kapcsolódó kiállítás:
Narratíva
2006. április 22. - augusztus 20.
 

decker:

Látogatók a dohánytartó mackónál
Narratíva
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

Szögezzük le: a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Narratíva című kiállításán a kvalitásos művek kiválasztása és egymás mellé helyezése végig nem gondolt koncepcióval párosul, aminek eredményeképpen létrejön egy zavaróan értelmezhetetlen produktum.

Már a kiállítás jól csengő címe is félrevezető: nincs elbeszélés, nincs történet, csak olyan, önkényesen kiválasztott művek, melyeken valamilyen formában szövegek találhatók. Igényes válogatás kép és írás, mű és szöveg kapcsolatáról: nagyszerű összeállítás egy lehetséges könyvbe, de nem egy kiállításra.

Pedig a többször is elkezdődő kiállítás fő terme jól indul: Várnai Gyula ugyanebben a teremben kiállított, egy heisenbergi tételen alapuló installációjának – „A valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem.” – a fotódokumentációjával, azaz egy idézet idézetével. Míg e mű legalább viszonyba kerül önnön történetével és a térrel, a többi alkotás önmagába forduló zárvány marad.

Egymás mellé helyezhetünk ugyan hatvanas évek végén, hetvenes évek elején készült műveket, létrehozván egy „nagy öregek” szekciót, csak éppen nem történik semmi. Lakner László pop-art (Engedelmesen) és Tót Endre ironikus (Talpra magyar avantgarde) festménye legalább a korszak magyarországi politikai és művészeti állapotáról elárul valamit. Ha viszont egy lélekállapot kivetülésének nyomát, egy szarkazmustól sem mentes kalligrafikus művet (Frey Krisztián: Minden csak múlandó hasonlat) ütköztetünk egy jellegzetesen konceptuális, dichotómián (art – not art) alapuló, mini-színpadon zajló jelenetsorral (Perneczky Géza: Concept like commentary), akkor csak ennyit állapíthatunk meg: milyen különböző művészi magatartások léteztek már akkor is!

Mint ahogy az ezredforduló végén is. Ezért, ha egymással csak formális viszonyban álló (t.i. szöveget is tartalmazó), ugyanakkor túlságosan erős, autonóm műveket teszünk ki egymás közelségének, akkor nehezen várható el, hogy diskurzusba lépjenek egymással. Csontó Lajos 1999-ben készült enigmatikus sorozata (Mindent értek, Apa; Istenem; Hamis hűség; Türelem; Maradj még), Imre Mariann varrott betonja és aláírás-mintás hálóinge, Eperjesi Ágnes atlétái, Gerber Pál ironikus-patetikus „kreatív művésze”, Baglyas Erika szappandarabkái (Purifer), Benczúr Emese monoton hímzése a MÁV feliratos szalagon (Munka közben az utazásra gondolok) megannyi különálló mini-tárlat. Az értelmezés kifürkészhetetlen útjai csupán az egyes művekben rejlő narratívákon indulhatnának el: nincs az együttállásból kibomló váratlan és új fordulat, nem villannak fel eddig fel nem ismert jelentésárnyalatok. Regisztrálhatjuk, hogy vannak egyéni kézjeggyel és karakterisztikus formanyelvvel bíró, atomizált alkotók – akik itt, ebben az esetben társaságban is magányosak maradnak.

Egy történet narrátora több típusú elbeszélői pozíciót is felvehet. Az egyes szám első személyű Én elbeszélő a legritkább esetben (például önéletrajzoknál) azonos az alkotóval mint emberrel. Míg a fent említett művek éppen a túlságosan telített szemantikai mező létezése (továbbá a kiállítás rendezőinek hibája) miatt maradtak egymagukban, addig találhatunk a kiállításon két, még inkább önmagába zárkózó művet. Amikor az alkotó önmagát mint egyéni problémáival küszködő személyt tematizálja (Nagy Kriszta, Szépfalvi Ágnes), akkor az exhibicionizmussal elfedett egyedülvaló történeteket még kevésbé lehet más művek fénytörésében értelmezni – bár az is igaz, hogy ily módon éppen e művek simulnak bele maradéktalanul a kiállítás hívószavába.

E hívószó kiötlői, a kiállítás rendezői is alkotó módon viszonyultak produktumukhoz. Az méltányolandó és kedves gesztus, hogy Gerber Pál autóbusz oldalára írt szentenciáinak fotódokumentációját (Vaj, amely ok nélkül romlik; Föld, amely kapálás nélkül sarjad) a lépcsőházban helyezték el – így, ha a mű nem is, a látogató legalább mozog az alkotás befogadása közben. Az már kevésbé, hogy a kortárs csoportos kiállítás határait kitágították a képtár alsó szintjére is. Az egyébként igen színvonalas népművészeti kiállításba beemelt Tót Endre szövegfestményt (Semmi sem semmi) a vitrin üvege mögül szomorúan nézi egy medve formájú, pipadohány tárolására alkalmas edény. Már megint egy látogató. A szokásosnál kicsit tovább marad – de ettől még nem lesz közös történetünk.

2006. augusztus 4.
PRINT