a végtelenségig. A műhöz tartozó blog (www.artistetrouve.freeblog.hu) tátongó üressége azonban arról tanúskodik, hogy az ötlet érdektelenségbe fulladt, vagy legalábbis Szacsva y nem lenne a legjobb PR-szakember: egyetlen reakció sem érkezett a felhívásra. Avagy a művésznek nem volt ideje feltölteni őket a kiállítás nyitvatartási ideje alatt. Lehetne persze ehelyütt elmélet és gyakorlat problematikus viszonyáról elmélkedni, arról, hogy az idea lenne-e maga a műalkotás vagy egy materialistább művészetfelfogás értelmében számon kérni a választott forma - a blog - hatékony használatát a kiállítás kontextusában.

Lendvai Ádám szintén új közösségek teremtésén fáradozik, s csakúgy, mint Váradi Zsófia, ő is hasonlóságok mentén szervezi ezeket. Ezúttal azonban nem külső jegyekrol van szó, hanem különböző témák iránti attitűdök hasonlósága az, ami közösséget teremt. Az on-line projekt, a www.mindenki.hu az internet közegét használja, így játékba hozza a mások utáni anonim keresgélés, a megfigyelés és leskelődés gesztusait, mégsem ezekről szól. A látogatónak a regisztrálás után különböző kérdéseket kell megválaszolnia, majd a rendszer azt a tíz látogatót jeleníti meg számára, akikkel a legtöbb azonos választ adta. Mire is jó ez? Azonkívül persze, hogy mindenki imád olyan kérdésekre válaszolni, mint hogy mit csinálna a lottó főnyereménnyel...

Az identitás fogalma egy furcsa, paradox helyzetet is feltételez: egyszerre szeretnénk hasonlítani másokra (hiszen ez teremti meg a közösséghez való tartozás élményét), de egyúttal különbözve mindenki mástól, egyedinek és megismételhetetlennek szeretnénk érezni magunkat) A projekt ennek a kettős igénynek a demonstrálása, és egyben kielégítése is. Bár hirtelen nem tudnám megmondani az összes lehetséges válasz kombinációinak számát, mégis azt feltételezem, hogy nincs két látogató, aki minden kérdésre pontosan ugyanazokat a válaszokat jelölné meg. A hasonlóság mértéke azonban meglehetősen nagy lehet... Statisztikai szempontból persze kifogásolható a munka, hiszen az azonos válaszok száma mellett az is fontos, hogy melyek az egyén számára releváns kérdések - vagyis érdemes lett volna súlyozni. Így például nem érzem magamtól nagyon különbözőnek azt, aki hetente többször jár moziba, mint én, de akinek nem a Friendsbol (Jóbarátok) kellene a teljes széria, hanem a Barátok köztből, hát...

A kiállítók egy másik csoportja kifejezetten saját identitásából, illetve annak kereséséből indul ki, mégis képes általános érvényű dolgokat kérdezni és állítani. Ilyen többek között Ravasz András négy fotóból álló sorozata, a Transfer. Ravasz korábbi munkáihoz hasonlóan ismét appropriál, hiszen egy Afrikában víz után kutató(!) geológusnak, Láng Gábornak a Maliban készített fotóit sajátítja ki és alakítja át. A fotók központi motívuma a keresés: minden képen több ember áll körül valamit(vagy inkább Valamit), de hogy mi is ez valójában, azt egyik esetben sem lehet pontosan tudni. Azt azonban érezni, hogy olyan dolgok metamorfózisa zajlik, melyek kiemelkedő jelentőséggel bírnak a szereplők számára: mindenki feszülten figyel. Az egyik fotón a valami egy barlang sötétségéből kerül ki a fényre. Egy másikon szivattyún át jut egy tartályba. A harmadikon valamit kicsomagolnak, de csak magát a folyamatot látjuk, az eredményt nem. A negyediken pedig két ember - egyikük szerepébe a művész "bújt bele", saját fényképére cserélve az eredeti arcot - főz, vagyis ez esetben is egyfajta átalakulásról beszélhetünk. Mi is ez az állandóan változó, átalakuló, átlényegülő, titokzatos dolog, mely után mindannyian folyamatosan kutakodunk, anélkül, hogy pontosan tudnánk, hogy mi is az valójában? A Transfer az identitás keresésének, a keresés folyamatának kifejezetten poétikus megjelenítése.

Saját identitásának kutatásából indul ki Andreas Fogarasi is, akit régóta érdekel a branding fogalma, vagyis az, hogy hogyan válhat egy név márkajelzéssé. Ezúttal saját nevének különböző postai címzéseken található elírásait gyűjtötte össze egy A/4-es lapon. Vajon mennyire tartozik egy név az identitásunkhoz? Amikor valaki megkérdezi, hogy kik vagyunk, nem nevünk-e az első dolog, amivel definiáljuk magunkat? De mi történik akkor, amikor nevünk betűi összekeverednek és felcserélődnek? Még mindig ugyanarra a személyre vonatkozik a márkanév, vagy felbomlik jel és jelölt kapcsolata? Vajon mennyire rugalmas az identitásunk? A kifejezetten minimalista forma - egy A/4-es gépelt lap - Fogarasi kérlelhetetlen precízséggel behatárolt kérdésfelvetésének lehető legadekvátabb megnyilvánulása.

Az identitás képlékenysége tematizálódik a szlovén Miha Knific videomunkájában is. A foszereplő egy barátja számítógépén megnyit egy fotót, mely valahogy egyre ismerősebb és ismerősebb lesz neki. Nem tudja, ki küldhette. Talán ő maga? A sosem látott képek ismerőssége, a feladó kilétének titokzatossága a kollektív tudattalan, a közös emberi tudás legmélyebb rétegeit idézi meg, miközben az identitás keresésének újabb lehetséges szempontjai villannak fel.

Míg Knific a titokzatos fotó feladója - és így saját maga - után kutat, addig László Gergely és Rákosi Péter X. urat követik nyomon. X. úr mindannyiunk számára ismerős, hiszen a legtöbb megnyitón felbukkan. De mintha kevesen tudnák, hogy ki is ő valójában. A művészek régóta készítik fényképeiket X. úrról, és több archívumban bukkantak továbbiakra. Furcsa sorozat formálódik X. úr kultúr-körútjaiból, de olyan mozaikdarabok ezek, melyek sehogyan sem állnak össze egy egésszé, az alkotás - és az identitás keresése - egyismeretlenes egyenlet marad.

Hasonló a téma az észt Marko Mäetamm "soha véget nem érő", önmagába állandóan visszatérő történetében is. A művész szerepjátékainak egyike ez a "szöveg-film", a Dream, mely narrátor-főszereplője olyan válaszút elé ér, melynél egyik út sem jelenthet jó választást. Bármely megoldás mellett is döntsön, ugyanaz a fojtogató érzés a végeredmény. A Dream olyan - rendkívül brutális - pszichodramatikus keretbe ágyazott történet, melyben az identitás egy kiúttalan labirintus, az emberi döntés szabadsága pedig kártyavárként összeomló illúzió.

Kokesch Ádám videóján a keresés szintén nem jár eredménnyel, amennyiben a harci ruhába öltözött, paintballozó szereplők nem igazán találják sem egymást, sem a célpontokat. Mintha össze-vissza lövöldöznének, miközben egyszerre válnak üldözőkké (keresőkké) és üldözöttekké.

Ricarda Denzer videójának (Reading in Absence - Tür 14), a kiállítás legszebben fényképezett és legérzékenyebb munkájának narrátorai is a hiány nyomába erednek, amikor egy már gyakorlatilag üres lakásban hátrahagyott nyomok alapján próbálják összerakni a korábban ott lakók életét. Minden narrátor saját identitása, gondolkodása és történetei nyomán pótolja ki a hiányt, olyan - teljesen különböző - élettörténeteket kreálva, melyek inkább saját magukról árulkodnak, semmint az ismeretlen lakókról. A valóság - és az identitás - nem objektív entitás, mindig és mindenhol szubjektív döntések eredménye, hogy mit észlelünk és értelmezünk valóságként.

Felteszem, hogy erre utalhat Gróf Ferenc Koloniálja is - csak (legyünk jóindulatúak) némileg enigmatikusabb formában. Gróf (részben) áldokumentarista módszerrel tárja fel az Osztrák-Magyar Monarchia "sikeres" gyarmatosítását, melyrol utóbb mégis az derül ki, hogy teljességgel értelmetlen: a megszerzett Ferenc József Föld ugyanis használhatatlan birtokosai számára. A Gróf által felhalmozott "dokumentumok" azonban már csak mennyiségüknél fogva is teljesen befogadhatatlanok, hacsak a látogató nem levéltári kutatásokon edződött elmével lát neki az olvasásnak. Bár sejthető, hogy komoly munka és kutatás áll az alkotás mögött, az valahogy mégis megreked a jajde-érdekes, na menjünk tovább szinten. Az optimista verzió pedig az, hogy látogató a kutatás folyamatos átalakulását, követhetetlen elágazásait és relativitását tapasztalhatja meg.

A valóság mind Denzer, mind Gróf Ferenc munkájában az egyén szubjektív rendezőelveinek függvénye, s mintha erre reflektálna Keserue Zsolt is, aki két eltérő műsorkoncepciójú TV-csatorna 24 órás anyagából emel ki és vág össze bizonyos részleteket. Az egyikből csak a kérdéseket - minden kérdést, mely ebben a 24 órában elhangzott - a másikból pedig szappanoperák párbeszéd nélküli jeleneteit. A szubjektív szűrőn átrostált videoanyag a befogadóban ambivalens érzéseket kelt: egyszerre érez zavart a rázúduló kérdéshalmaztól és hiányt a párbeszéd-nélküliségtől, miközben úgy tűnik, éppen a hiány ennyire erős, akár fiziológiai válaszokkal (pl. szívdobogás) kísért felismerése a legproduktívabb érzés, mellyel a látogató a kiállításról távozhat.

Aki keres, talál - tartja a közmondás, a kérdés csak az, hogy mit talál. Nem valószínű, hogy éppen azt, amit keresett, legalábbis a jelen kontextusban nem. Az eredménynél azonban fontosabb a keresés, mondhatni a keresés maga az, amit a látogató megtalálhat ezen a kiállításon.

2005. október 19.
PRINT