Gyenis Tibor: A rendszergazda

Munkáit végignézve friss retrospektív katalógusában, melynek, hogy ne mondjuk (de), csúf borítója érző tartalmat és kiváló minőségű fotókat takar, azon gondolkodtam, utóbbiak közül melyikben látnám meg, műgond, ön -és kifelé irányuló irónia, a többi drámai és ripacs szerep mögött, Gyenis Tibort, a rendszergazdát.

Vegyük talán azt a képet, melyen két véres jatagánnal a kezében áll a síparadicsomban, körötte síelők tetemei, hátán a felirat: „Vigyázat! Aktív népességszabályozás!”

Ha általam is ismert rendszergazdákra gondolok, vagy ha beleolvasok az internet gazdag rendszergazda-folklór anyagába, a kép kifejezőnek tűnik. A rendszergazda először is síel, ha tetszik neki, ha nem, mivel a rendszergazdaság egyrészt a jelenben bőséggel megtérülő pozíció, ugyanakkor az elidegenedés melegágya, ami együtt szinte kötelezően luxusfogyasztásra hív – így lesz a gyér bajuszú, félszeg műegyetemistából egyik napról a másikra KTM kroszmotor-tulajdonos -, másodszor, mivel ugyancsak nehéz eldöntenie, hogy emberek, vagy gépek rendszerét gazdálja-e, kitüntetett helyzetében egyiken folyton a másikságát kérve számon és viszont, vágyaitól nem idegen se vér, se jatagán.

A szó maga nyelvileg is izgalmas. A rendszer mint olyan, valahol organizmus és struktúra között, a neo-liberalista kapitalizmus egyik fő marketing-eszköze: tudálékos és megfellebbezhetetlen; ami rendszer, az csak adjusztálható, változtatni rajta, azt lebontani, nem lehet. S mivel minden lehet rendszer, a világpiactól egy vegyesbolt kettő darab kompjúteréig, van bőven, mi gazdátlanul heverjen, ha nincs a gazda, ez a tőrőlmetszett, Madaras József vonásait viselő, csizmás alak, kinek szeme, ha derűs, interfészt hizlal, ha villan, vírus meg nem áll előtte.

Az itt bemutatott képeket az köti egybe, hogy fáradságos munkát követően készültek el, majd elkészültüket fáradságos munka követte. A munka említett ciklusában a fotó elkészítése a megérdemelt kielégülés, a felfüggesztés pillanata. Ami a képeken díszletté lett rendszerezve, az mind a kép helyszínén volt található. A művész a káosz helyett a koszba lopott, az expozíció pillanatára, rendet. Kosz alatt itt – kimagyarázva az elengedettségből adódó szóviccet – az öntudatlan, vagy tudatos, privát avagy kommunális felhalmozás kitermelte, szabadon avagy raktárban enyésző szennyeződést kell érteni; Gyenis tehát, a közvetlen környezetszennyezés területén való érdemes tevékenysége után eljutott oda, ahol a hulladék-recikláló környezetbarátok kezdik.

Ilyesmi azért lehet látni a művészetben is. Rokon vele sok hetvenes évekbeli konceptualista köztéri munkája; azok a finom intervenciók, melyek megsárgult fotódokumentációit manapság egyre-másra vásárolják a nagy osztrák pénzintézetek, és amelyek éppen csak egy-egy mozdulatot tettek hozzá ahhoz, ami van; vagy Gabriel Orozco kilencvenes években készült fotói az általa talált, vagy általa kiegészített, öntudatlan köztéri installációkról. Ezekben a munkákban, és sok más hasonlóban, a művész könnyű kezű lány, aki figyelmével, tette kevésségével és műve mulandóságával állítja magát, szemben a dolgok nyomasztó, célzatos rendszereivel.

Bár néha emberektől megkérdezi, és azok meg is kapják a magukét, Gyenis mégsem igen figyeli, hogy a dolgok mivé akarnak válni – a művészetakarás és -csinálás nála jóval nagyobb, néhol groteszk hangsúlyt kap. A reciklálás ténye ellenére most sincs meg az ingyenesség élménye; a művész bizony csizmában van, feje lesunyt – rendez, s rendszerének egyszemélyi gazdája ő. Élni sem hagyja: mihelyt a fotó elkészült, visszarendezi talált tárgyait korábbi valójukba.

A különbség a fotó státuszában is megjelenik. Fent említett párhuzamok esetében a fénykép mindig legalább is ingadozik mű és dokumentáció között. Gyenisnél általában a fotó a mű, benne csúcsosodik ki, nyeri el értelmét a műgond, felé vezet a konceptuális, vagy a nagyon is fizikai munka. A fotónak van szentelve a legtöbb figyelem, kezdve a professzionális világítástól és egyéb szakcsi pepecseléstől egészen addig a kérdésig, hogy csorbította-e a Photoshop és társai elterjedése a fénykép Walter Benjamin kihangsúlyozta bizonyítóerejét, nevesül, hogy fotókat látván elvárjuk-e még egyáltalán a valóságot, vagy a trükk felfedése jelenti már az egyszerivel való találkozás élményét.

Mindez megvan, bár a falakon látható fotók látszólag keveset igazolnak vissza: a tárgyak rendszere különös, de fizikai létük nem kérdéses. Gyenis valóban gazdaként van jelen, levette jóságos Frankenstein-köpenyét. Puritánabbnak is tűnik, mint Greeneway-hatásokat mutató munkái idején. Mintha most lelki tartalmak hidegen tálalása sem érdekelné. Amit tesz, olyan egyszerű és magától értetődő, hogy az ember szinte csodálja, hogyan lettek ezek a munkák mégis annyira Gyenis-szerűek.