kapcsolódó kiállítás:
5 terem
2006. március 10. - április 30.
 

Lázár Eszter

„Standing like an idiot”
John Wood és Paul Harrison: 5 terem
LUMÚ, Budapest

 

Akinek volt alkalma a 80-as évek elején a magyar televízióban sugárzott „Szombat esti filmkoktél” című szórakoztató összeállítását megtekinteni, Menő Manó, Árkus József és Roger Moore mellett találkozhatott egy kissé szerencsétlen, szánalomra méltó fickóval is, aki rémülten csimpaszkodott egy magas épület homlokzatára elhelyezett óramutatón hosszú másodpercekig élet és halál között lebegve.

Míg az 1923-ban készült klasszikus némafilm híres jelenetében Harold Lloydot láthatjuk, amint hősiesen küzd a gravitáció ellen, addig a Ludwig Múzeumban több mint 80 év elteltével, John Wood és Paul Harrison még mindig a természet örök törvényeivel viaskodik.

Az angol alkotópáros módszereit ismerve, ők valószínűleg sokkal biztonságosabb körülmények között oldanák meg a feladatot: az órát egy ablaktalan szobában helyeznék el, a plafonra, egy csillár helyére illesztve. A lógógyakorlat esetükben minden bizonnyal a padlón landolással végződne.

Woodék könnyen érthető, rövid mozzanat- vagy mozdulatsorokat, olykor még Buster Keatont is megszégyenítő, megszokottnak semmiképpen sem nevezhető sporttevékenységeket, vagy különböző tárgyak precízen megtervezett interakcióit mutatják be filmjeikben. Mintha Fischl és Weiss, valamint Erwin Wurm kreatív tanácsadói dolgoztak volna együtt egy japán stílustervezővel.1

A munkákra jellemző minimál formavilágot követi a Ludwigban speciálisan berendezett tér visszafogott eleganciája is. A filmek fekete-fehér puritán színpad- és jelmezterve azonban nem minden esetben válik a bemutatott munkák előnyére; a “festékes” jeleneteknél például kissé túlesztétizált hatást eredményez.

A Twenty Six (Drawing and Falling Things) sorozat Luton című munkájában a művészek különös kalandját kísérhetjük figyelemmel egy szállítóautó fehérre festett belsejébe zárva. Wood és Harrison rezignáltan ülnek egy-egy gurulószékben. A mozgó járműben a kiszámíthatatlan útviszonyok következtében egymásnak, vagy a falnak ütköznek. Az olykor fájdalmakkal járó utazás során a művészek helyzetének állandóan változó koordinátáit a gravitáció és a mozgás (a szék gurul, az autó halad) befolyásolja, és a szereplők ezeknek olyannyira alárendelik magukat, hogy nem csoda, ha teljesen esetlenné válnak.

Az esetlenség és a teljes közöny más munkájukban is közös nevező: akár egy létrán egyensúlyozik az egyikük, akár egy papírdobozra ugrik rá, vagy téglát ejt saját lábára, vagy az asztal alatt fekve várja, hogy ráessen a plafon. Az instrukciós vázlatokat bemutató Working Drawings című sorozat egyik rajzán találóan jellemzik saját szerepüket: Standing like an idiot.

Az alkotók időnként kapcsolatba kerülnek különböző tárgyakkal (pl. műanyagvödörrel, labdával, porszívóval, játékdömperrel, életmentő mellénnyel, ventillátorral), néha át is adják nekik a főszerepet, de egyik jelentből sem maradhat ki az a „véletlenerő”, mely az elemek közötti viszonyok alakulásáért felelős.

A néhány másodperces filmetűdökben Woodék vagy saját testük egyensúlyi állapotának „tűréshatárait” vizsgálják, vagy a tárgyak gondosan megkomponált statikus (illetve annak vélt) helyzetének kibillenését rögzítik. A marokkójáték kezdő állapotát idéző kaotikus szívószál-halmaz hirtelen katonás renddé alakul át, amint az egyes elemeket összekötő - alig észrevehető - cérnaszálat meghúzzuk. Egy kitűnően megkomponált konyhai csendélet gyors „halálát” eredményezi, ha láthatatlan erők kirántják alóla a talajt. Az egyszerű és letisztult összkép pillanatok alatt kusza életképpé alakul, kaotikus állapotból rend teremtődik, amint megváltoznak a kiindulási helyzet koordinátái és a kapcsolatrendszerek.

Mintha Wood és Harrison egy gyerek közvetlen környezetének felfedezése során végzett kísérletezéseit modelleznék, munkáikban az emberi test és az adott tér fizikai határainak (korlátainak) feltérképezése a „tudományos” tapasztalatszerzés tárgya. Azonban míg a gyermek saját kárán tanulva rácsodálkozik a dolgokra; sír, nevet, kétségbeesik és – többnyire – tanul a kárából, addig játékosaink fapofával válnak experimentális tevékenységeik szenvedő alanyává, bármikor készen állva azok megismétlésére. Claire Doherty és Charles Esche a duót Godot-ra váró anti-hősökhöz hasonlította, performanszaikat mini-halálok sorozataként értelmezve.2

Woodék többek között olyan elődök hagyományait követik, mint Bruce Naumann, aki 1968-ban készítette el Slow Angle Walk (Beckett walk) című performatív videóját, melyben nem egészen természetes (megszokott?) módon sétál műtermében. Naumannt, hasonlóan Becketthez, érdeklik az abszurd szituációk, de nem ezért lett Beckett sétája a film alcíme: Beckett 1964-es filmjében a főszereplő, Buster Keaton alkalmazta először ezt a furcsa mozgást, melyet egyszer talán Woodék is adaptálnak majd valamelyik munkájukban.3

Az 5 teremben bemutatott jelenetek nemcsak a performansz és a szobrászat alapvetéseit feszegető (pl. gravitáció, egyensúly, élő emberi test, mint a szobor alkotóeleme, időkomponens, a mű határai) kérdésekre fókuszálnak. A bemutatás formája esetükben műfaji kategória; nem performasz-dokumentumok, hanem videó-performaszok. Ami leginkább megkülönbözteti videóikat az írás elején említett művészkollegák munkáitól, az az, hogy a határ problematikájának kérdése filmjeikben nem csak a test, illetve a tárgyak statikus illetve egyensúlyi állapotából történő ki - és elmozdításában jelentkezik.

A művek kerete nemcsak a jelenet helyszínének, a monokróm boksznak, hanem a képernyőnek is a kerete. Minden egyes darab alapja egy falak által lehatárolt terület. A zárt térben még egy reménykeltő kivezető ajtó sincsen, vagy ha mégis, akkor kiemelt dramaturgiai szerepet kap. „White box” terek keretezik a szigorúan az adott területre korlátozott cselekmény(sor)t, amelyben színészeink némán játsszák el a fix kameraállásból rögzített koreografált jeleneteket. A filmzenét kizárólag az ütközések, a súrlódások, vagy a becsapódások adják.

Még ha a rövidfilmek élvezetes befogadása közben időnként némi szkepszis is lesz úrrá rajtunk, kétségeinket minden bizonnyal eloszlatja majd a Wood-Harrison játékfilmnek is beillő The only other pointAz egyetlen másik pont című 2005-ben készült munka. Ezúttal nem pár másodperces, hanem közel negyedórás opust láthatunk. Nem TV-képernyőn, hanem kivetített formában.

Minden epizód külön narratívát jelöl (labdák potyognak egyesével dobokra, vagy narancssárga vödrökbe, vagy emberi fejre, vagy lebegnek a térben) de a történetek a visszatérő szereplőkkel végül egy sorozattá állnak össze. Paranoiára, vagy erős empatikus képességre hajlamos látogatóknak csak felügyelet mellett ajánlott a film megtekintése. Labdák (élet)helyzeteit kísérhetjük végig, amint a kiinduló nyugvó állapotból leesnek valahonnan, vagy damilon lógnak és mindeközben „végigtapogatják” a rendelkezésükre álló teret. A látszólag békében pihenő tárgyak egyszer csak életre kelnek, megelevenedek, megszaporodnak és a kissé nyomasztó, szürke falak által határolt (időnként ráadásul még a tér arányai is megváltoznak) szoba rémségek kicsiny tárházává alakul.

A labdák különböző mozgásából és a beállításokból felépíthető lehetséges konfigurációkat végignézve, már gyanakodva tekintünk az ártatlanul lógó, színes, vidám strandlabdára is, és feszülten várjuk, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Nem nyugtatnak meg az almafát imitáló romantikus jelenetek sem.

Kis idő elteltével felfedezzük, hogy egy, a filmben látható szobához hasonlóban ülünk. Az egyik képkockán a miénket idéző mozi-terem bukkan fel: üres székekkel, a projektált képen sorban elrendezett labdákkal. A különböző dramaturgiai bravúrok olyannyira rabul ejtenek bennünket, hogy bár nem az Iszonyat főhősének lelkiállapot-változásait kísérhetjük figyelemmel a tér metamorfózisán keresztül, mégis tapintható a feszültség és még speciális zenei effektusokra sincs szükség.

John Wood és Paul Harrison kitartó küzdelme az elemekkel mindenekelőtt és elsősorban mosolyra fakaszt. Az abszurd szituációs-játékok sikeréhez azonban ez még nem lenne elegendő. Ha a főhősök nem tudnák hitelesen eljátszani a saját magukra kiszabott idióta szerepét, akkor bizony néha nem maradna más, mint hol egy teniszlabda, hol egy tégla, hol egy asztal segítségével poénra kihegyezett másodpercek unalmas sora.

 


 

1 Lázár Eszter: Egypercesek - Erwin Wurm videómunkák 1989-2002 in: Balkon 2002/03

2 Claire Doherty: John Wood and Paul Harrison – The Odd Couple, Chiesenhale, 2002

3 Charles Esche :”Nohow On” John Wood and Paul Harrison, Film and Video Umbrella minigraph, ellipsis, London, 2000 pp. 7-15.

2006. március 30.
PRINT