kapcsolódó kiállítás:
Nézőpontok / Pozíciók
Közép-európai művészet 1949-1999
2000. március 24. - május 28.
 

Szombathy Bálint

Hol van Közép-Európa és hol nincs?
Nézőpontok/Pozíciók. Művészet Közép-Európában 1949-1999
Kortárs Művészeti Múzeum - Ludwig Múzeum, Budapest, 2000

 

A magyar művészetkritika ezeddig meglehetősen szőr mentén bánt Hegyi Lóránd legújabb grandiózus kiállításával, amely a precízen be nem határolható közép-európai régió utolsó ötven évének művészetét igyekszik sommázni. Az egyetlen merészebb kritikus hangvételű írás Vadas József tollából származik(Vadas József: Szenzibilis panoráma. Magyar Hírlap, Budapest, 2000.04.15., 12. old.), aki a következőket állapítja meg: „Csak ne gondoljuk, hogy ez volt az elmúlt fél évszázad. Hegyi Lóránd látomásos panorámájával legfeljebb megkezdődött a félmúlt művészetének birtokba vétele”. Valóban, aki netalán többet várt ettől, nagyot kellett csalódnia.

Danilo Kis leginkább egy olyan sárkányhoz hasonlítja Közép-Európát, akit már sokan láttak, de senki sem tudja megmondani, hogyan néz ki. Emögött az a gondolat húzódik, hogy Közép-Európa elsősorban kulturális régióként definiálható, amelyre a folytonos áthatások jellemzőek, s amelynek sem a centrumát, sem pedig a külső határait nem lehet bizonyosan meghatározni. Catherine Millet-nek adott nyilatkozatában Hegyi is „több identitással küzdő” multikulturális régióról beszél, amelyben az etnikai és vallási kisebbségek léthelyzete egyrészt konfliktusok forrását képezi, másrészt sajátságos kreativitásban nyilvánul meg. Ha elfogadjuk, hogy Közép-Európa elsősorban kulturális-szellemi kategória, akkor meglehetősen problematikussá válik néhány ország részvétele ezen a kiállításon. Arról nem szólva, hogy az egyes országokon belüli összetétel néhány esetben enyhén szólva katasztrofális.

Mire is gondolok? Budapesttől kétszáz kilométerre, Vajdaságban, mindig is az a történelmi felfogás uralkodott, hogy Európa déli peremét a Száva és a Duna alkotta természetes határ képezi, s ami attól is délebbre van, immár a Balkánhoz tartozik. Ismerve azon kultúrák és mentalitások jellemrajzát, valamint történelmét, amelyek ennek a természetes határnak az alsó (déli) és felső (északi) részén figyelhetők meg, az iménti felfogás kétségtelenül valósnak mondható. Ha nem a központ, vagyis Belgrád politikai és kulturális hegemóniájának a szemszögéből tekintünk a dolgokra, akkor nyilvánvaló, hogy Szerbia csak szerencsés vajdasági kapcsolódása révén sorolható a Közép-Európai régióba, Montenegro és Macedónia pedig csakis a Vajdaságra támaszkodó Szerbiára csatolódva. Így hát a délszláv kultúra aspektusából vitathatatlan a multinacionális és multikulturális identitású Vajdaság sajátságos híd-pozíciója és húzó-szerepe, melyet napjainkban az aktuális szerb politika homogenizációs törekvése módszeres megsemmisítéssel fenyeget. Lehangoló, hogy ez a politikai irányvonal a Nézőpontok/pozíciók című kiállításon művészettörténetileg is érvényesül.

A kiállítás katalógusa Vajdaságot a következő lábjegyzetszerű megállapítással „írja le”, a szó pejoratív értelmében: „Az új nemzedék előbb 1969-ben a Vajdaságban (a szabadkai Bosch+Bosch csoport és az 1970-ben Újvidéken alapított KOD csoport), később pedig Belgrádban hívta fel magára a figyelmet”. A sérelmem ezzel kapcsolatban az, hogy a Belgrád-centrikus gondolkodás folytán a kiállításról kimaradt egy olyan jellegzetesen közép-európai szegmens, amely az adott kontextusban hiteles értékekkel tudott volna funkcionálni és meglepetést is tudott volna okozni a favorizált és a rendezvény szándékát tekintve kevésbé avatott szerbiai alkotók mezőnyében, méghozzá nem kizárólag földrajzi meghatározottsága, hanem konkrét művészeti teljesítménye, valamint a belőle áradó közép-európai szellemiség és lelkület folytán. (Az 1993-ban Újvidéken létrejött és a kiállításon jelzésszerűen szereplő Apsolutno szellemisége sajnos híján van a sajátos közép-európai szemléletnek és szenzibilitásnak, arról nem szólva, hogy a csoportnak még nincs akkora történelme, ami kiszoríthatná a releváns művészeti teljesítményeket.) Így hát joggal merül fel a kérdés, hogy milyen szempontok is érvényesültek a rendezvényen, földrajzi-politikaiak vagy szellemi-kulturálisak? Kiderült ugyanis, hogy Belgrád közelebb van Közép-Európához, mint Szabadka, és Macedónia is közelebb van, mint mondjuk Erdély. Ami biztos: a sokat hangoztatott többnemzetiségűség és multikulturalizmus a mai Jugoszlávia kiállítóanyagában még szándékszerűen sem érvényesült, ellentétben a szlovákiaival. Hegyi nagy mulasztása, hogy ezt megengedte, hiszen ezáltal óhatatlanul kiszolgálta az etnikai tisztaság elvén alapuló aktuális szerb politikát. Pedig ha valakinek tudnia kellett arról, ami harminc évvel ezelőtt Vajdaságban történt, akkor neki mindenképpen igen. Nyilvánvaló, hogy bizonyos történelmi tények elsikkadtak ezen az összefoglaló szándékú kiállításon. Magyarán: a mai Jugoszlávia területén jelentkező első releváns produkciót egy mindössze egymondatos tényszerű megállapítással méltányolták.

Azon kellene elgondolkodni tehát, hogy egy olyan kissé viszonylagos földrajzi-politikai-kulturális egység esetében, mint amilyen Közép-Európa, mekkora jelentősége van az érvényben levő országhatároknak, és mekkora az olyan régióknak, mint amilyen Vajdaság és Erdély, amelyek történelmüket, szellemiségüket, kultúrájukat tekintve mindig is (Közép) Európához tartoztak. Sőt: az előbbit mindig is a multinacionalizmus és a multikulturalizmus ékes európai példájaként tartották számon.
A közép-európai művészetet semmiképpen sem lehet országhatárokba skatulyázni, ezt azonban ezúttal az illetékesek nem ismerték fel.

Nem igazán mentség, hogy az értelmi szerzők többször is hangsúlyozzák: a retrospekció nem törekszik teljességre. Kiállítói szinten ez valóban szembeötlő, hiszen elképzelhető-e egy hiteles lengyel válogatás Józef Robakowski, Riszard Wasko, Adam Klimczak vagy Andrzej Janasewski nélkül? Vagy, hogy irányzatokban gondolkodjunk: hol vannak a pop art, az akcióművészet, a Fluxus vagy a konceptualizmus magyarországi képviselői? Hasonló hézagok tapasztalhatók azonban a cseh anyagban is. De ami valóban elmarasztalandó, hogy a katalógusban olvasható összefoglalók sem nevezhetők teljességre törekvőknek, mert majdnem kizárólag a hiányos kiállításanyagra reflektálnak.

Kétségtelen, hogy a közép-európai korszerű művészet utóbbi fél évszázadának torz képe állt ezúttal össze. Ennek láttán pedig az is nyilvánvaló, hogy egyes szakemberek művészetpolitikai manipulációi még inkább elodázzák annak a pillanatnak az eljövetelét, amikor az itt tapasztalt számtalan fogyatékosság orvoslára kerülhet.
Vagy akkor már nem is lesz Közép-Európa?

2000. május 4.
PRINT