A médiaművészet világsztárjai adják egymásnak a kilincset a Jövő Háza Pixel Galériájában. Most épp Peter Callas kiállítása látható ott. Mivel már sokat hallottam a szerzőről, de még nem láttam tőle szinte semmit, gondoltam, elmegyek, megnézem magamnak. Odafelé menet találkoztam egy ismerős, fiatal lánnyal, aki soha nem járt még médiaművészeti kiállításon, javasoltam neki tehát, tartson velem.
Nagy várakozással léptünk a spirálba, ahol a korábbi kiállításokról ismerős plazmaképernyő-sor fogadott. Hatalmas anyag, egy híján húsz mű. Kezdjük a végén, javasoltam. Úgy is tettünk. A második plazmánál a leány láthatóan zavarba jött. Néhány keresetlen szóval próbáltam hát pozicionálni a szerzőt és a szerzeményeket, miközben azon kaptam magam, hogy rajtam is furcsa türelmetlenség, már-már szorongás lesz úrrá.
Ugyanis egyik monitornak sem jött ki hang a torkán. Egészen közel hajolva kiderült, hogy szerzői szándék szerint lenne azért itt hangsáv is, csak csontig van halkítva. Talán hogy ne rivalizáljon a hangosbemondóval, vagy hogy ne zavarja meg a pénztár és a büfé működését.
A rétegesen szervezett, idézettechnikával operáló elektroszőttes, amely Callas munkáit jellemzi, így, némán, ilyen sűrűn egymás mellé téve egyszerűen dekorációvá laposodott. Mondtam persze gyorsan a lánynak, hogy hiányzik a hang, de hát ezzel a dumával nehéz csorbát köszörülni. Láttam a szemén, hogy itt most fű nem terem. Lányos zavaromban azt motyogtam ekkor, hogy ezek a művek nem is erre a formátumra készültek eredetileg, miközben udvariasságból még végigsétáltunk a plazmasoron, aztán rövid búcsú, szevasz, szia.
A nagy döbbenet már kint a kertben, a Ludwig Múzeum elől ideszármazott, felfújható rózsaszín épületnél ért. Ott ugyanis épp Callas egyik műve ment, szép nagy méretben kivetítve, hangosan. Ekkor tudtam felmérni a különbséget, ekkor értettem meg, hogy mitől döglik a légy, miért lett Callas híres, s miről maradtunk le az előbb.
Hát igen, gondoltam magamban, halmozottan hátrányos helyzetű ez a plazmakupac. Már vagy a harmadik kiállítás megy rajta, egyre ugyanúgy installálva, méltán híres művészek munkáival, valahogy mégsem áll össze az egész.
Ha maximalisták lennénk, azt mondhatnánk, hogy minden mű megérdemli a dedikált teret, ami egy ekkora komplexumban, mint a Jövő Háza, valahogy talán össze is jöhet (Callas saját bevallása szerint még sohasem állított ki egyszerre hét-nyolc munkánál többet).
Ha azonban minimalista szemlélettel közelítünk, akkor is kérdés marad, hogy miért nem lóg legalább egy-egy fejhallgató minden kiállított videónál, ha már ragaszkodni kell az adott konfigurációhoz. A hang bizony egy efféle műnek legalább a fele, még akkor is, ha a kép és hang összecsendüléséből adódó jótékony hatást alig számoljuk bele. Pedig itt kezdődik az igazi matek, a katarzis csak ezután jöhet.
Ha pedig belevesszük azt, hogy milyen jó kiállítások voltak már ugyanezen a helyen, amikor még a Kerengő Galéria állt itt. A spirális elrendezés akkor valahogy működött. Meg is kapta hamar a zseb-guggenheim becenevet.
Az idekomponált műcsoportok közül nekem személy szerint Gerber Pál kiállítása jelentette a legnagyobb meglepetést, de szépen tekeredett Gábor Imre térre szabott körképe is. Ám nemcsak az ide készült művek mutattak itt jól. Egybecsengett Eperjesi Ágnes hozott anyagból összeállított sorozata, megszelídültek Kicsiny Balázs madárlátta akvarelljei is, ahogy idesimult Csáki László a falról már kicsit lemászó anyaga (hogy a fénydobozban gitározó, szemüveges Gerhes Gábort vagy a szomszédban szisztematikusan számítógépező Eikét most ne is említsem).
Valahogy változtatni kéne, visszaváltoztatni, megteremteni a méltó körülményeket. Ha már sztárok jönnek személyesen (a hírek szerint Peter Callas is itt járt a megnyitó alkalmával – gondolom akkor a hangosbemondó volt lehalkítva és a plazmák lettek feltekerve – ideiglenesen – avagy nem? szemtanúk, előre!). Bontsuk el a sárga kerítést a rózsaszín ház körül!