Erhardt Miklós
Bevezető

 

„Nincs cikibb, mint egy összeesküvés-elmélet.”

Sz. L.

A neoliberalista kapitalizmus sikerrel fordította feje tetejéről a talpára a 68-as kritikai mozgalmak célkitűzéseit – ahogy Guy Debord mondta volt: a besúgókból forradalmárokat, a forradalmárokból besúgókat csinált (csak egy közvetlen példa: a ’forradalom’ kifejezés ma az üzleti csúcsmenedzsment körében válik regisztrált védjeggyé, míg a nagyvárosi dzsentrifikáció – hála a nyelvnek, a ’dzsentri’ kifejezésnek azért itt megvan a maga aurája – jóhiszemű aktivista művészek lába nyomában jár). A Foucault-féle „kormány-fő” (gouvernmentalité, bővebben lásd a szövegben) egyre szofisztikáltabban produkálja az öncenzúrát, az inherens kritikai hajlam a kritika kritikájával repít sosemvolt magasságokba – a mi vezérünk immár valóban bensőnkből vezérel, ami kreatívabb, olcsóbb, hatékonyabb és higiénikusabb is minden külső kényszernél.

Az amerikai Brian Holmes egyik meggyőző ellenpéldája a rosszhiszemű vélekedésnek, miszerint a politikai aktivizmus ifjúkori sajátosság, jól piacosítható divat, illetve frusztrált egyének terápiás táncszínháza volna csupán. Párizsban él, ott különböző politikai / művészeti aktivista projektek közreműködője, mint a Ne pas plier és a Bureau d’études. Művészetelmélettel, filozófiával és újságírással foglalkozik; a Nyugat-Európában virágkorát élő baloldali kritikai művészeti diskurzus kitermelte események megbecsült résztvevője. Azért is üdítő jelenség a kortárs művészet környezetében, mert kivételesen artikuláltan képes beszélni, ráadásul türelmesen és szégyentelenül alkalmazza az amerikai akadémiai közbeszéd és zsurnalizmus didaxisát: az elején elmondja, hogy miről fog beszélni, majd arról is beszél, közben több részleges summázást is beiktat, végül pedig levonja a konklúziót. Alábbi hosszú, 2 002-es szövege nagyra törő próbálkozás, hogy a tömegével kínálkozó buktatókat nem elkerülve a jelenkori kritikai kultúra gyökereit és lehetőségeit foglalja össze. A szöveg informatív, kihívó, ugyanakkor gazdagon lábjegyzetelt – akár sorvezetőként is használható egy olyan, kritikailag alulmotivált művészeti életben, mint a mienk.

 

Brian Holmes

A rugalmas személyiség
Egy új kultúrkritika felé (1)

 

Az ezredforduló eseményei, Seattle-től New Yorkig, megmutatták, hogy a globális kapitalizmus átfogó kritikája nemcsak lehetséges, de halaszthatatlan is – mielőtt még drámai módon megemelkedne a világ erőszakszintje. Az „unortodox” gazdaságelmélet (2) megújhodásával megteremtődtek egy ilyen kritika alapjai. Most azonban nézzünk távolabb, a kortársi kapitalista kultúra kritikája felé.

A hatékony kultúrkritikának meg kell mutatnia a legfőbb hatalmi alakulatok és a mindennapi élet többé-kevésbé triviális esztétikája közötti kapcsolódásokat. Fel kell fednie a társadalmi viszonyok szisztematikusságát és minden érintettel szemben érvényesülő kényszerítő jellegét, még akkor is, amikor azon egyedi diskurzusokra, képekre és érzelmi attitűdökre mutat rá, amelyek dolga elfedni az egyenlőtlenséget és a durva erőszakot. Szét kell zúznia a konszenzus egyensúlyát azzal, hogy éppen arra világít rá, hogy pontosan mi a társadalmi konszenzus tárgya, arra, ahogyan a társadalom tolerálja a tolerálhatatlant. Az ilyen kritika nehezen szervesül a gyakorlattal, mivel két ellentétes szinten kell működnie: egyrészt megfelelő mélységben kell megértenie a társadalmi folyamatok komplexitását ahhoz, hogy meggyőzhesse a kutatókat, akiknek specializált tudására szüksége van, ugyanakkor a következtetéseit kellően feltűnő módon kell kifejezésre juttatnia ahhoz, hogy befolyással lehessen azokra, akiket leírni gondol – azokra, akiknek a viselkedésén a status quo átalakulása függ.

Ilyesfajta kritika létezett a közelmúltban; intellektuális fókusszal szolgált a hatvanas és hetvenes évek erőteljes és kiterjedt elégedetlenségének, segített az egész rendszer átalakításában. Mára, úgy tűnik, nyoma veszett. Az esztétikai dimenzió többé nem tűnik fel úgy, mint ostromlott híd a psziché és a társadalom objektív struktúrái között. Mintha elveszítettük volna a tagadás ízét, egy rendszerellenes kritika ambícióját. A helyén nem találni mást, mint az angol-amerikai cultural studies végtelen variánsait – mely lényege szerint igenlő stratégia, eszköz, amely hozzáadott értéket termel, ahelyett, hogy értéket vonna el. Ma a cultural studies történetével érvelhetünk a tagadás megújítása, az ideológia-kritika mellett.

Ötvenes évek végi feltűnésekor a brit cultural studies megpróbálta a feje tetejére állítani a különböző esztétikai hierarchiákat, ahogy az irodalomkritika kifinomult nyelvezetét munkásosztályos gyakorlatokká és formákká alakította. Azzal, hogy populáris kifejezési módokkal „szennyezte be” és egyben formálta át az elit kultúrát, pozitív alternatívákat igyekezett kínálni a tömegmédia által kivetített dominancia új fajtáira. Ez a megközelítés nagymértékben kitágította a bevett kutatási tárgyak és akadémiai stílusok körét, s ezzel valóságosan hozzájárult a népnevelés ideáljához. (3) Sőt, a cultural studies valódi iskolát teremtett a szellemi baloldalon, és egyfajta stratégiai szándékot alakított ki. Mindazonáltal, kulcsfontosságú elméleti eszköze a differenciált befogadás, vagy ‘egyeztetett olvasat’ fogalma volt – azaz a befogadó által az üzenethez hozzáadott személyes hozzájárulásé. Ezt a fogalmat eredetileg arra használták, hogy egy olyan modell szerint tárják fel a domináns üzenetek munkás-olvasatait, amely még az osztálytudat alapján állt. (4) Mikor azonban az értelmezés hangsúlya a nyolcvanas években elszakadt az osztálydinamikától, a cultural studies azon egyedi csavarintások véget nem érő ünneplésévé lett , melyeket bármely egyén vagy csoport hozzáadhatott a globalizált média-össztermékhez. Ily módon pedig legitimált egy új, transznacionális fogyasztói ideológiát. (5) Ez a tökéletes, kisajátított, egyénített, etnicizált, belsővé lett elidegenedés diskurzusa.

Hogyan lehet ma a kultúrkritika újra hatékony? Egy ideáltípus megkonstruálása mellet fogok érvelni, amely képes felfedni a társadalmi hatalom kereszteződéseit a belső erkölcsi diszpozíciókkal és erotikus késztetésekkel. (6) Ezt az ideáltípust rugalmas személyiségnek nevezem. A „rugalmas” kifejezés közvetlenül utal a jelenlegi gazdasági rendszerre, annak alkalmi munkaszerződéseire, naprakész termelési alakulatára, informatív termékeire és a pénzügyi szférában köröző virtuális valutától való abszolút függésére. Ugyanakkor utal számos nagyon is pozitív képre, mint a spontaneitás, a kreativitás, az együttműködés, a mobilitás, az egyenrangúságra épülő viszonyok, a különbözőség értéke, a közvetlen tapasztalatra való nyitottság. Aki közel érzi magát a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrájához, nyugodtan elmondhatja, hogy ezek bizony a mi kreációink, amelyek azonban egy új hegemónia torz tükrének a fogságába estek. Jelentős történelmi erőfeszítést követelt mindannyiunktól, hogy a kortársi társadalom egészségtelensége tolerálható legyen.

A továbbiakban tekintsünk vissza a közelmúlt történelmére, hogy meglássuk, hogyan artikulálódott a második világháború utáni években egy hatékony kultúrkritika, előbb szellemi, majd társadalmi síkon. De azt is látni fogjuk, hogy a jelenlegi uralmi struktúrák részben éppen abból következnek, hogy ez a kibomló kritika képtelennek bizonyult elkerülni, hogy a kortárs kapitalizmus magába olvassza.

A tekintély ellen

A háborút követő időszak paradigmatikus kultúrkritikai példája az Institut für Sozialforschung – a másképpen Frankfurti Iskolaként ismert autonóm tudományos szervezet. Az iskola munkásságát a freudo-marxizmus formulájával foglalhatjuk össze a legegyszerűbben. De mit is jelent ez? Ha újra megnézzük a szövegeket, azt találjuk, hogy az intézet már 1936-ban a tekintély pszicho-szociológiai struktúrái körül építette fel uralom-elemzését. A Studien über Autorität und Familie célja az volt, hogy orvosolja „a hagyományos marxizmus képtelenségét, hogy magyarázattal szolgáljon a jelenségre, hogy a proletariátus vajon miért viselkedik olyan kelletlenül, mikor történelmi szerepének betöltéséről volna szó” (…). Ez a „kelletlenség” – azaz a munkásosztály lelkes fasizálódása – csak úgy érthető meg, ha feltárjuk, milyen módon jelentkeznek a társadalmi erők a pszichében. A család feletti apai tekintély hanyatlása, és a társadalmi intézmények növekvő szerepe a gyermek személyiségének kialakításában olyan folyamatként kerültek bemutatásra, mint amely kéz a kézben halad a liberális, patrimoniális kapitalizmus felszámolódásával, amelynek árnyékában a tizenkilencedik századi burzsoá tulajdonos még közvetlenül ellenőrizte az örökölt családi tőkét. A huszadik századi monopolkapitalizmusban a hatalom a magánszemélyektől szervezett, személytelen testületekhez vándorolt. A tekintélynek való mazochisztikus alárendelődés Erich Fromm által leírt pszichés állapota elválaszthatatlan volt az új ipari kartellek mechanikus rendjétől, illetve azon képességüktől, hogy az egyéneket integrálják a tömegtermelési rendszer komplex technológiai és szervezési láncolataiba. Az „instrumentális ész” kulcsfogalma csírájában már itt megjelent. Ahogy Marcuse írja 1941-ben:

„A tények, amelyek az ember gondolatait és tetteit vezérlik… a gépi folyamat tényei, mely maga úgy jelenik meg, mint az ésszerűség és célszerűség megtestesülése… A mechanizált tömegtermelés betölti az üres tereket, ahol az individualitás tételezhette magát.” (1988:143, 158)

Az Intézet korai munkásságában a tekintélyelvű fegyelem pszicho-szociológiai elemzése összekapcsolódott az instrumentális ész filozófiai fogalmával. Azonban hatékony rendszerellenes kritikájuk nem kristályosodhatott volna ki a központi tervgazdaság elemzései nélkül, amelyek azt az 1930-as évek gazdasági válságára adott társadalmi és politikai válaszként értelmezték. Friedrich Pollock és Otto Kirchheimer az elsők között írták le a harmincas évek új „államkapitalizmusát”. (7) Túllépvén a monopol-kapitalizmus hagyományos marxista ábrázolásán, amely az 1929-es válsággal beleütközött saját dialektikus ellentmondásába, Pollock és Kirchheimer határozott elmozdulást írtak le a liberális rendszertől, ahol a termelést és az elosztást még egyéni ágensek szerződéses piaci viszonyai vezérelték. Az új rendszer nem más, mint a menedzseri kapitalizmus, ahol a termelés és az elosztás viszonyát a központilag tervező állam kalkulálja. Az elmozdulás mértékét nemcsak a náci fennhatóságú német ipari kartellek, de a szovjet ötéves tervek és az amerikai New Deal is mutatta, megelőlegezvén a Keynes-i jóléti államot. Az elemzés központjában újra csak az autoritás fogalmát találjuk. „Az államkapitalizmusban – írja Pollock – az emberek mint irányítók és irányítottak kerülnek kapcsolatba egymással”. (1988: 78) Vagy, Kirchheimer szavaival: „A fasizmus azon a szinten lesz jellemző, ahol az egyén már tökéletesen elveszítette függetlenségét, és az állam az irányítói csoportokat ismeri el egyedüli legális felekként a politikai kompromisszumra.” (1988: 70)

A gazdasági válság megoldása, azaz a totális háború központi tervgazdasága, konkrét módon megmutatta, hogy Pollock miért is nevezte „létfontosságúnak” annak kutatását, hogy „az államkapitalizmus vajon demokratikus ellenőrzés alá vonható-e”. (1988) Ezt a vizsgálódást maga az Intézet vállalta fel amerikai száműzetése idején, mikor igyekezett nácizmus-elemzését a hidegháborús amerikai környezetre alkalmazni. Ma leginkább a kultúripar elméletére és kritikájára emlékszünk (lsd. az azonos című esszét), a maga idején azonban jóval fontosabb volt egy szociológiai kutatás, melyet A tekintélyelvű személyiség címmel publikáltak 1950-ben. A könyv, amelyet egy négytagú kutatócsoport – köztük Adorno – írt Horkheimer irányítása alatt, kísérlet volt arra, hogy a szociológia statisztikai módszereit alkalmazzák a fasisztoid karakterstruktúra tapasztalati beazonosítására. A kérdőív módszerének alkalmazásán keresztül igyekezett bizonyítani egy „új antropológiai típus” megjelenését, amelynek legfőbb karakterjegyei a merev konvencionalizmus, a tekintélynek való behódolás, az ellenszegülés mindennemű szubjektivitásnak, hajlam a sztereotípiára, a hatalom és a keménység előtérbe helyezése, destruktivitás és cinizmus, a tudattalan érzelmi impulzusok kivetítése, illetve az eltúlzott érintettség a szexuális botrányokkal kapcsolatban. A korábbi tekintély-tárgyú tanulmányokkal egybecsengve ezek a vonások egy olyan család-struktúra viszonylatában jelentek meg, amelynek fő vonása már nem a patriarchális erő, hanem a gyengeség, ami arra vezet, hogy a szülők színlelik a gyermekeikkel szembeni fölényt, amely valójában már átszállt a társadalmi intézményekre.

A tekintélyelvű személyiség a csúcspontja egy ideáltípus akaratlagosan programozott, interdiszciplináris konstrukciójának. Az ideál-típus lényegében a társadalmi én polémikus képe, amely a kritika különböző formáinak mutathat utat, illetve strukturálhatja azokat. A különböző kritikai álláspontok egybefogásának képessége az ideáltípus kulcseleme, amelynek fontossága messze túlmutat a kérdőív-tanulmányban alkalmazott statisztikai módszerekén. Adorno retorikai és esztétikai stratégiái például csak a tekintélyelvű személyiség dúsan strukturált képével szemben bevetve kerülnek erejük teljébe. Vegyük például az alábbi, az 1961-es Commitment című esszéből való idézetet: „A radikális jobboldal magazinjai és napilapjai folyton-folyvást felkavarják a megbotránkozás hullámait mindennel szemben, ami természetellenes, túl intellektuális, morbid és dekadens: jól ismerik az olvasóikat. A szociálpszichológiának a tekintélyelvű személyiséggel kapcsolatos megállapításai őket igazolják. E típus alapjellemvonásai közé tartozik a konformizmus, a közvélemény és a társadalom megkövesedett homlokzata iránti tiszteletet, valamint az ellenállást minden olyan hatással szemben, amely megzavarja a rendjét, illetve olyan tudattalan belső elemeket idéz meg, amelyek létét nem lehet beismerni. Ez a mindenfajta idegennel vagy elidegenítővel szembeni ellenségesség sokkal jobban megfér bármiféle irodalmi realizmussal, deklarálja az magát akár kritikusnak vagy szocialistának, mint olyan művekkel, amelyek nem esküsznek fel semmiféle politikai szlogenre, de amelyeknek már a megjelenése is elegendő, hogy szétzúzza a tekintélyelvű személyiséget vezérlő merev koordináta rendszert…” (Adorno 1988: 303)

Adorno azt igyekszik megmutatni, hogy a brechti vagy sartre-i politikai elkötelezettség hogyan simulhat fokozatosan bele a tekintélyelvű állam rendjének vak ölelésébe. Ilyen körülmények között Beckett vagy Schönberg töredezett, rejtélyes formái több politikai jelentőséget hordozhatnak, mint bármiféle kollektív tüntetési felhívás valamely ügy mellett. Egyszerre irányulván a megelégedett individualizmus gyenge belső harmóniája és egy kizsákmányoló rendszer jóval erőteljesebb totalizáló hatásai ellen, az esztétikai forma Adorno víziójában egyfajta tiltakozóerővé lesz azáltal, hogy elutasítja a valódi ellentmondások hamis feloldását. Amint egyik szónoki lendületű mondatában írja: „Nem az a művészet tiszte, hogy alternatívákat mutasson fel, hanem hogy pusztán a formájával ellene szegüljön a világ menetének, ahol állandóan pisztolyt tartanak az ember fejéhez.” (Adorno 1988: 304)

Nem az a dolgunk, hogy valamiféle perlekedést indítsunk azon, hogy vajon Adorno hogyan is értette pontosan az ellentmondásos formáknak ezt az ellenállását. Jóval érdekesebb azt meglátni, hogy egy összehangolt kritika hogyan vezetheti a társadalmat a valódi ellenálláshoz. A legfontosabb figura ebben a tekintetben Herbert Marcuse, akinek 1964-es Az egydimenziós ember című könyve nemzetközi bestseller lett, különösen Franciaországban. A diákok 68 májusának megmozdulásaiban „Marx, Mao, Marcuse” feliratú táblákat hordoztak. De ez csak azt mutatja, hogy Marcuse, a maga közvetlenül forradalmi hozzáállásával, egyfajta jelképpé vált, melyben összefutott a tekintélyelvű állam, az ipari fegyelem és a tömegmédia kritikája. Franciaországban Sartre már írt a „sorozatgyártású ember”-ről, Cornelius Castoriadis pedig kidolgozta a bürokratikus produktivizmus kritikáját. Amerikában az üzleti író William Whyte már 1956-ban figyelmeztetett a „szervezeti ember” megjelenésével járó veszélyekre, míg 1961-ben egy leköszönő elnök, Dwight D. Eisenhower szólt az „katonai-ipari komplexum” technológiai fenyegetéséről. A kritika a televíziót nevezte meg a kapitalizmus legfőbb propaganda-eszközeként, kezdve az amerikai Vance Packard 1957-es The Hidden Persuaders (Rejtett rábeszélők) című könyvével, majd immár jóval radikálisabban Barthes Mitológiák-jával, és mindenek előtt Debord művével, A spektákulum társadalmá-val. Ivan Illich és Paul Goodman az iskolarendszert támadják, mint a társadalmi idomítás központi erejét, R.D. Laing és Felix Guattari kidolgozza az anti-pszichiátria, Henri Lefebvre az anti-urbanizmus programját, mely utóbbit a szituácionisták fejlesztettek tovább a dérive, vagy „sodródás” gyakorlatával. Essay on Liberation című, közvetlenül 68 után írott szövegében Marcuse egyenesen egyfajta tömeges szürrealizmus hirtelen megjelenéséről beszélt – amely, úgy vélte, összekapcsolódhat a rasszosodott amerikai lumpenproletariátus lázadásával, illetve egy széleskörű felkeléssel a Harmadik Világban.

Nem gondolom, hogy mindez a felforgató tevékenység közvetlenül kötődne a Frankfurti Iskola munkásságához. De annyi bizonyos, hogy a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji „Nagy Elutasítás” nyilvánvalóan a katonai-ipari komplexum, az általa kitermelt parancsolgatás és munkahelyi fegyelem, illetve az ezeket a realitásokat jótékonyan eltakaró, hízelkedő kulturális ipar ellen, és elsősorban a „tekintélyelvű személyiség” egzisztenciális és pszicho-szociális kondíciója ellen irányult. Ebben egyetérteni látszik a jobboldali szociológus, Samuel Huntington is, mikor a hatvanas évek lázadásait úgy írta le, mint „általános kihívást a tekintély, a nyilvános- és magánszféra ellen” (Crozier et al. 1975: 74). Persze, ez csak annak igazolása, ami amúgy is nyilvánvaló. A hetvenes évek Amerikájában lépten-nyomon az ellenkultúra szlogenjébe lehetett ütközni: „Question Authority!”.

Az eddigiekben igyekeztem megvilágítani egy olyan hatékony rendszerellenes mozgalom intellektuális hátterét, amely egyszerre irányul a kapitalista produktivizmus kulturális, illetve a szubjektumra kifejtett hatásai ellen. Mindezt hatékonyan foglalja össze az egyik híres francia graffiti: On ne peut pas tomber amoureux d’une courbe de croissance (Nem lehet beleszeretni egy növekedési görbébe). Ez a 68 májusi falfelirat minden erotikájával a rendszerellenes kritika eddig általam nem említett, pozitív tartalmára is utal: nevesül az egyenlőség és a társadalmi egység, az osztálymegosztottság eltörlésének vágyára. Az 1968-as radikális diákság alapvető követelései az önirányítás és a közvetlen demokrácia megvalósítása voltak, s egyben ez volt baloldali ideológiájuk messze a legveszedelmesebb vonása. (8) Jürgen Habermas írta 1973-ban: „A polgárok valódi részvétele a politikai akaratformálás folyamataiban, azaz a lényegi demokrácia, tudatosíthatja az adminisztratív eszközökkel társadalmasított termelés és az értéktöbblet állandó privát kisajátítása és használata közti ellentmondást.” (1975: 36) Más szóval, a fokozódó demokratikus részvétel gyorsan megmutatná az embereknek a valódi érdekeiket. Huntington újra csak egyetérteni látszik, mikor a maga részéről úgy írja le a fejlett társadalmak „válságát”, mint a „demokrácia túlságát” (Crozier et al. 1975: 113).

Talán valaki még emlékszik, hogy a hírhedt Háromoldali Bizottsági beszámoló (1975), amelyben Huntington a fenti megjegyzést tette, legfőbb gondja éppen a hatvanas évek társadalmi mozgalmaiból ébredő fejlett társadalmak növekvő „kormányozhatalansága” volt. Az is eszünkbe juthat, hogy a kormányozhatatlanság szelleme volt éppen az a csapás, amellyel szemben Margaret Thatcher Angliában sikeresen végrehajtotta a maga „konzervatív forradalmát”. (9) Más szóval, amit Huntington a hatvanas évek „demokratikus nyugtalanságának” nevez, volt a háttér, amelyből a jelenlegi neoliberális hegemónia kiemelkedett. A kérdés tehát, amit itt fel szeretnék tenni, így hangzik: hogyan szívták fel a posztindusztriális társadalmak a „demokrácia túlságát”, amely a tekintély-ellenes felkelésekben szabadult fel? Vagyis, végül milyen módon tették a hatvanas évek elfogadhatóvá a kilencvenes éveket?

Oszd meg és tedd a magadévá! (10)

„A kooptáció komoly története, amely a nagyvállalati szellemet a maga helyén kezelné, nem mint valami gúnyrajzot, még nincsen megírva”, mondja az amerikai történész és kultúrkritikus, Thomas Frank (1997:8), aki The Conquest of Cool című, a hirdetési-és divatipar történetét tárgyaló művében megkísérli összefoglalni azokat az egyedi stratégiákat, amelyek révén az, ami a hatvanas években ‘hip’ volt, a kilencvenes évekre már egyeduralkodó lett, átalakítván a konformizmus nevetségessé tételére épülő kulturális ipart egy még erőteljesebb ágazattá, amelynek alapja az „autenticitás, az individualitás, a másság és a lázadás” túltengő kínálata. Példák tömegén keresztül mutatja meg, hogy a hatvanas évek lemorzsolódott középosztálybeli fiataljainak vágyai hogyan váltak hirtelen piaci áruvá. Elkerülvén valamiféle szimpla manipulációs elmélet csapdáját, Frank azzal a következtetéssel zárja gondolatait, hogy a dologban részt vett hirdetési szakembereknek és divattervezőknek elemi érdeke volt a rendszer átalakítása. Az eredmény annak az ideológiának a változása volt, “amellyel az üzleti élet magyarázta a nemzet élete feletti uralmát” – olyan változás, amelyet – bár csak érintőlegesen – a szerző David Harvey „rugalmas felhalmozási” elméletéhez (1997: 229) (11) köt. A stilisztikai kooptáció krónikáján túl még meg kell magyaráznunk az új gazdasági rend egyéni mozgatórugóinak, ideológiai önigazolásainak és komplex társadalmi- technikai funkcióinak keresztkapcsolatait.

Kiindulópontnak választhatjuk Piore és Sabel gazdaságelemzők néhány szuggesztív megjegyzését, a The Second Industrial Divide (A második ipari vízválasztó, 1984) című munkából. Ebben a szerzők egyfajta szabályozási válságról beszélnek, melynek „lényegi vonása a felismerés, hogy a meglévő intézmények már nem tudják biztosítani a funkcionális megfelelést a javak termelése és fogyasztása között” (1984:4). Az ipari társadalmak történetében két ilyen válságot írnak le, melyeket ehelyütt már vizsgáltunk a Frankfurti Iskola összefüggésében: „a nagy ipari testületek megjelenése a tizenkilencedik század végén, illetve a Keynes-i jóléti állam megjelenése a harmincas években” (1984: 5). Korunkban körvonalazódott egy harmadik válság: a hetvenes évek elhúzódó recessziója, kicsúcsosodván az 1973-as és 1979-es olajsokkban, amelyet az egész évtizeden áthúzódó munkavállalói nyugtalanság kísért. Ez a válság okozta a fordista tömegtermelési mód és a jóléti állam intézményi összeomlását, megteremtvén ezzel a feltételeket egy ipari vízválasztóhoz, amelyet a szerzők a nyolcvanas évek elejére helyeznek „Azokat a rövid pillanatokat, amikor az ipari fejlődés nyomvonala maga válik kérdésessé, ipari vízválasztóknak nevezzük. Ilyen pillanatokban látszólag a lehető legeltérőbb természetű társadalmi konfliktusok határozzák meg a technológiai fejlődés további irányát a következő évtizedekre. Jóllehet az ipari szakemberek, munkások, politikusok és értelmiségiek esetleg csak homályosan vannak tudatában annak, hogy technológiai választásokkal állnak előttük, tetteikkel és döntéseikkel mégis meghatározzák a jövő gazdasági intézményeit. Az ipari vízválasztók adják tehát a hátteret vagy a keretet a rájuk következő regulációs válságokhoz.” (Sabel 1984:5)

A szerzők, észak-olaszországi megfigyelésekre hivatkozva, egy „rugalmas specializáció”-nak keresztelt termelési rendszer megjelenéséről számolnak be, amelyet úgy jellemeznek, mint „a folyamatos innováció stratégiája: alkalmazkodás a szakadatlan változáshoz, nem pedig folytonos erőfeszítés annak kézbentartására” (1984: 16). Az új stratégia elfordul a háború utáni évek központosított gazdaságtervezésétől; kis, független termelőegységekkel halad előre, amelyek jól képzett munkaerőt és több felhasználású eszközkészletet alkalmaznak, illetve viszonylagosan spontán együttműködésre törekszenek a többi hasonló teammel, hogy alacsony költségszinten és naprakészen alkalmazkodhassanak a gyorsan változó piaci kereslethez. Ezek a vállalkozások, úgy tűnt, visszatértek a tizenkilencedik századot jellemző, iparosok közötti szociális viszonyokhoz, mielőtt még az első ipari vízválasztó elvezetett volna az ipari gépparkok bevezetéséhez és a tömegtermelési rendszerhez. (12) A valóság azonban, Észak-Olaszországban és azon túl is, jóval összetettebbnek bizonyult annál, amit a szerzők 1984-ben előre láthattak; Piore és Sabel nem jósolhatták meg, hogy miféle szubjektív és szervezeti fontosságra tesz majd szert egyetlen árukészlet, távol bármitől, ami a tizenkilencedik századhoz volna köthető: a személyi számítógépről és a távközlési eszközökről van szó. (13) Mindazonáltal az általuk leírt viszony az intézményi szabályozás válsága és az ipari vízválasztó között, segíthet megérteni a kulcsfontosságú szerepet, amelyet a társadalmi konfliktus – és az azt koncentrálni segítő kultúrkritika – játszott mai világunk szervezeti formáinak és technológiájának kialakításában.

Miféle konfliktusok tették tehát a számítástechnikát és a távközlést a hetvenes évek recessziója után elindult gazdasági fejlődés új hullámának központi termékévé? Hogyan befolyásolták ezek a konfliktusok a munkavállalókat, a menedzsmentet és a fogyasztási módokat? Mely társadalmi csoportok integrálódtak a rugalmas kapitalizmus új hegemóniájába és hogyan? Melyek lettek elutasítva vagy erőszakosan kizárva, és hogyan tették elfogadhatóvá ezt az erőszakot?

Fenti kérdésekre mindezidáig a legszuggesztívebb válaszokat Luc Boltanski és Eve Chiapello Le nouvelle esprit du capitalism (Az új kapitalista szellem) című, 1999-ben megjelent könyvében találjuk. (14) Tételük szerint a kapitalizmus minden korszaka vagy „szelleme” azzal kell, hogy igazolja a maga irracionális késztetését a felhalmozásra, hogy legalább részben integrálja vagy „újra hasznosítja” (recuperate) az előző korszak kritikáját, hogy a rendszer így újra tolerálhatóvá váljon – ha másnak nem is, de irányítói számára. Két nagy, kapitalizmus elleni kihívását határoznak meg: a kizsákmányolás kritikáját, amit „társadalomkritikának” neveznek, s amely hagyományosan a munkásmozgalomhoz kötődik, illetve az elidegenedés kritikáját, amit „művészi kritikának” neveznek. Utóbbi, mint mondják, hagyományosan kisebb hatókörű, irodalmi ügy volt; azonban a fontossága sokat nőtt, miután a jóléti állam egyetemei megemelték a közműveltség szintjét. Boltanski és Chiapello a 68-as zavargásoktól indulva – mikor is a critique sociale szövetségre lépett a critique artiste-tel – követik a nagyobb francia társadalmi csoportok sorsát. Megmutatják, hogy a munkavállalók legszervezettebb frakciója előzmények nélküli gazdasági előnyökhöz jutott, még ha ezt követően fokozatosan újraszervezték is a termelést, illetve kihelyezték azt a szakszervezeti ellenőrzés és állami szabályozás hatálya alól. Ugyanakkor azt is megmutatják, ahogyan a fiatal, feltörekvő menedzseri osztály, akár még az egyetemeken, vagy a vállalkozói ranglétra alsóbb fokain, a legfontosabb tényezővé lett a tekintélyelvűség és a bürokratikus személytelenség művészi kritikájában. Boltanski és Chiapello könyvének erőssége, hogy világossá teszi, hogyan tudott a network szervezeti alakzata mágikus válasszal szolgálni az ötvenes-hatvanas évek rendszerellenes kultúrkritikájára – mágikus válasszal, legalábbis a feltörekvő menedzseri osztály számára.

Miben áll hálózati szervezés és termelés társadalmi és esztétikai vonzereje? Elsősorban is gyengült a merev, tekintélyelvű hierarchia nyomása azáltal, hogy kiküszöbölődött a fordista vállalkozás komplex középvezetői ranglétrája, és lehetőség nyílta hálózat tagjai között az egyéni kapcsolatokra épülő rugalmas rendszer kialakulására . Másodszor, a hálózat bátoríthatja a spontán kommunikációt, a kreativitást és a relációs fluiditást mint a termelékenység és a motiváció eszközeit, s ezzel megszűnik a személytelen, racionalizált folyamatok elidegenítő hatása. Harmadszor, lehetségessé, sőt, követelménnyé válhat a kiterjesztett mobilitás, amennyiben a munkaeszközök miniatürizálódnak, sőt, tisztán mentálissá válnak, s így a munkavégzés a telekommunikációs csatornákon keresztül is lehetséges lesz. Negyedszer, csökken a termék-sztenderdizáció – a tömegtermelési mód individuális elidegenedésének legláthatóbb jegye – súlya, azzal, hogy olyan kisméretű, sőt, mikro-termelési hálózatok jönnek létre, amelyek kisszériás fogyasztási cikkeket gyártanak, vagy személyre szabott szolgáltatásokat végeznek. (15) Ötödször, vágyat lehet kelteni, és új, gyorsan elévülő, közvetlenül a kulturális térre építő termékeket alkotni (lásd elsősorban a multimediális termékeket), így egyszerre elégítve ki az alkalmazotti és a fogyasztói jelentés-keresletet, illetve részben megoldva a fordista gyárakban előállított tartós fogyasztói cikkek iránti csökkenő kereslet problémáját.

Fenti előnyöket összefoglalandó azt mondhatjuk, hogy a hálózati szerveződés visszahelyezi a fogyasztót – azaz a professzionális fogyasztót (prosumer) – önmaga tulajdonába, míg a hagyományos cégek igyekeztek megvásárolni az énjüket, mint munkaerőárut. Immár nem kényszerítő fegyelemről, hanem egy új típusú, belsővé tett elhivatottságról van szó; minden egyes projekt egy-egy hívó szó a kreatív önkiteljesítésre, és mostantól ez formálja és irányítja az alkalmazottak viselkedését. Kezd eltűnni az éles határvonal termelés és fogyasztás között, és eltűnni látszik az elidegenedés is, amint az egyének arra törekszenek, hogy keverjék egymással a munkát és a szórakozást. (16) Még maguk a cégek is kezdik kvalitatív módon kezelni a munkát, mint a kreatív aktivitás és az önmegvalósítás szféráját. A „kapcsolati ember” – azaz, az én szóhasználatomban, a networker – kiszabadult a közvetlen ellenőrzés és a bénító elidegenedés alól, hogy a saját megelégedésére szolgáló tevékenységének menedzsere legyen – mindaddig persze, amíg ez a tevékenység egy bizonyos ponton átfordul értékelhető gazdasági cserévé, ami a hálózatban való megmaradás elengedhetetlen feltétele.

Érthető, hogy a Thomas Frank által jellemzett fiatal reklámszakembereknek és divattervezőknek elemi személyes érdekük fűződött a hierarchia fellazításához. De a networker örömteli önbirtoklásának és önirányításának van egy ideológiai előnye is: azzal, hogy választ ad 68 májusának követeléseire, ez lesz a tökéletes legitimációs érv amellett, hogy a kapitalista osztály folytassa a jóléti állam nehézkes, bürokratikus, elidegenítő, haszon-elszívó struktúráinak – egyben tehát a munkásosztály társadalomkritikán keresztül elért legfontosabb történelmi eredményeinek – lebontását. Az elidegenedés esztétikai kritikájának kooptálásával a hálózati vállalkozás kultúrája képes volt a munkásmozgalom fokozatos kiszorítására és a szociális programok lebontására. Így – a Raymond Williams által „szelektív tradíció”-nak (1989) (17) nevezett folyamat eredményeképpen – megjelent egy szelektív, tendenciózus művészeti kritika, egyik legfontosabb kötőelemeként annak az új hegemóniának, amelyet a nyolcvanas évek elején Reagan és Thatcher talált fel, majd a kilencvenes években Clinton és az utánozhatatlan Tony Blair tökéletesített.

Hogy összeszedje magát a hatvanas-hetvenes évek megtorpanása után, a kapitalizmusnak duplán rugalmassá kellett válnia – bevezette az alkalmi munkaszerződéseket és a „delokalizált” gyártóhelyeket, hogy kibújhasson a jóléti állam szabályozása alól, és arra használta fel ezt a töredezett termelői apparátust, hogy fogyasztói mézesmadzagokat és lelkesítő karriereket kreáljona potenciálisan forradalmár menedzserek és értelmiségiek lojalitásá visszanyerendő. Ez a kettős mozgás nyitott utat a David Harvey által „rugalmas felhalmozás”-ként megnevezett rendszer felemelkedése előtt. Harvey evvel a fogalommal nemcsak az új munkafolyamatok struktúráját és fegyelmi rendjét írja le, de egyben a személyre szabott, gyorsan elavuló termékek formáját és élettartamát, valamint az új, illékonyabb fogyasztási módokat is, amelyeket a rendszer promotál (1990: 141-148). A kortársi kultúrkritika szükségleteinek megfelelően az átalakulás lényegi elemeként kell felismernünk a szerepet, amelyet a világszerte high-tech sweatshopokban előállított kompjúterek és a kapcsolódó távközlési eszközök játszottak a folyamatban. A kompjúter technikai értelemben nem több, mint egy számológép, amely a lehető legmerevebb rendezőelvek alapján működik, társadalmi használata mégis egyfajta kép- és nyelvgépezetté tette: produktív eszközévé, kommunikációs vektorává és elengedhetetlen vevőkészülékévé az anyagtalan javaknak és a szemiotikus, sőt érzelmi szolgáltatásoknak, melyek ma a gazdaság vezető szektorát adják. (18)

A kompjúter és kiszolgáló eszközei egyszerre ipari és kulturális szerszámok – egyfajta kompromisszumot jelentenek ellenőrzés és kreativitás között, amely időleges megoldást kínált a művészi kritika által gerjesztett kulturális válságra. A mozgási szabadság, amely a nomadizmus és a kóborlási vágy alakzataiban idealizálható, e kompromisszum egyik központi eleme. A laptop szabaddá teszi az utat a szellemi munkás vagy a nomád menedzser előtt, hogy a mobilitás mind fizikai, mind képzeletbeli formáit megélje, miközben az ellenőrzés hordozható eszközeként is szolgál az alkalmi munkavállaló és a töredezett gyártási folyamat felett. Sikeresen miniatürizálja a hozzáférést a megmaradt bürokratikus funkciókhoz, míg egyben privát csatornát is nyit a virtuális vagy „fiktív” tőke világába, a pénzügyi piacokra, ahol az értéktöbblet mintegy varázsütésre képződik, a környezeti romlás felhalmozódó jelei ellenére. Ily módon a hálózat szervezési paradigmája olyan autonómiát nyújt, amely egy újfajta produktív fegyelem felé mutathat, ahol a társadalmi kapcsolatok távirányítása – állandóan nyitottan a kettős értelmezésre – kulcsfontosságú tényező. Ha felismerjük a hálózati kompjúter mélységes ambivalenciáját – azaz a módot, ahogyan kommunikációs és kreatív lehetőségei megalapozták az ideológiát, amely elfedi távirányítói funkcióit –, akkor felismertük az egyeduralkodó kompromisszum lényegét és törékenységét is, amelynek alapjára a globalizáló tőke rugalmas felhalmozási rendjét építették.

A gyártás földrajzi szétszórtsága és globális koordinációja, a naprakész termelés és konténeres szállítási rendszer, a fogyasztói ciklusok általános felgyorsulása, illetve a túlhalmozott tőke beszáguldása a villámsebességű pénzügyi szférába, melynek mozgásait egyszerre tükrözi és gerjeszti a globális média hasonlóan gyors fejlődése: lényegi vonásai ezek a hetvenes évek vége óta alakuló rugalmas felhalmozási rendszernek. David Harvey, példaszerű marxista módon, a tőkének ezt transznacionális újra-bevetését reakcióként láttatja a munkásmozgalmi harcokra, amelyek egyre inkább korlátozták a források és a munkaerő kizsákmányolását a nemzetileg szabályozott gazdasági térben. Piore és Sabel érvelése igen hasonló ehhez, mikor azt állítják, hogy az ipari vízválasztó idején „egymástól látszólag teljesen független társadalmi konfliktusok határozzák meg a technológiai fejlődés irányát”. Még ha nem is sikerült megragadniuk az általuk leírt ideáltípus teljes kétértelműségét, mégis elsősorban Boltanski és Chiapello analitikus megosztása – a hatvanas évek mozgalmainak művészi és a társadalmi kritikája között – segít hozzá, hogy megértsük, hogyan kezdtek kikristályosodni a rugalmas személyiség specifikus esztétikai hajlamai és szervezeti struktúrái a nyolcvanas évektől kezdődően, így tévén teljessé a folyamatot, melyben a kapitalizmus felépült a hatvanas évek demokratikus forrongásából – s egyben magába építette azt.

Új uralom alatt

Azért nem akarok elszakadni a társadalmi formától, amelyet a hetvenes évek recesszióját követő tőkeátcsoportosítás során a kompjúterek és a távközlés vettek fel, mert ezek a technológiák és különböző felhasználásaik, központi szerepet játszottak a mai globális információs gazdaság kialakulásában. E gazdaság legfejlettebb állapotát jellemezve Manuel Castells írja, hogy „az új információs technológiai iparágak termékei információ feldolgozó eszközök, vagy maga az információ-feldolgozás” (1996: 67). Ezzel jelzi az utat, amelyen a kulturális kifejezés, multimédiává újrakódolva és feldolgozva, beléphet a digitális kommunikáció hozzáadott érték-képző hurkába. Valójában úgy érti, hogy be kell lépnie: „Minden más üzenet visszabomlik individuális képzelődéssé vagy egyre erősebben marginalizált, csak a személyek közvetlen kapcsolatában élő szubkultúrává” (1996: 374). Azonban Castells hajlamos a belépés feltételeit alapvetően technikaiként elgondolni, anélkül, hogy figyelembe venné az elvet, amely szerint a társadalmi, politikai és kulturális viszonyok mintázata meghatározhatja magát a technológiát. A szubjektív és a kollektív hatóerő kérdését tisztán a hálózat elsődleges választása vagy elutasítása alapján fogja fel, mely döntést ezek után az uralkodó rendszeren belüli vagy az azon kívüli lét többé-kevésbé járható útja követi. Maga a hálózat nála nem forma, hanem elrendeltetés. A rendszer megváltoztatásának lehetősége fel sem merül.

A kritikus megközelítés ezzel szemben úgy láttathatja a kompjútereket és távközlési eszközöket, mint specifikus, jól hajlítható konfigurációkat, azon a tágabb kereten belül, amelyet Michel Foucault-val „guverna-mentalitásnak” nevezhetünk. Foucault úgy jellemzi ezt (azaz a ’governmentality”-t (19)), mint „olyan gyakorlatok teljes készletét, amelyek arra szolgálnak, hogy kialakítsák, definiálják, szervezzék és instrumentalizálják a különböző stratégiákat, melyekkel az egyének szabadon élhetnek egymás felé” (1994: 728). (20) Itt a kényszer szintjének meghatározása a központi kérdés, túl azon, amit Foucault szabadságként fog fel – az egyének közti hatalmi viszonyok nyílt terepén, ahol mindenki azon igyekszik, hogy „vezesse a másik életvezetését”, olyan stratégiákkal, amelyek mindig a visszájukra fordíthatók –, de még az uralom szintje alatt, ahol a hatalmi viszonyok teljességgel megmerevednek, mint például a fizikai kényszer esetében. A kormányzási technológiák csakis az uralom ilyen szintje alatt léteznek: ezek a kollektív irányítás szubtilisebb formái, amelyek éppen megfelelnek a demokratikus társadalmak kormányzásának, mely társadalmakban az egyének lényegi szabadságjogokkal rendelkeznek és hajlanak elutasítani az autoritás nyílt tételezését.

Világos, hogy a Huntington, Thatcher és más új-konzervatívok által a hetvenes évek közepén felpanaszolt „kormányozhatatlansági” válság csakis új kormányzati technológiák bevezetésével „oldódhatott meg”, melyek a társadalmi viszonyok új mintázatát rajzolták ki; és igencsak itt az ideje megnézni, hogyan is működnek ezek a relációs technológiák.

Hogy egyszerűen a hardware-rel kezdjük: vegyük észre a felügyeleti technikák észvesztő fejlődését a digitális távközlés megjelenése óta. Bármely küszöbön – határokon, pénzfelvevő automatáknál, metróbejáratoknál, kórházi recepción, hitelfolyamodványoknál, kereskedelmi websiteokon – közhelyszámba megy, hogy az ember személyes azonosítóit (sőt, testrészeit: ujj-vagy kézlenyomatát, retinamintázatát, DNS-ét) összevetik egy távoli adatbázis adataival, hogy így engedélyezzék, vagy tiltsák meg az áthaladást. Ez közvetlen, néha tekintélyelvű ellenőrzésnek tűnik. Azonban, ahogy David Lyon megjegyzi, „a felügyelet minden kiterjesztése olyan indokokkal történik, amelyeket, akár tetszik, akár nem, elfogadnak azok, akiknek személyes adatait a rendszer kezeli” (2001: 44). A legmeggyőzőbb logika a biztonság növelése (rablás vagy támadás esetére), illetve a különböző biztosítótársaságok kockázatkezelése, ahol a szerződéskötés feltétele személyes információk átadása. Ezek és további érvek révén a felügyelet imperatívuszai belsővé válnak, és az emberek lelkesen adják meg adataikat távoli megfigyelőiknek. Azonban a felügyeleti eljárásokkal való önkéntes együttműködés e példái csak az ellenőrzés jéghegyének csúcsát alkotják. Az ön-ellenőrzés hatalmasabb és politikailag bénítóbb formái jelennek meg az egyén és a munkaerőpiac kapcsolatában – különösen olyankor, mikor a kérdéses munka kulturális információ-feldolgozással jár.

A bérmunka, végezzék azt helyben vagy távolról, telematikusan összekapcsolt helyszíneken, nyilvánvalóan megfigyelés tárgya lehet, a szabályszerűség biztosítása érdekében ( lsd. térfigyelő kamerák, telefonhívás ellenőrzés, leütésszámlálók, rádió jeladók, stb.). A szabadúszó munkavállalót ugyanakkor egyszerűen el lehet utasítani, amennyiben bármiféle szabálytalanság merül fel, akár az általa előállított termékben, akár a szállítási feltételekben. A belsővé tett önellenőrzés tehát a szabadúszó létszükséglete lesz. Ez alól a kulturális munkások sem kivételek, amennyiben ők saját belső lényüket kínálják eladásra: a művészi kifejezés legmagasabb szintjeinek kivételével az öncenzúra szubtilis formái a meghatározók, legalábbis az elsődleges piacokkal való kapcsolatban (Corsani et al. 1996: 71-78). (21) De mélyebb és alattomosabb kihatásai vannak annak, mikor a valaha éppen az állandóságuk miatt értékelt kulturális, művészi vagy etikai ideálokat is beillesztik a kapitalista értékképzés és avulás gyorsan hullámzó ciklusaiba. A kulturális gazdaság adatfeldolgozóinak körében – ide értve a mediális előállítás, a design és a performansz személyes kategóriáinak miriádjait, valamint kiterjesztve a szolgáltatások, a tanácsadás, a terápia, a nevelés, stb. különböző formáira – a politikaellenes cinizmus elterjedtebb, mint az öncenzúra. Hallgassuk Paolo Virnót: „A kortársi cinizmus alapja a tény, hogy a férfiak és a nők nem „tények”, hanem szabályok megtapasztalásán keresztül tanulnak… A szabályok megtanulása mindazonáltal azt is tételezi, hogy felismerjük azok megalapozatlanságát és egyezményességét. Többé nem egyetlen, előre meghatározott „játék” meggyőződéses résztvevői vagyunk. Számos, különböző „játékkal” állunk szemben, melyek mindegyike megfosztatott minden nyilvánvalóságtól és komolyságtól, csakis a közvetlen önállítás helyszínei – és ez az önállítás csak annál brutálisabb és arrogánsabb, annál cinikusabb, minél inkább– illúziók nélkül, ám tökéletes, azonnali ragaszkodással –, éppen azokat a szabályokat alkalmazzuk, amelyeknek egyezményességét és változékonyságát pontosan érzékeljük.” (1996: 17-18)

1979-ben Jean-Francois Lyotard a nyelvjátékokat mint a tudáshoz kompjúteres hozzáférést kínáló kapitalista társadalmak egyik új érték-termelő arénáját határozta meg, ahol már nem az elsődleges kutatás, hanem egy önkényesen meghatározott szemantikai mezőben zajló transzformációs „mozgások” számítanak (1979: 13-14, 31-33). A gazdaság e nyelvi fordulatával Mallarmé híres „kockadobásának” váratlan szemiotikai átalakulásai egyfajta kompetitív társadalmi szerencsejátékká lettek, mint a belső kereskedés sújtotta részvénypiacokon, ahol a „szerencse” pusztán annak nem tudása, hogy pontosan ki is manipulálja a szabályokat. A cinizmus itt egyszerre oka és előfeltétele a játékosok határtalan opportunizmusának. Ahogy Virno megjegyzi: „Az opportunista egyenértékű lehetőségek folyamát látja maga előtt, igyekszik annyit nyitva tartani, amennyit lehetséges, mindig a legközelebbit ragadja meg, és kiszámíthatatlanul lavíroz egyiktől a másikig.” Majd így folytatja: „A kompjúter például nem egy egyértelmű cél elérésének eszköze, mint inkább ígéret a munka több egymást követő, ‚opportunista’ kidolgozására. Az opportunizmust elengedhetetlen képességként értékelik ott, ahol a konkrét munkafolyamatot átszövi a diffúz ‚kommunikatív tett’… a kompjúterizált fecsegés ‚az alkalom embereit’ kívánja meg, akik készek és hajlandók minden esélyt megragadni.” (1996: 17) (22)

A valódi opportunista persze mindig jóváhagyja az új nyelvjátékok által kínált friss előnyöket, legyen az illető játék akár politikai természetű. A politika pedig belebukik a rugalmasságba, illetve a piaci viszonyokat jellemző gyors hozamidőbe. Ez az értelme Virno ironikus hivatkozásának Habermas „kommunikatív tett” elméletére. A demokratikus legitimációs válságot elemezve Habermas megfigyelte, hogy a konszenzus feltétele a demokratikus társadalmakban végül is az, hogy minden állampolgár higgye el magáról, hogy kétség esetén meggyőzhető valamely részletes érveléssel: „Csak mikor a tettek motivációját már nem igazolást igénylő normák működtetik, és ha az egyes személyiség-rendszerek már nem követelik meg, hogy identitást nyújtó interpretációs rendszerekben találják meg az egységüket, válhat rutinná a döntések érvelés nélküli elfogadása, azaz ezen túl bármely kívánt fokon előállhat az abszolút konformitásra való készség”. (1975: 44)

Ami 1973-ban Habermas számára még társadalmi fikció volt, az Virno számára a kilencvenes évek elején realitássá lett: megjelentek azok a személyiség-rendszerek, amelyeknek semmiféle vágyuk nincs szubjektív igazságra, semmiféle szükségük biztonságos kollektív interpretációs folyamatokra. És ami még rosszabb, ennek realitását azon felhívás eltorzításával konstruálták meg, amelyet a radikális olasz baloldal a munkavállaló autonóm státuszának megteremtésére tett.

A lényeg világos: mikor az anyagtalan munkást, a „prosumert” vagy „networkert” mint rugalmas személyiséget határozzák meg, tulajdonképpen az elidegenedés új formáját írják le – nem a hatvanas éveket felbolygató életenergiától és szabadságvágytól való elidegenedését, hanem a politikai társadalomtól való elidegenedését, amely demokratikus formájában nem hasznosuló üzlet, és nem reciklálható vég nélkül a képek és érzelmek termelésébe. A rugalmas személyiség struktúrája a társadalmi ellenőrzés új formája, amelyben a kultúra nagyon lényeges szerepet játszik. Ez ugyanis a tekintélyelvűség és a szabványosítás elleni művészi lázadás torzképe: egy sor olyan gyakorlat és technika, amelyek révén „konstituálhatók, definiálhatók, megszervezhetők és instrumentalizálhatók” a hatvanas évek nyugati társadalmaiban felszabadult forradalmi energiák, amelyek egy ideig képesnek tűntek a társadalmi viszonyok átalakítására.

A rugalmas személyiség– azaz a kortárs kapitalizmus által formált és vezérelt szubjektivitás fogalma élesebben és mélyebben jelenhet meg előttünk, ha kitekintünk Franciaországból, túl a feltörekvő menedzseri osztályon, a proto-forradalmi társadalmi erők egy másik csoportjának sorsára, nevesül az elrasszosított amerikai lumpenproletariátuséra, amelyből a hatvanas években kinőttek a fekete, chicano és amerikai indián mozgalmak, majd az azokat követő számtalan identitás-csoport emancipációs erői. Itt, az egyik olyan ponton tehát, ahol valódi fenyegetés támadt a kapitalizmus ellen, az integráció és a kizárás dialektikája még látványosabb és még durvább. Egyrészt támogatni kezdik a különböző identitás-formációk mint a kultúra-áru stilisztikai forrásai kialakulását, aminek hatására a felmerülő kérdések egyre távolabb kerülnek a társadalmi antagonizmustól. Így például a friss cultural studies szórakoztató médiára koncentráló, a valós ellentéteket elmosó diskurzusai ügyesen terelték el a figyelmet attól a komoly konfliktustól, amely a kilencvenes évek elején kezdett lábra kapni az amerikai egyetemeken, mikor elindult egy mozgalom a kisebbségi emancipációs narratíva egyes darabjainak, mint például az Én, Rigoberta Menchú beemeléséért az úgynevezett „irodalmi kánonba”. A kereskedelmi csúcsmédia – televízió, mozi, popzene – mérhetetlen forrásai segítségével a regionális kultúrákból és szubkultúrákból mintákat vesznek, termékformában újra kódolják és a hasonlíthatatlanul tágasabb és erősebb profitképző erővel bíró világpiacon keresztül táplálják vissza eredeti alkotóikhoz. (23) A befogadásban jelentkező helyi különbségekre azután úgy ugranak rá, mint a globális termékek nyitott, egyetemes természetének bizonyítékaira. A nagyvállalati és kormányzati hierarchiák is megnyílnak számos nem fehér előtt, amennyiben azok hajlandók a menedzsment játékát játszani.

Ez elengedhetetlen feltétele a transznacionális kormányzat legitimitásának. Azonban amint egy identitás-formáció problematikussá válik és fenyegetni kezdi a városi, regionális vagy geopolitikai egyensúlyt – gondolok itt elsődlegesen az arab világra, de a Balkánra is –, akkor a kulturális retus („cultural touch” – Boris Buden) már egészen más módon operál, és az etnikai identitást nem mint kereskedelmi aranyat, hanem mint a regresszív, „törzsi” tekintélyelvűség jelölőjét fogalmazza meg, amelyet jogosan lehet elnyomni. Az Empire című könyv ehelyütt alapvető tanulsággal szolgál: hogy t.i. a helyi konfliktusok gerjesztése majd kezelése, és nem az elkerülésük alkotja a transznacionális kormányzás sarokkövét (Hardt-Negri 2000: 198-201). 24 Valójában már magát az Egyesült Államokat is ilyen módon vezérlik, egyfajta alacsony intenzitású, örökös polgárháborús állapotban. A kezelhető, fegyverzetigényes nemzetiségi konfliktusok kiváló jövedelemforrást jelentenek a kapitalista birodalom számára, a terrorizmus valósága pedig kiváló alkalmat a felügyeleti funkciók hangsúlyozására – a polgárok nagy hányadának teljes egyetértésével.

Utóbbi megjegyzéseinkkel egyértelműen léptéket váltottunk: a pszicho-szociológia területéről átléptünk a geopolitikáéra. Azonban, ideáltípusunk megfelelő működése érdekében sosem feledkezhetünk meg a kijegecesedett politikai és gazdasági keretről, amelyben a rugalmas személyiség kibomlik. Piore és Sabel kimutatják, hogy az általuk „rugalmas szakosodásnak” nevezett folyamat csak az egyik oldalát alkotta a hetvenes évek szabályozási válságára és recessziójára adott válasznak. A másik stratégia globális: „Célja kiterjeszteni a tömegtermelési modellt. Olyan módon teszi ezt, hogy a fejlett országok termelési infrastruktúráját és piacait a leggyorsabban fejlődő harmadik világbeli országokéval kapcsolja össze. Ez a válaszlépés annyit tesz, hogy immár a nagyvállalatot (mint friss multinacionális entitást) használja a piacstabilizációra, egy olyan világban, ahol az államok közötti kooperációs formák erre már nem alkalmasak” (1984: 16-17). (25)

A pénzpiacok által vezérelt és a G-7 államok katonai ereje és jogrendje által támogatott transznacionális nagyvállalat végeredményben átvette a világ gazdasági irányítását a régi gyarmati-imperialista struktúráktól. Nem a Piore és Sabel által lehetségesnek gondolt „multinacionális Keynes-izmust” hozta így létre – egy olyan rendszert, amelynek részét alkották volna a fogyasztói igények kielégülését világszinten biztosító szabályozó mechanizmusok –, hanem ehelyett a maximális hozamra számított rablóbefektetés rendszerét, ahol a makrogazdasági szabályozás egyedüli funkciója, hogy a minimális inflációt, a vámmentes kereskedelmet és az olcsó munkaerőt biztosítsa. A „katonai-ipari komplexumot””, amelyet a tekintélyelvű személyiség korában még a hatalom legfőbb forrásaként értékelték, mára túlnőtte a „Wall Street-Pénzügyi komplexum” – „egy C. Wright Mills-féle hatalmi elit, hasonló gondolkodású nagy elmék intézményközi network tevékenysége – a legfontosabb érintett intézmények pedig a Wall Street, a Pénzügyminisztérium, a Belügyminisztérium, az IMF és a Világbank”. (Bhawati 1998)

Vajon miféle munkaerő-struktúrát termel ki a hatalmi elit ilyen transznacionális networkje? 2001 június 13-án azt olvashattuk az újságokban, hogy a kompjúter eladások hirtelen visszaesése miatt a Compaq globális foglalkoztatottainak 10%-át, a Hewlet Packard 5%-át volt kénytelen elbocsátani – ez 7000, illetve 4500 munkahelyet jelentett. Ebben a helyzetben a nagy mobilitású Dell társaság azonnal helyzeti előnyt kovácsolt az általa alkalmazott flexibilis munkaerőből: „A robotok egyszerűen nem elég rugalmasak, amikor minden kompjúter egyedi”, magyarázza a Dell Europe elnöke. (26) A csak rendelésre való termelési struktúrának köszönhetően a Dell azonnal képes az alkatrészek árcsökkenését továbbítani a fogyasztókhoz, mivel nincsenek elfekvő árui; ugyanakkor nincs kötelezve, hogy tétlen munkásokat fizessen nyolc órában, amikor éppen nincsen munka, s így máris elragadta a piacvezető pozíciót a Compaqtól, és még többre vágyik. „Olyan lesz az egész, mint valami Bosznia”, mondja mohón az egyik csúcsmenedzser, „Ilyen piaci részesedéshez jutni egyszer lehet az életben”.

Ez a fajta könyörtelen élvezet, hátterében a kizsákmányolással és a kizárással, teljességgel tipikussá lett – jól példázván az opportunizmust és cinizmust, amelyet a rugalmas személyiség tolerál (Dejours 1998). (27) De valóban ezt vártuk volna a hatvanas évek tekintély-kritikájától?

Konklúziók

A Yes Men néven ismert csoport egyik provokatőre, a WTO képviselőjének pózában, a közelmúltban elfogadott egy felkérést egy előadásra a Finnországi Tamperében megrendezett „A jövő textilipara” című konferenciára. Egyszerre történelmi és futurisztikus nézőpontot téve magáévá, Hank Hardy Unruh kifejtette, hogy az amerikai polgárháború néven ismert igen kellemetlen eseménynek tulajdonképpen be sem kellett volna következnie: a piaci törvények tettek volna róla, hogy a déli gyapotrabszolgákat végül felszabadítsák. Rabszolgákat etetni, ruházni, laktatni és felügyelni egy olyan országban, mint Finnország, ma abszurd módon költséges volna, érvelt tovább az előadó, összevetve mondjuk a gaboni munkabérekkel, ahol az élelem, a ruházat és a lakhatás költségei minimálisak, ráadásul a felügyelet költségeit is ki lehet iktatni, lévén a munkások szabadok. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy már történtek próbálkozások a távoli munkaerő használatára olyan országokban, mint India: ekkor a Power Point bemutató képernyőjén a brit uralom ellen tüntetők képei peregtek. Ha tehát a WTO-nak sikerül megakadályozni, hogy egy Gandhi-szerű lázadási szituáció, a kézi fonású pamut, vagy a helyi önellátás gondolata még egyszer lábra kapjon, akkor meg is van a megoldás a textilipar problémáira.

Az előadás e pontján a színpadra lépett egy asszisztens, és lerántotta Mr. Unruh átlagos üzleti öltözékét, s így előtűnt annak testhez tapadó, csillogó aranyszínű kezeslábasa, melyből sebesen kinőtt, majd önálló életre kelt egy méteres, felfújható fallosz. A Power Point egy trópusi tengerparton ugrándozó, hasonlóan öltözött alak animációját mutatja: Unruh magyarázata szerint a Vezetői Szabadidőruha úgy került kialakításra, hogy beépített csipeken keresztül kellemes információt juttat el viselőjéhez, amennyiben a dolgok jól mennek a távoli gyárban. A kitüremkedés csúcsán azonban található egy beépített monitor egy távirányítóval, mellyel a menedzser beavatkozhat, amint kellemetlen hibajel érkezik a távoli gyártóegységből: „Ez az Alkalmazott-megjelenítő Egység, egy instant alkalmazású beépített eszköz, amely lehetővé teszi, hogy a menedzser közvetlenül lássa az alkalmazottait, és releváns adatokat kapjon róluk” – magyarázta Unruh (28), miközben hallgatósága tapsolt és fütyült.

A Yes Men – a „Bólogató Jánosok”, korunk konszenzuskészségének archetipikus figurái – ezzel az abszurd paródiával úgy tűnik, minden finom részletét megragadták a modern ellenőrzési és fogyasztási rezsimeknek. El lehetne vajon képzelni jobban a stílus-tudatos, technikailag naprakész, nomád és hedonista menedzsert, aki közvetlenül kapcsolódik az információs csatornákhoz, képes és köteles minden rezdülésre reagálni, ugyanakkor élvezi az életét – pazar hasznot húzván a részvényeiből, folyvást a levegőben hivatás és vakáció között, a végtelen öröm és a techno-kontroll lehetőségeivel a keze ügyében? Toleráns etikájának megfelelően a nagyvállalati hallgatóság imádta a textilipart, a technológiát és a viccet is, míg csak a másnapi sajtó nevetségessé nem tette az egész konferenciát. Egyáltalán megrezdült az arcuk, mikor a Power Point bemutató a távoli munkások – tizenöt éves ázsiai nők a gyárpadlón, esztergapadoknál guggoló gyerekek – képeit mutatta?

 

***

 

A rugalmas személyiség képviseli a „gouvernementalitás” kortársi formáját, azaz a „lágy” kényszer belsővé vált és átkulturalizált mintáját, amely ugyanakkor könnyedén megfér a munkahelyi viszonyok kemény valóságával, a bürokratikus és rendőri gyakorlatokkal, a határrendszerekkel és a katonai beavatkozásokkal. Most, hogy ennek a mentalitásnak – valójában kultúr-ideológiának (29) – a tipikus karakterjegyei világosan látszanak, itt volna az idő, hogy beavatkozzunk, mint értelmiségiek és mint polgárok. A kényszerminták tanulmányozása, amivel hozzájárulunk az ideáltípus szándékosan eltúlzott alakzatának kibontásához, az egyik útja annak, ahogyan az akadémiai tudás-termelés hozzájárulhat a fokozódó demokratikus ellenálláshoz. Különösen az „anyagtalan” vagy „esztétikai” termelés státusza javulhat a radikális negatív kritika megújhodásával. Azok, akik csodálják a Frankfurti Iskola, vagy hogy közelebbi példát mondjuk, Michel Foucault munkásságát, nehezen állhatnak ellen a kihívásnak, hogy elemzéseiket a mai helyzetre alkalmazzák – ma, mikor az uralom új rendszere és stílusa kristálytisztán körvonalazódott.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy egy uralmi rendszer mégoly pontos és tudományosan megalapozott leírása sem elegendő elűzni azt. A Foucault-i kormányzási technológiák új modellje pedig, a maga összes finomságával, könnyedén kínálja magát a végtelen introspekcióra, amit jobb volna elkerülnünk. Az időszerű kritikai elméletnek számot kell vetnie a lehetőséggel, hogy elutasít egy olyan, magasan artikulált és hatékony ideológiát, amely magába integrált és semlegesített számos, valaha alternatívként jelentkező javaslatot. De az is fontos, hogy elkerüljük a csapdát, amelybe, úgy tűnik, különösen a Frankfurti Iskola sétált bele: egy olyan totalizáló kritika patthelyzetét, amely nem hagy más kiutat, hacsak nem valamely szélsőségesen szofisztikált, kontemplatív, végül tehát elitista esztétikán keresztül. A kritikának ma teljességgel nyilvános gyakorlatnak kell lennie, mely el van kötelezve a kommunikatív tettnek, valójában tehát a kommunikatív aktivizmusnak: egy olyan ellenzéki kultúra megteremtésének, mely formájában az elkerülhetetlen bedarálási kísérleteknek való ellenállásra van kialakítva (30). A rugalmas személyiség alakzatát nyilvánosan nevetségessé lehet tenni, az azt támogató intézményeket lehet támadni politikai és gazdasági téren, különböző vonásait fel lehet mutatni a kulturális és művészeti termelésben. A leírását és az uralma alternatíváinak keresését nemcsak mint egy újabb egyetemi iparágat – azaz az anyagtalan produktivizmus egy újabb lehetséges helyszínét – lehet felfogni, hanem mint esélyt a szellemi szolidaritás új formáinak létrehozására, egy jobb társadalom kollektív projektjére. Ha a társadalmi átalakulás perspektívájával gyakoroljuk, a negatív kritika maga is erőteljes szubjektiváló erő lehet, út, hogy egy közös törekvés igényei alapján alakítsuk ki a személyiségünket (31).

A rugalmas személyiség nem elrendeltetés. És a belenyugvás ideológiái ellenére, vagy az ellenőrzés társadalmaiban uralkodó kormányzati struktúrák kemény valósága ellenére semmi sem akadályozza meg az egyetemek egyedi, a társadalmi és történelmi idővel csak közvetett kapcsolatot tartó időbeliségében kidolgozott kritikai ismeretek kifinomult formáit abban, hogy közvetlenül kapcsolódjanak az utcákon megjelenő ellenállás új, hasonlóan komplex és kifinomult formáihoz. Ebben a folyamatban a „művészi kritika” újra csatlakozhat a kizsákmányolás elutasításához. Éppen ezt a kereszteződést figyelhetjük meg a neoliberális globalizációt ellenző mozgalmak széles spektrumán belül (32). Egy ellenzéki „iskola” most egy jóval szélesebb mezőre terjedhet ki. A kommunikációs infrastruktúra részben kihelyeződött a személyi számítógépekbe, és jelentős szellemi tőke áramlott a jóléti állam iskoláiból és egyetemeiről az anyagtalan munkások testébe és szellemébe: ezt a tőkét mindenki magáévá teheti, aki egyszerűen hajlandó használni, ami már a miénk, és vállalni az önirányítás és a demokratikus ellenállás kockázatát. A radikális demokratikus mozgalmak történetét fel lehet tárni és el lehet mélyíteni, miközben a jelenlegi mozgalom céljai és folyamatai világossá, és nyílt vita tárgyává lesznek.

Nagyra törő program. De az alternatíva nem más, mint tovább játszani valaki másnak a játékát – mindig a levegőben, hivatás és vakáció között, a legfrissebb információra szegezett szemmel, ujjakkal a távirányítón. Pörgetni a cinkelt kockát, újra meg újra.

 

Fordította: Erhardt Miklós


1 In: Economising Culture, szerk: Geoff Cox, Joasia Krysa and Anya Lewin, New York, Autonomedia, 2005. Újraközlés a szerző szíves engedélyével.

2 A Társadalmi Világfórum (World Social Forum), melyet első ízben Porto Alegrében rendeztek meg 2001-ben, szimbolizálja az elfordulást a neoklasszikus, vagy befektetői nézőpontú (supply-side) gazdaságelmélettől. További erőteljes szimbólum-értékkel bírnak Joseph Stiglitz közgazdász nyilvános vádjai egykori munkaadóival, a Világbankkal, illetve még jellemzőbben a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), a neoklasszikus doktrína legfontosabb nemzetközi szervével szemben

3 A cultural studies rövid történetét – mint kezdetben népnevelési mozgalom, majd későbbiekben a saját gyökereinek és lehetőségeinek egyre elméletibbé váló kutatása – lásd Williams (1989) The Future of Cultural Studies ill. The Uses of Cultural Theory c. munkáiban.

4 Lásd: Hall & Jefferson és mások (1993) Resistance through Rituals c. könyvét, különösen a kötet „elméleti áttekintés”-ét (9-74. o.)

5 A fordulat egyértelmű, ha a cultural studies-nek az amerikai akadémiai piacra történő tömeges exportját tekintjük, melynek első lépése Grossberg és mások (1992) antológiájának beemelése volt.

6 Az ideltípus módszertani eszközét Max Weber fejlesztette ki Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. művében; mint látni fogjuk, a Frankfurti Iskola mint vita-alakzatot vette át az ötvenes években.

7 A „államkapitalizmus” kifejezés jellemzően a sztálini Szovjetunió bukott kommunizmusának megjelölésére szolgált, mint pl. Cliff-nél (1974); mindazonáltal a továbbfejlesztett fogalmat a Frankfurti Iskola, kisebb változtatásokkal, a Nagy Gazdasági Világválságot követő valamennyi központilag tervezett gazdasági alakulatra alkalmazta.

8 A párizsi veszettek szavaival: “Melyek a tanácshatalom lényegi jellemvonásai? Minden külsődleges hatalom eltörlése – Közvetlen és totális demokrácia – Döntés és végrehajtás gyakorlati egyesítése – Küldöttek, akik bármely pillanatban visszahívhatók azok által, akik meghatalmazták őket – A hierarchia és a független szakosodványok eltörlése – A szabaddá tett élet valamennyi feltételének tudatos kezelése és átalakítása – Folytonos kreatív, tömeges részvétel – Nemzetközi kiterjedés és koordináció. Ezek a jelenlegi követelmények. Ezt jelenti az önirányítás. (Egy 1968. május 30-i kiáltványból , aláírás: VESZETTEK ÉS SZITUÁCIONISTÁK NEMZETKÖZI BIZOTTSÁGA, TANÁCS A FOGLALÁSOK MEGTARTÁSÁÉRT

9 A „konzervatív forradalom” leírását lásd: Dixon-nál (1998)

10 A szituácionista ízű „recuperation” kifejezés fordításával mindig gond van. A kifejezés eredeti kontextusában azt a mozgást írja le, amellyel a domináns rendszer magába építi, „újra-hasznosítja” az eredetileg ellene irányuló tetteket, üzeneteket – kritikát. (a ford.)

11 Harvey (1990: 25, 233)

12 Az Észak-Olaszországi ipari újítások inspirálta kutatást átszövik „kulturalista” vagy „intézményi” elméletek, melyek szerint a gazdasági szervezeti formák az átfogó társadalmi struktúrákból nőnének ki, gyakran a premodern hagyományra való hivatkozásokkal. Ezek a hivatkozások misztifikációk. Ahogy Toni Negri írja: „Nem a valaha volt munkatípusok emléke vezeti a masszív taylorista ipar kizsigerelt munkásait, eleinte a kettős foglalkoztatottsághoz, majd a fekete munkaerőpiacra, majd a decentralizált munkához és a vállalkozás elindításához, hanem a munkavezető diktálta munkaritmus elleni harc, illetve a szakszervezet elleni harc… Csak akkor tudjuk megérteni a decentralizált munka némely kezdeti jellemvonását, ha a ’munka elutasítását’ fogjuk fel motivációs alapként a gyárak elhagyására.” (Lazzarato, 1993:46)

13 Piore és Sabel természetesen jól látták a programozható gyártóeszközök szerepét a rugalmas termelésben (1984: 26-20). Általánosságban megjegyzik, hogy „a kompjúter vonzereje – ahogy azt etnográfiai tanulmányok dokumentálják – abban áll, hogy a felhasználó megfeleltetheti a saját céljainak és a saját gondolkodási szokásainak” (1984:261), azonban nem látják előre, hogy ennek mekkora hatása lehet, azaz, hogy az új-gazdaság milyen mértékben épül majd erre a vonzerőre.

14 A továbbiakhoz lásd: (1999:208-85). A szerzők a Weberi módszertan segítségével javasolják a kapitalista vállalkozó, a „kapcsolati ember” új típus-ideálját. Ezt a típus-ideált nem kötik szisztematikusan egy új szociálpolitikai rendhez és termelési-fogyasztási módhoz, és nem is ragadják meg teljes mélységében kétértelműséget, amelyre a flexibilis típust hatvannyolcas gyökerei determinálják; azonban tökéletes leírását adják az ideológiának, amely azért jött létre, hogy semlegesítse ezt a kétértelműséget.

15 Andrea Branzi olasz dizájner, az Észak-Olaszországi átalakulás egyik vezetője és leírója, megkülönbözteti a „homogén metropoliszt”, ahol a tömegtermelési ipari dizájn a meghatározó, illetve a „hibrid metropoliszt”, „amely a klasszikus modernitás és a racionalizmus válságából született, és amely feltárja a piaci réseket, felfedezi a robot vezérlésű gyártósorokat, az egyénített terméksorokat, és az etnikai és kulturális kisebbségeket”. (The Poetics of Balance: Interview with Andrea Branzi, in: F. Burkhardt és C. Morozzi, Andrea Branzi (nem datálva: 45) Paris, Editions Dis-Voir.

16L’individu incertain (A bizonytalan egyén) című munkájában Alain Ehrenberg szociológus úgy írja le a háború utáni fogyasztási módot, mint amit „a (tévé)képernyőre bámuló passzív néző, és az elidegenedés modellje által meghatározott kritika dominanciája jellemez”. Ezután korunk kompjúter-termináljának pozitív konnotációit egy olyan kommunikációs modellhez köti, „mely az aktivitás és a viszony, valamint az önmegvalósítás mint uralkodó fogyasztói sztereotípia tematikája alapján szervezett egyének közötti cserét mozdítja elő.” (1999: 240) Érdekes megfigyelni, hogy a kritika eltűnt a második modellből.

17 A „szelektív hagyomány” kifejezést Raymond William When was modernism? (Mikor volt a modernizmus? – 1989) című esszéjéből emeltem ki; ez és az ezt követő szöveg tartalmazza William vélhetőleg legmélyebb gondolatait a kapitalista elidegenedés szerepéről az esztétikai formák történeti fejlődésében.

18 Immaterial Labour (Anyagtalan munka) című szövegében Maurizio Lazzarato bevezeti az esztétikai termelés fogalmát: „Ha megkíséreljük megragadni a társadalmi kommunikáció kialakulása, illetve a ‘gazdaságinak’ való alárendelődése folyamatának lényegét, hasznosabbnak tűnik a termelés ‘materiális’ modellje helyett az ‘esztétikai’ modell alkalmazása, amely feltételez szerzőt, reprodukciót és befogadást… A ‘szerző’ el kell veszítse individuális dimenzióit és át kell változnia iparilag szervezett termelési folyamattá (munkamegosztással, befektetéssel, megrendeléssel és így tovább), a ‘reprodukcióból’ a profitképzés imperatívuszainak megfelelően szervezet tömeges reprodukció lesz, a közönség (‘befogadás’) pedig hajlik arra, hogy fogyasztó/kommunikátorrá váljon.” (Lazzarato 1996: 144). A szerzői szerep ilyen ipari szerveződését lehetővé tévő kulcseszköz a kompjúter, mely az állandó visszajelzés viszonyát biztosítja a kommunikáló közönséggel.

19 Magyarra fordthatatlan kifejezs: a francia eredetiben (s angol megfeleljben) a gouvernement (kormny) ill. a mentalit (mentalits) fogalmai keverednek, megjelentvn az elvet, mely szerint a jelenlegi kormnyzsi md alapja, hogy a rendszer a vezrlsi, ellenrzsi funkcikat kihelyezte az egynhez, annak bels funkciiv tette. A La gouvernementalit cm Foucault-elads magyar fordtja, Kicsk Lrnt a nehzkes Kormny-fvel gondolkodni fordulattal lt (in: Michel Foucault, Nyelv a vgtelenhez, Latin Betk, Debrecen, 1999: 287 (a ford.)

20 Lásd még Maurizio Lazzarato kiváló cikkét Du biopouvoir á la biopolitique (A biopolitikától a biohatalomig) címmel, in Multitudes I. (45-57).

21 Az (ön)cenzúra működéséről a kortárs kulturális termelésben lásd Corsani és mások (1996: 71-8).

22 V.ö. Sennet elemzésével egy 1991-es USA kormányzati beszámolóról, melynek témája a rugalmas gazdaságban szükséges emberi készségek volt: „a rugalmas munka-formákban a játékosok alkotják a szabályokat, amint egyre előrébb haladnak… a múltbeli sikerek nem vezetnek megtérüléshez a jelenben; minden egyes hivatali ’játékban’ elölről kell kezdeni” (Sennet 1998: 110).

23 A cultural studies olyan kutatási munkái, mint Dick Hebdige Subculture, the Meaning of Style című klasszikusa vajon közvetlenül instrumentalizálható volna a piaci szakemberek által? Ilyen sugallatokat találhatunk Thomas Frank és Matt Weiland Commodify Your Dissent (Árusítsd ki az ellenvéleményed) című munkájában, ahol Frank és Dave Mulcahey így mutatják be fikciós „vételi ajánlatukat” reménybeli befektetőiknek: „A Consolidate Deviance Inc. (Konszolidáld a devianciát – ConDev) bizonyosan az ország piacvezetője, ha ugyan nem az egyetlen valódi piaci erő, a deviáns szubkulturális gyakorlatok előállításában, a vonatkozó szaktanácsadásban, tartós bérletekben és merchandise-ban. Rendkívül sikeres „SubCults TM” láncával, széles rétegekhez elérő ifjúsági kultúra-kampányaival, melyek gyors stilisztikai megtérüléssel és erőteljes média-közi kiegészítőkkel operálnak, a ConDev eljuttatta a fogyasztókhoz a társadalom peremére szorultak báját.” (1997: 73-7)

24 „A Birodalom hármas imperatívusza: építsd be, különböztesd el, menedzseld.”

25 V.ö. a „Multinacionális Keynes-izmust” tárgyaló szakasszal. (1984: 252-7).

26 Une crise sans precedent ebranle l’informatique mondial, Le Monde, június 13. (2001: 18).

27 E tolerancia végső oka, úgy tűnik, a félelem. Christophe Dejours munkapszichológus az „eredendő rossz” kortársi vezető réteg körében tapasztalható „banalizációját” kutatja. Túl a perverz vagy paranoid szadizmus csúcsvezetői rétegben sűrűsödő esetein a szerző elkülöníti az imperatívuszt, hogy a bátorságot és az életrevalóságot használják elsődleges erkölcsi felmentéséként a ‘piszkos munka’ (elbocsátások, a termelékenység szigorú fokozása stb.) elvégzésekor: „A kollektív védelmi stratégia része, hogy tagadják a szenvedést, amit a ‘piszkos munka’ okoz… A Gazdasági ésszerűség ideológiája… – túl az életrevalóság felmutatásán – abban áll, hogy a cinizmust úgy tüntetik fel, mint jellembeli erőt, határozottságot, illetve erős kollektív felelősségtudatot… mindenesetre az egyén feletti érdekek iránti felelősség érzetét.” (1998: 109-11) A védelmi mechanizmusok hátterében Dejours egyrészt a személyes felelősségtudat félelmét, illetve az attól való félelmet találja, hogy a menedzser maga is áldozattá válhat. (1998: 89-118).

28 A Yes Men története az RtMark website-ján találjuk, Corporate Consulting for the 21 st Century címmel (www.rtmark.com)

29 A gondolat, hogy a kortárs transznacionális kapitalizmus egyfajta „kultúr-ideológiával” legitimálja magát, illetve teszi magát kívánatossá, Sklair dolgozta ki (The Transnational Capitalist Class, 2001).

30 Innen ered a paradox, ugyanakkor lényegi elutasítás, hogy az ellenzéki politikai gyakorlatokat úgy fogjuk fel, mint pártalakítást, valójában tehát egy egységes társadalmi osztály kialakítását, az államhatalom megragadása érdekében. E paradoxon egyik legjobb megfogalmazását adják Miguel Benasayag és Diego Sztulwark Du contre-pouvoir című könyvükben. Nem véletlen, hogy a könyv foglalkozik a tudás-termelés módjainak átalakításával is: „A különbség nem annyira abban áll, hogy részét alkotjuk-e valamely állami struktúrának, egyetemnek, vagy sem, mint inkább abban, hogy kapcsolatban állunk-e olyan alternatív dinamikákkal, amelyek együttesen állítják elő, dolgozzák át és terjesztik a különböző ismeret-formákat. Ennek pedig a ‘kisebbségi’ (azaz nem egyeduralkodó) ellen-hatalom helyszínein kell történnie, amelyeknek fokozatosan kell átalakulniuk egy színes ellen-hatalmi tömbbé.” (2000: 113)

31 A szabad és független alanyok közötti, etikai alapokra helyezett, új típusú versengés a társadalmi összetartás jóval ígéretesebb jövőjét rajzolja ki, mint a hagyományos tekintély bármiféle restaurációja. Richard Sennet nem rejti véka alá nosztalgiáját az utóbbi iránt, The Corrosion of Character című munkájában (1998: 115-6); mindazonáltal, figyelemre méltó módon megjegyzi, hogy „a közösség folyamat-alapú nézetében… amint az a ‘konzultációs demokrácia’ jelenlegi politikai elméleteiből kiderül… az egyet nem értés kifejezésre jutása erősebben köti egymáshoz az embereket, mint a ‘korrekt’ elvek puszta hangoztatása” (1998: 143-4).

32 Susan George Fixing or Nixing the WTO című írása (2000) jó rálátást nyújt abban a tekintetben, hogy értelmiségiek, aktivisták, munkások és művészek milyen módon tudnak együttműködni különböző tiltakozó akciókban.


Hivatkozások:

T.W. Adorno et. al., The Authoritarian Personality; New York: Harper, 1950

T.W. Adorno, "Commitment" [1988 (1962)], in: The Essential Frankfurt School Reader; New York: Continuum

Miguel Benassayag - Diego Sztulwark, Du contre pouvoir; Paris: La Decouverte, 2000

Jagdish Bhagwati, "The Capital Myth", Foreign Affairs May/June 1998;

Luc Boltanski - Eve Chiapello, Le Nouvel esprit du capitalisme, Paris: Gallimard, 1999

"The Poetics of Balance: Interview with Andrea Branzi," in: F. Burkhardt and C. Morozzi, Andrea Branzi, Paris: Editions Dis-Voir, é.n.

Manuel Castells, The Rise of the Network Society, London: Blackwell, 1996

Tony Cliff, State Capitalism in Russia, London: Pluto Press, 1974

Andrea Corsani, Maurizio Lazzarato, Antonio Negri, Le Bassin du travail immateriel (BTI) dans le métropole parisien, Paris: L'Harmattan, 1996

Michel Crozier, Samuel Huntington, Joji Watanabi, The Crisis of Democracy (Trilateral Commission, 1975

Christophe Dejours, Souffrance en France, Paris: Seuil, 1998

Keith Dixon, Les évangélistes du marché, Paris: Raisons d'agir, 1998

Alain Ehrenberg, L'individu incertain, Paris: Hachette, 1999

Michel Foucault, "L'éthique du souci de soi comme pratique de la liberté," interview with H. Becker, R. Forner-Betancourt, A. Gomez-Mueller, in Dits et écrits, Paris: Gallimard, 1994

Thomas Frank, The Conquest of Cool, Chicago: The University of Chicago Press, 1997

Thomas Frank and Matt Weiland (szerk.), Commodify Your Dissent, New York: Norton, 1997

Susan George, "Fixing or nixing the WTO," in: Le Monde diplomatique, January 2000

Lawrence Grossberg et. al. (szerk.), Cultural Studies, New York: Routledge, 1992

Jürgen Habermas, Legitimation Crisis, Boston: Beacon Press, 1975; német kiadás: 1973

Stuart Hall - Tony Jefferson, et. al., Resistance through Rituals, London: Routledge 1993; első kiadás: 1975

Michael Hardt - Antonio Negri, Empire, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 2000

David Harvey, The Condition of Postmodernity, Oxford: Blackwell, 1990

Martin Jay, The Dialectical Imagination, Berkeley: University of California Press, 1996; első kiadás: 1973

Otto Kirchheimer, "Changes in the Structure of Political Compromise", 1941; in: The Essential Frankfurt School Reader, op.cit

Maurizio Lazzarato, Yann-Moulier Boutang, Giancarlo Santilli: Des entreprises pas comme les autres : Benetton en Italie, le Sentier a Paris, Paris, Publisud, 1993

Maurizio Lazzarato “Immaterial Labour.” In Hardt, Michael & Virno, Paolo (szerk.) Radical Thought in Italy: A Potential Politics. Minneapolis: University of Minnesota Press

David Lyon, Surveillance Society, Buckingham: Open University Press, 2001

Jean-Francois Lyotard, La condition postmoderne: Rapport sur le savoir, Paris: Minuit, 1979

Herbert Marcuse, "Some Social Implications of Modern Technology," in: A. Arato and E. Gebhardt, eds., The Essential Frankfurt School Reader, op.cit.

Michael J. Piore - Charles F. Sabel, The Second Industrial Divide, New York: Basic Books, 1984

Friedrich Pollock, "State Capitalism: Its Possibilities and Limitations" (1941), in The Essential Frankfurt School Reader, op. cit.

Richard Sennet, The Corrosion of Character: The Personal Consequences of Work in the New Capitalism (New York: Norton, 1998

Leslie Sklair, The Transnational Capitalist Class, London: Blackwell, 2001

Paolo Virno, "The Ambivalence of Disenchantment," in: Radical Thought in Italy, op. cit.

Raymond Williams, The Politics of Modernism, London: Verso, 1989

2006. június 19.
PRINT