Molnár Edit:

Jelentés Londonból
Frieze Art Fair 2005

 

London nemzetközi vásár nélkül is pezsgő kortárs művészeti életet él, a Tate Modern minden egyes kezdeményezése zarándoklatot indít el. A művészetkedvelők látni akarják a hatalmas építészeti csoda kínálta tárlatokat, megvásárolják a katalógusokat, a matricákat, a kitűzőket, a Tate-logóval nyomott ceruzákat, ajándéktárgyakat és isznak egy szemérmetlenül drága kávét papírpohárból a teraszon, amely alatt a mélyben a Temze hömpölyög. A kortárs művészet figyelemgazdálkodásának csúcsmenedzserei nem kevesebbet értek el ezen az őszön, mint hogy a programok egyeztetésével olyan elképesztő eseménykoncentrátumot kínáltak Londonban, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy az ember azzal a megelégedettséggel távozhasson, hogy mindent látott. Hiszen egy időben nyílt meg: a Turner Prize nomináltjait bemutató tárlat a Tate Britainben, Rachel Whiteread gigantikus installációja a Tate Modern Turbine Hall-jában, a Jeff Wall életmű-kiállítás, a British Art Show 2005 vagy az Artangel által bonyolított Francis Alys projekt, hogy csak néhányat említsünk.

Ha ez még fokozható, akkor a Frieze Art Fair idejére az érdeklődés a kortárs kultúra és a város iránt már-már hisztérikussá növekszik. A celebrity-mániájáról elhíresült London most sem tagadta meg önmagát, a vásár zártkörű megnyitóján (közel 600 VIP vendéggel) a korlátlan mennyiségben folyó pezsgő mellett a legfőbb figyelem a felvonuló sztárok felé irányult. A top-művészek és top-kurátorok maguk is felkapták a fejüket, mikor Claudia Schiffer, egy tévés személyiség vagy egy politikus vonult el. A Frieze Art Fair-re naponta külön kiadással megjelenő „The Art Newspaper” természetesen ironikus hangnemben, de hihetetlen jólértesültséggel és gyorsasággal adott hírt az ünnepelt médiafigurák minden lépéséről és vásárlásáról.

A Regent's Park ideiglenesen felhúzott pavilonjában idén több mint 150 galéria volt jelen egészen magas szintű, már–már kiállítási igényekre törő bemutatókkal. A szokványos elegáns prezentációk mellett néhány galéria szokatlan módon művészeti projektként értékelte megjelenését. Ilyen volt például Maurizio Cattelan projektjének, vagy New York legkisebb galériájának, a Wrong Gallery-nek pavilonja Paola Pivi bemutatójával. Pivi 1998-as performanszát, a „100 kínai” adaptációját lehetett látni, most azonban a művész helyszűke miatt csak 50 kínait zsúfolt be a szűkös vásári pavilonba, akik szürke egyenruhájukban zavarba ejtő módon meredtek a kíváncsiskodó látogatókra. A bátrabbak be is furakodtak a merev vigyázzállásban pózoló statiszták közé. A berlini Klosterfelde Galéria a sztár művészpáros, Michael Elmgreen és Ingar Dragset tervei alapján két kiállítási helyet is bérelt, amelyekben két teljes mértékben megegyező kiállítással jelent meg, duplikálva minden műtárgyat. Egy tovarohanó látogató akár a fáradtság jelének is tekinthette az érzékek ezen csalatkozását, a játékos kedvű alkotópáros azonban valójában arra a vásári helyzetre reflektált, melyben a művek és a nagy mennyiségű prezentáció befogadása egy mindennapi halandó számára kétségessé válhat.

A vásár hatalmas látogatottsága ellenére a szervezők minden ponton jelesre vizsgáztak. A megannyi egyenpólóba bújt asszisztens olyan könnyedséggel és profizmussal mozgatott és terelt ezreket, hogy szinte észre sem vettem, amint egy átlagos napon a sorban állásokkal töltött nettó idő már jócskán meghaladja a másfél órát.

A Frieze Art Fair ugyanis színvonalas rendezvényeiről, előadásairól és kezdeményezéseiről híres, melyekre bejutni nem kis feladat. Volt itt szó a művészet jövőjéről (olyan prominens művészek és szakemberek részvételével, mint az Atlas Groupot életre hívó Walid Raad, Michael Craig-Martin vagy a New York-i DIA Art Center vezetője, Lynne Cooke), a 2007-ben tartandó 12. kasseli Documentáról, művészet és politika kapcsolatáról (a kurátor, Roger M. Buergel tolmácsolásában), építészet és művészet kapcsolatáról (Zaha Hadidal) vagy éppen a művészet és annak intézményrendszere között folyó verseny teóriájáról (Thomas Crow brilliáns okfejtésében).

Az előadások és beszélgetések alkalmával egyetlen szereplő sem engedte meg magának azt a luxust, hogy felkészületlen vagy arrogáns legyen, a közönség soraiból pedig olyan igényes kérdések irányultak a színpad felé, amelyek nyomtatott formában is minimum négy lábjegyzetnyi magyarázatot tennének szükségessé.

A vásárnak otthont adó Regent's Park sétányai sem nélkülözték a kortárs műveket. Idén a Frieze 13 köztéri projekt létrehozására kért fel alkotókat. Ezek a szobrok, hanginstallációk vagy éppen neonfeliratok ugyanúgy megvásárolhatóak volt, mint a boxokban kiállított valamennyi mű. Anish Kapoor a már védjegyévé vált konkávot véste egy hét tonnás márványtömbbe, Nathan Coley egy arányosan lekicsinyített nagyvárosi paneltömböt ültetett a kertbe, a nézők körében a pálmát azonban kétségtelenül a Los Angeles-i Mungo Thompson felfújható gumikastélya vitte el, amelyet a kimerült művészetrajongók leplezetlenül dühöngőnek használtak.

Az Artists Cinema projekt, vagyis a vásár területén folytonosan működő mini-mozi, magával ragadó és színvonalas videoművészeti blokkjai mellet egy alkalmi szériának is helyet adott. Ez a kísérletező, bár igencsak kérdéses projekt volt talán az idei vásár leggyengébb ötlete. A magazin szerkesztői három fiatal szobrászt kértek fel, hogy erre az alkalomra készítsenek el egy-egy videomunkát. Egyik felkért alkotó sem kísérletezett eddig ezzel a műfajjal, most először merészkedtek a médium útvesztőibe és hát benne is rekedtek a labirintusban.

Roger Hiorns szuggesztív munkája volt az egyetlen, amely meggyőzött a kísérlet értelméről. Videóján homogén háttér előtt a művész kezét látjuk, amint ujjait és kézfejét erotikus, vagyis inkább obszcén képzeletek keltő módon „kínozza”. A szorítás és engedés dinamikája és intenzitása fiziológiai elváltozásokat okoz, a kidagadó erek és elvörösödő ujjak látványa elementáris erővel jön le a vászonról, a nézőben szinte fizikai fájdalmat okoz a képek hosszú szemlélése. A narrátor szövege egy híres BBC kommentátor hangján szólal meg, aki több tíz éven keresztül a hitelesség kvalitásával tudta az elhangzott híreket felruházni. A megkérdőjelezhetetlen autoritás hatalmi beszédhelyzetének ugyancsak hipnotikus hatását idézi, miközben Hiorns most íródó darabjának részleteit, annak vívódó monológját citálja.

A kísérletben született többi videomunkát azonban sajnos nem lehet többnek tekinteni, mint egy rettenetes kurátori túlkapás eredményének és a nézők ingerküszöbe ellen indított kivédhetetlen támadásnak.

 

(A szerző köszönetet mond londoni útjáért a British Councilnak)

2005. november 4.
PRINT