Lovas Péter

 

Egy nap a gyárban
R. W. Fassbinder: Berlin Alexanderplatz
KW, Berlin, 2007 március 18 – május 13

 

Az into me/out of me zömével megaművészeket felvonultató abjekt kiállítás után most egy első látásra oda nem illő projektet hozott helyzetbe Klaus Biesenbach és a Kunstwerke csapata. A kultikus filmrendező, Rainer Werner Fassbinder 1980-as eposza a Berlin Alexanderplatz 16 órányi anyagát próbálták megjeleníteni, meglehetősen rendhagyó módon. A film maga nem újdonság, annak idején a nyugatnémet televízió már műsorra tűzte (ők voltak a megrendelők is), valamint az idei 57. Berlinale-n is megtekinthető volt a remastered verzió. Fassbinder filmje Roman von Alfred Döblin 1929-es, azonos című regényének adaptációja. Az apropót kettős évforduló szolgáltatta, Fassbinder 25, Döblin 50 éve hunyt el. Ez persze inkább a formális magyarázat, mely az egyszeri turistának hasznos infó, valószínűbb azonban, hogy a kurátor Biesenbachot jobban izgatta, hogyan lehet egy 16 órás filmet olyan kontextusba helyezni, ami súrolja és el is törli a társművészetek határait.

Hiszen a KW alapvetően kortárs képzőművészet bemutatására szakosodott intézmény, azonban azt is tudják, mitől döglik. Pontosabban, hogy mitől él. Mitől fizeti ki valaki a belépőt és lesz teltház a hét szinte bármely napján. A képzőművész szcéna sokszor önmagának alkot, berendezi a nappalit meg a fürdőt, aztán ha vendég jön boldogan tölt neki bort, csak azt ne kérdezzék meg, miért rózsaszínek a falak... És ezt valahogy másképpen csinálják a "művészetgyárban". Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy itt aztán minden hülye megmerítkezhet a ráismerés boldog pillanatában. Sokkal inkább a közönségbarát produktum fogalmáról, tehát arról, hogy érdekes-értékes, releváns információkhoz juthat, akiben van erre affinitás és ambíció, valamint arról, ahogyan az interpretáció közegét alakítják ki. Az elmúlt kiállítások anyagát tekintve elmondható, hogy elég raffinált a munkák szelekciója ahhoz, hogy egy ideig el legyünk látva kérdésekkel. Nem a megnyitó aurájának fetisizálása a cél, hanem a hosszútávú, többlépcsős befogadás támogatása. Erre pedig nagyszerű példa az Alexanderplatz kivitelezése.

Egy 14 fejezetnyi film egészben való befogadása képtelenség, hiszen egy fejezeten belül is annyi attribútummal, szimbólummal és gondolat-manifesztációval találkozhatunk, hogy tényleg csak a részekre bontás nyújthat segítséget. Mivel a film is az idővel operál, így a kurátor is ezt tette mértékké: az idő különböző kiterjedéseit. Egyazon alkotást így megnézhetünk loopokra szedve, filmstillekként kimerevítve, megtekinthetjük az egyes epizódokat külön-külön, vagy fejest ugorhatunk a masszába és végigülhetjük az egészet. Így eljátszhatunk az objektív külső idő, a filmidő és saját belső időnk ellentmondásaival is. A monitorokon pergő loopokkal minden részből megpróbálták kiemelni a vezérmotívumot, amit persze csak érzünk és elhisszük, kritika tárgyát nem képezhetik a mű alapos ismerete nélkül. Nyugodtan végignézhetünk minden stációt, a loopok rövidek, a válogatás alapos és látványos. Ez vonatkozik a filmstillekre is, melyek szintén fejezetek szerint lettek csoportosítva.


Egészen látomásszerű térélményben lehet részünk a földszinti nagy térben, ahol egy „tér a térben” elképzelést valósítottak meg . Szobák csatlakoznak egymáshoz, így alkotva egy patkóformájú installációt. Ha a patkó belsejében vagyunk, ami a tulajdonképpeni kint, akkor kívülről, egyszerre láthatjuk mind a tizennégy fejezet történéseit. Nem a klasszikus, többcsatornás vetítés non-sense-ével van dolgunk, csupán a tér és idő szürreális megbontása történt. Ugyanis ha megkerüljük az építményt, a patkó túloldaláról nyíló ajtók már a személyes és epizódokra bontott átélésbe vezetnek. A totalitás másik oldala a részletek mélységeit rejti.


Itt nyilvánul meg a fentebb említett befogadóbarát szemlélet: az ajtót magunkra csukhatjuk és a szobában elhelyezett szivacsokból kedvünk szerinti kanapét készíthetünk. Sajnos az egyes részek nincsenek angol felirattal ellátva, így a verbális jelentések elmaradoznak azok számára, akik nem értenek németül. Ám a képi anyag önmagában is erős és a szobák külső falán található absztraktok angolul is elmesélik dióhéjban, mire számítsunk odabenn. Az átélés közegében számos ösvényen indulhatunk el, anélkül mozoghatunk az objektivitás útvesztőiben, hogy a kiállításlátogató kényelmes- szubjektív álláspontját elveszítenénk. Distancia kontra retrospekció: be vagyunk vonva és mindez egy otthoni, vasárnapi házimozi keretei között történik. A pincében lehetőség van végigülni az egész filmet, angol felirattal. Klasszikus kino-feeling, kényelmetlen műanyagszékekkel egy dohos helyiségben. Ez talán az egyetlen elrontott részlet, az összképet azonban nem zavarja. Itt inkább a rendező iránti tisztelet érezhető, valamint az, hogy bár Fassbinder filmje epizódokban mesél, azért ez egy összefüggő, oszthatatlan egész.

A kiállítás legerősebb eleme egy különálló installáció, mely hangstúdiót imitál. Ennek szépsége abban áll, hogy simán elmehetünk mellette, észrevételéhez szükséges a megfelelő kíváncsiság és átélés, mely nélkül bármiféle befogadásra való kísérlet értelmét veszti. Elzárva a külső hangoktól, zajoktól egy interjút hallgathatunk, melyben a filmről mesél a rendező, miközben az üvegen keresztül egy üres fehér falat látunk; így módunkban áll, elkészíteni saját belső projekciónkat és átrendezni a kiállításon látottakat .


Ami az egész kiállítást, egyben az intézményt is áthatja, az az elegáns udvariasság mögé bújtatott profizmus. Nem a látványosság, a technika a hangsúlyos, hanem a szándék, hogy olyan keretek között, olyan metódussal mutassanak be egy művet, melyekkel az amúgy is dolgozik, miközben az egész környezet valahol a neutrális és neurotikus határán egyensúlyoz. Egy átlagember életének ábrázolása tizennégy epizódon át, amit átszőnek a lélek változásai, a bűntudat, az elfojtás és a mindenütt jelen lévő szexualitás. Mindez azért érdekes, mert Döblin novellája a második világháború előtt íródott (1929), ehhez tette hozzá Fassbinder a német néplélek későbbi lelkiállapot-változásait. Mindezt pedig egy posztmodern utáni térben, a ma beszélt nyelven közlik velünk, kissé szokatlan, mégis progresszív módon. Ahogyan a pszichológia is részletekig csupaszít, vizsgál, kérdez, majd újból összerak és az egésszel megismétli ugyanezt, hasonló dolog történt itt is. Logikus és rendezett a kiállítás, talán túlságosan is, de ha ezt szervező elvként fogadjuk el és hagyjuk, hogy az intuíció vezessen minket, akkor rájöhetünk, hogy van élet a halál után és bizonyos alkotók munkásságát kevésbé rágják az idő férgei, mint másokéit. És vannak, akik azt is belátják, hogy a filmnek nem csak a moziban a helye, hanem bevihető egy elitista-sznobista térbe és tálalható más módon is, mint ahogy azt a mozigépész kínálja.

Jó filmesek Magyarországon is vannak, olyanok is, akik számára a kortárs képzőművészet, vagy a zene paralell volta a filmmel teljesen evidens és inspiráló is egyben. De mikor a Ludwig múzeumban jártamkor például azt láttam, hogy a folyami hajóskapitány varázslatos felvételeit milyen olcsó vj- trükkel próbálták "korszerűsíteni", az öncélon kívül sok mindent nem juttatott eszembe. És ez nem csak az alkotók hibája. Egy ehhez hasonló kiállítás létrehozásához a képzőművész társadalom szervező apparátusa is szükséges, ha éppen úgy látják, van értelme.

2007. június 5.
PRINT