img
tv & reklám vs. művészet?

Gróf Ferenc

Tévé-eltérítés
Chris Burden és a televízió – szemelvények

 

Ha manapság egy Chris Burden-retrospektív során valamely merész kurátor megismételtetné a művésszel néhány akcióját, akkor garantáltan kattanna csuklóján egy FBI karperec. Nem sokat vacakolnának vele, se ügyvéd, se semmi, irány a legközelebbi cella, ahol élőben demonstrálhatná egyik korai klasszikusát, a "Five Day Locker Piece"-t. Nos, a hetvenes években sem ájultak el a műélvezettől a honpolgárok Burden "ikonikus" akciói láttán. Testi épségét nem kímélve vetette bele magát a "leves" sűrűjébe, olyan axiómákat fektetve le, mint az 1971-es "Shoot", vagy a két évvel későbbi "Doorway to Heaven", valamint a "747" [1]. Ez utóbbiért – "szeptember-tizenegy" után – valószínűleg ólombányában letöltendő kényszermunkát utalnának ki az Egyesült Államokban. Hiába, változnak az idők.
Burden első közelítésben az egyes akciók dokumentálására használta a videokamerát és a 16 mm-es filmfelvevőt. Munkáinak elsősorban "öndestruktív" jellegét szokták kiemelni, holott a "vér" és az "erőszak" csupán a Burden-féle terápia elkerülhetetlen alkotóelemeiként kerültek alkalmazásra. Kezdetektől fogva a technológia, a hatalom és a művészet (Bermuda-) háromszögében keresgéli azokat az archimédészi pontokat, melyekből kiindulva megremegtetheti a "Szisztémát". A televízió, mint az egyik legjelentősebb hatalmi tényező, elég hamar felkerült a hadműveleti térképre:

 

"TV hijack (Tévé-eltérítés). 1972.02.09. – Channel 3 Cablevision, Irvine, Kalifornia. Január 14-én meghívott Phyllis Lutjeans egy interjúra a helyi tévécsatornához. Miután több javaslatomat cenzúrázták, beleegyeztem egy találkozóba. A saját forgatócsoportommal érkeztem a stúdióba. Mielőtt elindult volna a felvétel, felvetettem, hogy akár mehetne élőben is az adás. Mivel az adott pillanatban semmi sem volt adásban, így beleegyeztek. A beszélgetés során Phyllis megkért, hogy ejtsek pár szót aktuális projektjeimről. Ekkor demonstráltam egy tévé-eltérítést. A torkához szorítva egy kést, azzal fenyegetőztem, hogy megölöm, ha az állomás megszakítja az élő közvetítést. Azt mondtam neki, hogy eredetileg egy obszcén aktust kívántam rögtönözni vele. A felvétel végén követeltem, hogy adják át az adáskazettát. A szalagot kitéptem, majd acetonnal lelocsolva tettem használhatatlanná. A csatorna igazgatója tombolt a dühtől, bár felajánlottam neki a saját felvételemet, melyen az adást és az eltérítést is rögzítettem, de elutasította." [2]

Tíz év átnevelőtábor, csak így mellényzsebből.
A hetvenes évek második felétől egyfajta "technológia-kritika" jegyében mérnöki konstrukciókat hozott létre. Gyors névsorolvasás: "B-Car", "Big Wheel", "C.B.T.V." – ez utóbbinál álljunk is meg egy pillanatra. A hatodik Documentán bemutatott "Chris Burden Television"-ről van szó, melyről így ír:

"A televízió elmélete – azaz egy mozgókép azonnali közvetítése egyik helyről a másikra – már hatvan évvel azelőtt ismert volt, hogy fizikailag lehetséges lett volna demonstrációja.
A skót feltaláló, John L. Baird 1924-ben közvetített homályos képeket otthonának egyik szobájából a másikba. Baird primitív televíziója, amelynek egy gyorsan forgó, spirálisan perforált fémtárcsa alkotta a lelkét, inkább mechanikus, mintsem elektronikus szerkezet volt. A tárcsán elhelyezkedő apró lyukak a képmező egy-egy sorát tapogatták le (szkennelték). A lyukon áthaladó fényt a tárcsa mögött elhelyezett kondenzor lencse fókuszálta egy fotoelektrikus (fényérzékeny) cellára. A fotocella a fényes, illetve a sötét felületek váltakozásának megfelelően igen gyorsan gyorsan tudott be-, illetve kikapcsolni. Ezáltal a képmező be lett szkennelve, azaz adott mennyiségű "on-off" impulzusra lett konvertálva. Miután ezen impulzusokat továbbították a vevőberendezéshez, a kép rekonstrukciója egy hasonló mechanizmussal megoldhatóvá vált.
Ez a rendszer rendkívül precíz. A kamerában lévő tárcsa 1200 fordulat/perc (azaz 20 fordulat/másodperc) sebességgel forog. A tárcsán 45 lyuk található. Minden egyes lyuk 1/1000 másodperc alatt halad el a képmező előtt. Ezalatt (1/1000 másodperc alatt) a fotocellának 50-szer kell be- és kikapcsolni, azaz 50 000-szer másodpercenként (50KHz).
Ez az on-off szignál kerül közvetítésre akár dróton, akár rádióhullámmá alakítva az éteren át. A vevő lényegében a kamera kópiája. Egy igen speciális fényforrás kapcsol ki-be a kamerából eredő szignálnak megfelelően szintén 50 KHz-en. Ha a vevőberendezésben található perforált tárcsa pontosan ugyanolyan sebességgel forog és a megfelelő lyukak (azaz az 1. számú lyuk a kamerában és az 1. számú lyuk a vevőben) azonos időben metszik a képmező ugyanazon pontját, akkor képesek vagyunk rekonstruálni a kamera által felbontott képet.
Hiszek abban, hogy ez a technológiai invenció rendkívüli jelentőséggel bír, mint azon történelmi vágy első sikeres megvalósulása, hogy az ember "túllásson" közvetlen környezetén. Ahogy a technológia egyre komplexebbé válik, egyre kevesebben értik egyáltalán, hogy valójában hogyan működnek az újabbnál újabb találmányok. Remélem, hogy ezen apparátus eredeti, "egyszerű" formájában történő rekonstruálása segít az embereknek annak megértésében, hogy mi tette lehetővé az azonnali vizuális kommunikációt."
[3]

Vérbeli médiaterroristával állunk tehát szemben, aki ismeri a célpont minden titkát. Burden álláspontja szerint – a szociológiai, művészetelméleti konnotációkon túl – a technológia ismerete is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ily módon kellőképpen felfegyverkezve, "harcba" lendülhessünk.
Rövid összeállításunk végén – melynek nem lehet célja a burden-i oeuvre összes aspektusának részletekbe menő taglalása – egy olyan tíz évvel ezelőtt rögzített beszélgetésből közlünk egy rövid részletet, melyben nagy botrányt kiváltó "reklám-szpotjairól" beszél.

"Christopher Knight interjúja Chris Burden-nel – részlet [4]

Christopher Knight: Az egész azzal kezdődött, amikor néhány televíziós szpotot készítettél – nem igazán szeretném azt a kifejezést használni, hogy tévé-reklám…

Chris Burden: Csak nyugodtan, a tévé-reklám formátumát használtam.

Christopher Knight: Milyen következtetésekre jutottál ezek által?

Chris Burden: Nos, hogy megértsük ezeket, egy kicsit vissza kell lépnünk az időben, mivel ez még a kábel-tv előtti korszak volt, azaz csak három televízió állomás volt: az NBC, az ABC és a… melyik is volt a harmadik?

Christopher Knight: A CBS.

Chris Burden: CBS. Emlékszem az akkori dumára: "Ah, az átkozott tévé, nincs semmi választásunk, csak azt kapjuk, ami a képcsőből ömlik, bla-bla-bla." Sokat gondolkoztam ezen, aztán egyszer csak: "Álljon meg a menet! Van egy pont, ahol közbe lehet lépni: akkor ha fizetünk! Ha fizetünk nekik, akkor beleszólhatunk az irányításba. Miért fizethetünk? Például a reklámokért, ezeken keresztül kicsikarható az irányítás." Szóval, emlékszem, hogy mászkáltam az utcán, hónom alatt az első rövidfilmem, és csak úgy bementem: "Szeretnénk egy kis tévé-időt vásárolni, kérem." Persze nem hittek a szemüknek, ez a pali csak úgy besétál egy 16 milliméteres filmmel… [5] Aztán megmagyaráztam nekik: "Nézzék, művész vagyok" és végül beetettem őket egy mesével, miszerint kiállításom van egy menő galériában, és igazán jót tenne az eladásnak egy kis reklám. Mindig előre kellett fizetnem ezeknél a csatornáknál, miután nem igazán bíztak bennem. Szépen megírtam a csekket, aztán hazamentem és vártam a hirdetésem. Elképesztő érzés volt, amikor megjelent a képernyőn, mivel rájöttem, hogy nem csak saját magam, hanem nyolc, tízmillió ember volt arra kényszerítve, hogy megnézze – nincs mese! Nagyon-nagyon jóleső érzés volt, hiszen egy aránylag kis összeg ellenében kiprovokáltam egy "párbeszédet". Így már nem egy szimpla áldozat voltam, hanem másokra is ráerőltethettem az áldozat szerepét. Ha lett volna pénzem az ismétlésekre is, akkor a későbbiek is érdekesen alakulhattak volna, mert elképzelhető, hogy a csatorna igazgatója, miután otthon üldögélve átkapcsol a saját állomására, egyszer csak az én reklámomba csöppen. Hát igen, mert az nem úgy nézett ki, mint egy Pepsi-, vagy szappan-reklám. Elég durva minősége volt. És nagyon-nagyon riasztó volt, szóval biztos, hogy az "állomásfőnök" tajtékozva telefonált volna az adásrendezőnek, hogy "Mi a kénköves pokol folyik itt?!"
Végülis egy reklámügynökségen keresztül "adtam el" a többi reklámot [6], nem is volt semmi probléma, ugyanúgy működnek ezek, mint az utazási ügynökségek. Persze nagyon gondolkoztam, hogy "miért fizessek nekik komissziót?! Csak besétálok újra és beadom a kazettát!" De aztán ez így egyszerűbb volt.
Egyébként mindig lenyűgöz, hogy mennyien látták ezeket a reklámokat. A mai napig akárhová mehetek előadást tartani, mindig van valaki a hallgatóság soraiban, aki valamelyiket látta. Annyira erősek voltak, még ha a későbbiek "dörzsöltebbek" is lettek – érted mire célzok? – professzionálisabbnak néztek ki.

Christopher Knight: Le tudnál írni párat közülük?

Chris Burden: Persze. Az embereket szerintem az idegesítette fel a legjobban, amelyben híres művészek neveit szerepeltettem [7]. Most hirtelen nem is tudnám felsorolni az összes nevet, de az a lényeg, hogy egy barátommal, Tom Marioni-val beszélgettem, aki azt mondta: bárkit megállíthatsz az utcán egy művészlistával, abban biztos lehetsz, hogy a következő nevekről mindenki tudni fogja, hogy művészek voltak: Michelangelo, Rembrandt, Leonardo da Vinci, Picasso… gondolj még valakire!

Christopher Knight: Van Gogh.

Chris Burden: Van Gogh. Mindenki elismeri, hogy ez az öt ember művész. Annakidején Warhol nevét is akartam használni, de még életben volt és nem akartam ingyen reklámozni.

Christopher Knight: Neki aztán nem volt szüksége ingyenreklámra!

Chris Burden: Tudom. Szóval, a következőt csináltam: a nevek jöttek sorban a képernyőn, "Leonardo da Vinci". Egész kicsi volt, aztán kitöltötte az egész képmezőt, végigment az öt név, majd jött az utolsó: "Chris Burden". Csak egy névsor volt az egész, a végén egy felirattal: "Paid for by Chris Burden, artist." Egy poén volt, amitől persze a falra másztak az emberek, főleg a művészek. Otthon nézték a tévét, nem gondoltak a művészetre: "a művészet várhat holnapig, most relaxálok. Most nem foglalkozom művészettel. Nem-művészeti állapotban vagyok." – erre megjelent a képernyőn ez a reklám. Jól felbosszantotta az embereket, mivel a munka már véget ért, erre jövök én, egy mihaszna hólyag, aki ezekkel a nagy mesterekkel hasonlítgatja össze magát.
Az igazán ironikus az lett volna, ha Howard Hughes vagy Ross Perot fia lennék és sokkal többször tudtam volna sugározni ezt a reklámot, mondjuk tíz-húsz éven át, akkor biztos, hogy ha megállítasz egy járókelőt az utcán és felteszed neki a kérdést: "Ki az az öt név?", akkor engem is bevettek volna közéjük. De persze soha, semmit sem tudnának arról, hogy mit is csináltam. Na, szóval, ez a reklám a televízióról és a televízió hatalmáról szólt. Engem szórakoztatott, de tényleg nagyon feldühítette az embereket. (Bécs, 1992, november.)"

Jegyzetek

1] 747 – 1973.01.05. "Reggel 8 óra tájban, a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtérhez közeli strandon több célzott lövést adtam le egy Boeing 747-re." Chris Burden. Blocnotes éditions, Paris, 1995.
[ VISSZA ]
2]Chris Burden. Blocnotes éditions, Paris, 1995.
[ VISSZA ]
3] BURDEN T.V. (Chris Burden Television).Documenta 6, Kassel, Németország, 1977 június és Ronald Feldman Fine Arts, New York City, New York, 1977 november. 2 szinkronmotor, lencsék, fotoelektrikus cellák, fémtárcsák.
Chris Burden: Beyond the Limits. MAK, Cantz, 1996. p. 171.
[ VISSZA ]
4] Christopher Knight beszélgetése Chris Burden-nel – a teljes interjú itt olvasható: http://www.mip.at/de/werke/233.html
[ VISSZA ]
5] Through the Night Softly (Lágyan át az éjszakán). 1973.09.12. Main Street, Los Angeles. "Hátratett kézzel gördültem végig egy 15 méteres, üvegcserepekkel borított sávon. Az akciót 16 mm-es dokumentumfilmen örökítettem meg."
TV ad (Tévéreklám). 1973.11.05-12.02. "Vásároltam egy hirdetési blokkot a Los Angeles-i KHJ-9 csatornánál. A "Through the Night Softly" című dokumentumfilm 10 másodperces részlete volt látható minden este, egy hónapon át." Chris Burden. Blocnotes éditions, Paris, 1995.
[ VISSZA ]
6] Ilyen például:
Poems for LA. (Versek LA-nek). 1975.06.23-06.27. Channel 9, Channel 5, Los Angeles.
"1. SCIENCE HAS FAILED 2. HEAT IS LIFE 3. TIME KILLS – Chris Burden sponsored by CARP. Az egyes szlogenek 10 másodperces szpotként jelentek meg. Először Burden arcát látjuk, homogén kék háttér előtt, majd miután hangosan kiejti a megfelelő mondatot (1-2-3), a képernyőn megjelenik a felirat." Chris Burden. Blocnotes éditions, Paris, 1995.
[ VISSZA ]
7] Chris Burden Promo. 1976.05.01-21. Channel 9, Channel 4, New York és Channel 5, Channel 11 Channel 13, Los Angeles. "24*30 másodpercnyi reklámidőt vásárolt két new york-i és három los angeles-i adónál. Kék alapon sárga betűkkel a következő "ön-hirdetés", promo volt olvasható: Leonardo da Vinci, Michelangelo, Rembrandt, Vincent Van Gogh, Pablo Picasso, Chris Burden – majd legvégül: paid for by Chris Burden – artist © 1976."
Chris Burden. Blocnotes éditions, Paris, 1995.
[ VISSZA ]

Linkek
C.B.T.V. (Chris Burden Television) – http://www.feldmangallery.com/pages/exhsolo/exhbur77.html
Chris Burden Videos – http://vax.wcsu.edu/~MCCARNEY/fva/CBurden_Video.html
http://www.austinchronicle.com/issues/dispatch/2000-03-17/arts_feature.html
http://www.cirrusgallery.com/artists/Burden.html
http://www.glias.org.uk/news/184news.html
http://wintermute.artpool.hu/Research/nevek/Burden.html
http://www.crownpoint.com/artists/burden/burden.html
http://www.catharton.com/artists/512.htm
+
Ramade Bénédicte, Laubard Charlotte: Gi-joe attitude. in: Technikart. 2001. július – http://ns3202.ovh.net/archives/index.html

2003. január 15.
PRINT