kapcsolódó kiállítás:
Makett
2006. október 27. - november 18.
 

Csatlós Judit:

A jelen archeológiája
Makett

 

Egy galéria terébe lépve a látogatók többsége önkéntelenül összefüggéseiben kezdi értelmezni a látottakat, és valamiféle rokonságot keresve tekint végig a mûveken. Talán ez a mindennapos gyakorlat eredményezi, hogy a kiállítás címe azonnal rejtett üzenetként kezd mûködni és kijelöli az érzékelés irányait.

Ez a jelentéskeresõ magatartás egy olyan tájékozódási gyakorlatnak a következménye, amely lehetõvé teszi az eligazodást és a közlekedést a számunkra adott valós és virtuális világban. Az ismeretlen domesztikálása, hasonlóan a tudományos módszerekhez, azonosságok és különbözoségek felkutatásán alapszik, amelyek a korábbi tapasztalataink és kialakult kognitív sémáink viszonyában kapnak jelentést.

Makett, olvassuk Eike meghívóján, és önkéntelenül a reprezentáció problematikáját kezdjük elõbányászni tudatunk mélyérõl. Ugyanakkor ezen a kiállításon nincsen jól láthatóan jelölve sem a (már említett) kulcsszó, sem a mûvek címe. Ez az apróság lassan kis rést üt a látogató magabiztosságán, aki gyanítani kezdi, hogy az itt látható mûvek nem pusztán valamely létezõnek a leképezései.

A kiállított videók, fotók narratívája mögött a mesélõ, modellezõ szerepében rejlõ kettõsség kap formát. A modellezõ elõször megvizsgálja tárgyát, megérti mûködését, szerkezetét, környezetével való kapcsolatát, majd elkészíti a modellt, ami mindezeket láthatóvá teszi. A megértés feltérképez, a megjelenítés pedig újraértelmez és átszerkeszt. Az elõbbi kívül próbál maradni és az objektivitásra hivatkozik, az utóbbi csak résztvevõ lehet és felvállalja szubjektivitását .

A megértési és tájékozódási gyakorlatok mindannyiunk számára ismertek, a megjelenítés képessége csak keveseknek adatott meg. Ha figyelmesek vagyunk, nemcsak a valóság struktúráit tárják fel Eike mûvei, hanem a modellezés folyamata, apró trükkjei is láthatóvá válnak.

Az Utópia: A jövõ múltja videóinstalláció és a hozzá szorosan kapcsolódó Utópia: Gyûjtemény címen 1 jegyzett alumínium-nyomat archívum az idõtapasztalat többrétegûségét, szinkronitását tárja fel. A fantasztikus filmekben a múlt egy adott idõszakában jellemzõ társadalmi képzetek tárgyiasulnak, ami eltörli az idõ lineáris menetét. Eike összeállít egy archívumot, majd analizálja a film valóságát alkotó formákat és meghatározó struktúrákat.

„Negyvenhárom sci-fi filmbõl… van kiemelve egy-egy érdekes tárgy, építészeti képtelenség. Mindegyikbõl egy makettszerû, háromdimenziós fekete-fehér látvány rajzolódik ki. Csodák, amelyek fantáziák, utópiák voltak… Elképzeljük, milyen volt ott, akkor élni, milyenek voltak az emberek. A sci-fi-ben a jövõt nézzük ugyanígy. Hogy fog kinézni, milyen tárgyakat fogunk használni, milyen emberek leszünk”2.

A különbözõ fimjelenetek egy számunkra távoli kor maradványai. Múlt, jelen és jövõ között diszkontinuitás van, amelyen egyáltalán nem, vagy csak nagyon bonyolultan lehet áthatolni. Ahhoz, hogy a múltat fel lehessen használni a jelen és a jövõ megértéséhez, eloször is azt kell tudni, hogy a múlt nem nyilvánvaló, nem „adott” a jelenben élõk számára, hanem mélyen el van temetve. Ez a töredezettség jellemzi az idõhöz való viszonyunkat, legyen szó a személyes múltunkról, vagy a történelemrõl.

Eike, a jelenkor kutatója, az archeológushoz hasonlóan jár el, mikor a jövõrõl alkotott képeket strukturálja. Elõször magát a „forrást” tárja fel, majd megtisztogatja és restaurálja, mint egy régészeti tárgyat. Végül a lelet a saját idejébõl kiszakítva, megmarad a maga megismerhetetlenségében, jelenlétével utalva az alternatív világok létezésére.A letisztult szerkezeti képek, az archívum egyes képei új képkonstellációkhoz vezetnek és ezek ismét a valóság képmását nyújtják.

A modellezés szükségszerû velejárója az egyszerûsítés, amely nem önmagáért való, nem csupán a modellépítõ kutató kényelmét szolgálja. Ha a modell elég egyszerû ahhoz, hogy ne veszítse érvényét új helyzetekben, akkor vizsgálataink eredményeit alkalmazhatjuk más, eddig még nem vizsgált rendszerekre is. Így az „utópiák” esetében modellezett idõtapasztalat a saját emlékeinkhez való viszonyt is feltárja. A Múltvágás címû videómunka így közeli rokona az Utópia együttesnek.

„Modern szélmalmok, ameddig a szem ellát. Változatos nézõpontokból látható, ahogyan lapátjaik hasítják a levegõt. Néha egy-egy szárny lyukat vág az égbe, bepillantást enged egy mögötte lévõ szintre. Vidéki, városi jelenetek villannak fel, mint emlékek. Az egyúttal dokumentáció és turistafilm jellegû képkockák a 80-as évek Magyarországáról különleges hangulatot teremtenek. A másodpercnyi kivágások között összefüggések jönnek létre, amelyeknek dramaturgiáját a fokozatosan egyre közelebb kerülõ malmok hatása felerõsíti.” 3

A véletlenszerûen fennmaradt emlékek a maguk esetlegességében vonulnak fel, és a töredékek mögött egy rég letûnt valóság dereng. A másik valóságban játszódó történet mindvégig sejtés marad, mert a múlt és a jövõ történelme korunkra már meg van fosztva az irányoktól és a haladás eszményétõl.

A leletek eredeti kontextusuk hiányában egy-egy valóság emlékmûveként lesznek részei világunknak. A Makett 1-2. (Esõ, Fal) videóobjekt ugyanakkor a szemléltetett valóságtöredék kontextusát is bevonja a mûbe. A videókon látható reális teret egy absztrakt közegbe helyezi a mûvész, amely felidézi a jelenetek eredeti környezetét. A fizikai tér visszahozza az érzékletességet a folyton önmagába visszatérõ hétköznapi, lecsupaszított cselekménysor vetített világába.

Eike a technika által létrehozott és a valós tér kettõsségének feloldására tesz kísérletet az élõállapot modellezésével. A virtuális tér nem mint hely válik érdekessé. Nem tulajdonságai, paraméterei, szerkezete és ember általi megtapasztalhatósága a fontos, hanem a szem számára reálisnak tunõ kép és a realitást nélkülözõ absztrakt, de fizikailag létezõ objektum egymáshoz való viszonya. Kettõjük kapcsolatában egy mindennapi tájékozódási gyakorlat jelenik meg, miszerint a valóság érzékelése és elkülönítése a nem-valóságostól mindig a pillanatnyi szituációtól és az értelmezõ elõzetes tapasztalataitól függ.

A Fények 1-3. világító dobozaiban a természetes és mesterséges fénnyel játszó fotósorozat is az érzékelés viszonylagosságát modellezi, hiszen éppen azt látjuk hitelesnek, ami manipulálva van. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a valóság láthatóvá tétele visszahat magára a valóságra, ahogy a megfigyelés nemcsak a megfigyelõt változtatja meg, hanem a megfigyeltet is. Tehát joggal felvethetõ a kérdés, hogy mindez mit jelent egy olyan korban, ahol a virtualitás területe egyre inkább összemosódik a fizikai valósággal. Az elkényelmesedett szemlélõ sokszor hajlamos mechanikus leképezésnek, s nem a valóság egy modelljének tekinteni a képet, amit a fotografikus kép természete csak megerõsít számára

Sétálunk a galériában, elmélyülve nézzük a videókat és képeket, jó szemlélõk próbálunk lenni és komoly arccal bólogatunk, pedig mindez egy nagy játszótér. A Csípõbõl címû videó elõtt magunkhoz térünk, önkéntelenül elkezdünk mosolyogni. Az elsõ pillantásra kaotikusnak tûnõ képsorok után fokozatosan válik átláthatóvá a montázsrendszer. A három sávra osztott vetítõfelületen a mûvész távirányítók segítségével három kamerát irányít egyidõben önmagára. Látjuk, ahogy Eike cinkos mosollyal tartja a távirányítókat és önfeledten játszik. Azzal a megnyugtató érzéssel léphetünk ki a mûvészet világából, hogy ez is egy játék, amiben mi is részt vehetünk. Csak nem szabad megijedni!

 

Fotók: Kerekes Zoltán

 


 

1 Az Utópia: A jövo múltja filmrészleteibõl kirajzolt fekete-fehér képek nyomtatott változatait tartalmazza az Utópia: Gyûjtemény sorozata.

2 Forrás: www.eike.hu

3 www.eike.hu

 

2006. november 27.
PRINT