kapcsolódó kiállítás:
Második jelen
2005. november 11. - december 4.
 

Turay Hedvig:

Második jelen

 

Hannah Arendt német filozófus megkülönböztette a tudást a gondolkodástól. A történeti kiállítások tudásunkat bõvítik egy-egy eseményrõl, de nem feltétlenül késztetnek gondolkodásra is. Amikor becsukjuk a történeti múzeum ajtaját, tudásunkban ugyan gazdagodva, de mégiscsak magunk mögött hagyjuk a témát, akár el is felejthetjük. Különösen érzékeny terület e tekintetben a holokauszt. Közhely, hogy a holokausztról minél többet kell megtudnunk, gyerekeknek kell oktatni iskolákban, a legerõsebb hatást a puszta tények ismerete váltja ki. Szociológusok, felmérések vizsgálják, hányan és mit tudnak a holokausztról, mennyiben módosult ez a tudás az utóbbi években, de az errõl szóló, ehhez kapcsolódó gondolkodást nem mérik. Különben nem is lehet. És mégis ez volna a legfontosabb: hogy gondolkodjunk. A gondolkodás segít ugyanis dönteni, jót és rosszat megkülönböztetni, különösen akkor, amikor az élet nem a normális mederben folyik, vagyis amikor kizökkent az idõ.

Gondolkodásra nevelni azonban kockázatos. Ha gondolkodunk, másképp is gondolkodhatunk. A gondolkodás a társadalom számára nem ad annyit, mint a tudás, amelynek közvetlen, mindennapi haszna lehet. A gondolkodás esetleg engedetlenségre ösztönöz, az elfogadott szabályokat vonja kétségbe. Nemcsak jóra buzdíthat, hanem az ellenkezõjébe is fordulhat, nihilizmushoz vezethet, összezavarja a tiszta, világos képleteket. De a nem gondolkodás is veszélyes. Arendt szerint Eichmann legnagyobb bûne a gondolkodásra való képtelensége volt. Mely gondolatért aztán Arendtet németek és zsidók egyaránt csaknem megkövezték. A németek azért, mert a bûnöstõl még annak szellemi képességeit is megtagadta, a zsidók azért, mert a mérhetetlen bûnhöz nem társíthatták a mérhetetlen bûnöst.

A sok millió ember haláláért felelõs Eichmannt kényelmetlen látnunk, mert semmi különös nincs benne. Mindennapi munkája során telefonált, intézkedett, szállítmányozást szervezett, papírokat írt alá. Ideális jelölt lenne egy mai álláshirdetésre, amelyben aktív, jó kapcsolatteremtõ képességgel rendelkezõ, jól kommunikáló, energikus, ambiciózus, impulzív embert, az adott feladat kitunõ szakértõjét keresik. Személyi kartonján egyebek mellett épp ezeket a tulajdonságait sorolták fel. Munkáját kiváló adminisztrátorként, fõnökei iránti feltétlen lojalitással végezte, de fejében nem kapcsolta össze dossziéit, hivatali szobáját azzal, ami egy távoli lengyel kisvárosban történt. Nem gondolkodott.

Az Eichmann-per volt a világon az elsõ valódi, akkori fogalmak szerint élõ hírközvetítés, s nem mellesleg ez az elsõ hosszabb, az akkor új technikával, videóval rögzített anyag. Vagyis a holokauszt ott áll a média történetének eme fontos pontján. Legalább olyan jelentõs az, ahogyan megjelent a sok millió ember számára, a világon csaknem egyszerre a per, mint az, amirõl szólt. A pereknek az igazságszolgáltatás mellett van egy erõs performatív funkciójuk is. Az Eichmann-per is ilyen volt, de közelebbi példákat is említhetek: Szvobodan Milosevicsét például, de minden bizonnyal ilyen lesz az elõttünk álló Szaddam Husszein per is.

Ma már evidencia: a média nemcsak tudósít, hanem alakít is, és alakította a holokausztról formált képünket is. A háború után születettek számára az emlékek ugyanis, szerencsére, nem megtapasztalt, átélt dolgokon, hanem reprezentációjukon alapulnak. A holokauszt hiába vizuálisan az egyik leggazdagabban dokumentált esemény, állandóan ugyanazok a képek szinte kényszeresen visszatérnek. A döbbenetesen sok ismétlés során ezek a képek elveszítették eredeti kontextusukat, nem fontos, egészen pontosan hol, ki készítette, szimbólumok lettek, ugyanakkor a hitelesség dokumentumai is. Az, hogy ezekhez az emblematikus képekhez a mûvészek hozzányúlnak, a fixációtól való szabadulás és megszabadítás jele is. Libera újrafogalmazza a dokumentumot, tovább radikálizálja a kontextusnélküliséget, Eyal Sivan és Rony Brauman filmje (melyhez az alkotók Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben címû munkáját kvázi-forgatókönyvként használták) az Eichman-per videofelvételeit átszerkeszti, méghozzá meghatározott céllal, Eichmann banalitásának bemutatása céljából. A kontextussal játszik az Antifasiszta Fiatalok Közössége is. Yuri Lederman alakjai pedig a sorsként rendezik a múltat és jelent, ahogyan Anna Frank apja is szerkesztette, alakította a „hiteles” napló mintapéldányát. Radikális gondolkodó a holokauszt-túlélõ Boris Lurie is, akirol Naomi Tereza Salmon készített filmet, reménytelenül próbálva kizárni saját szubjektivitását. Szûcs Attila többszörös szûrön át nézi a történelmet, a televíziós filmet tekinti alapanyagának, amelyben az egykori valóságot eljátszatják, a történelmi alakokat computer-manipulációval teszik még hitelesebbekké, mindezt eredeti, hiteles tárgyakkal, valós helyszínekkel keverve. Sandra Johnston alapanyaga a mások által átélt trauma, amelybol performanszaiban átvesz egy darabot, arra kényszeríti magát, hogy viszonya legyen a traumával. Az autentikus, objektív, szubjektív absztrakt fogalmak, s tartalmuk egyáltalán nem magától értetõdõ. Errol beszélnek az Auschwitz-per anyagának kiállításán dolgozó szakemberek Gitte Willesennek. Mert hogyan lehet a per hanganyagát tárgyilagosan, autentikusan írásban rögzíteni, ha például a hanghordozásból nyilvánvalóan hallható hazugságot nem vehetik fel a név- és tárgymutató objektív címszavai közé?

Az engedelmesség, a szabályok, elõírások, törvények elfogadása tehát a kérdés. A gondolkodásra, a saját ítéletalkotásra ösztönzésben pedig a mûvészetnek legalább olyan fontos szerepe van, mint az ún. objektív, autentikus történészi munkának, vagy a pártatlan igazságszolgáltatásnak. A jelennek van egy láthatatlan, második rétege, ez a múlt. Az itt kiállított mûvek, filmek, performanszok nem egyszerûen, sot nem is elsõsorban emléket akarnak állítani, hanem úgy foglakoznak a múlttal, hogy saját magukkal folytatnak dialógust – vagyis: gondolkodnak. A gondolkodásban egyébként még az is zavaró, hogy nem kínál nyugalmat. Amire egyszer rájöttünk, azt idõrõl idõre le kell bontanunk. Arendt hasonlata szerint, mint Penelope a szõttesét: amit éjjel kigondolunk nappal lefejtjük. Így változik a holokausztról való gondolkodás is.

2005. november 22.
PRINT