Untitled Document

Mélyi József:

Az oroszlán ősszel

 

Bágyadt, őszi fogadtatásban részesült itthon a hír: a Magyar Pavilon nyerte Velencében az Arany Oroszlánt. A napilapok nem különösebben áradoztak, a Kultúrház nem készített külön anyagot, az Index pedig bevallottan annyira meglepődött, hogy erejéből elsőre csak egy lakonikus tényközlésre futotta. Az első privát reakciók a rosszmájútól – a földönkívüliek megzsarolták a zsűrit – a tanácstalanon át a visszafogottan boldogig terjedtek. Valóban senki sem számított a sikerre. Már a megnyitó körüli kritikák is a magyar pavilon langyosságát és érdektelenségét emelték ki, a szóbeli beszámolók is inkább a semmilyenségről szóltak. Kezdettől fogva szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy ez alkalommal a magyar megjelenést nem a Biennále befogadási szokásaira és lehetőségeire szabták. Nos, a zsűri – amely nyilván más időbeosztással nézte meg a pavilonokat, mint a művészeti turisták többsége – talán épp ezért emelte ki a magyarok elgondolkodtató és költői lassúságát.


Pedig sejthettük volna, hogy ha más nem is, ez a rég bevált avantgárd technika bejöhet nekünk. Néhány évvel ezelőtt nem kapott itthon túl nagy nyilvánosságot, hogy egy szavazáson Susan Sontag a Werckmeister-harmóniákat tartotta az év legjobb filmjének. A Nádas-Kertész-Esterházy-Konrád könyvek után az őket követő hullámban Krasznahorkai László és Bartis Attila lassú sodrású művei értek el komoly sikereket Németországban. A trenddel szembemenő, mikroszkóppal nagyító és végletekig lassító stratégia, sajátos – periferikus – pozíciónkból kiindulva jobban működik, mint a túllicitálás. Ha annyira lassúak vagyunk, hogy szinte már állunk, azt a rohanók is észreveszik. Aki ezt bevállalta, az Andreas Fogarasi és Timár Katalin volt. Jobb ezt itt leszögezni, mert még maga a nemzeti biztos is hajlamos elfeledkezni arról, hogyan jutott a mű egyáltalán a biennáléig. A siker után a HVG készített interjút Petrányi Zsolttal, aki így foglalta össze az intézményi tanulságot: „Egy vitatott műtípus nyert, s ez igazolja a nemzeti biztost, a kurátort, a művészt, s egyáltalán az egész mögöttes intézményrendszert”. A kurátort és a művészt mindenképp igazolja, ez nem is kétséges. A nemzeti biztos esetében már sántít a kijelentés. A kiválasztást követő vitákból ugyanis kiderült, hogy a zsűrinél a végül befutó pályázat csupán a második (Nemes Csaba mögött), a nemzeti biztos számára viszont csak a harmadik (Nemes Csaba majd Gerber Pál mögött) jelölt volt. Az intézményrendszer pedig – ha ezen a nemzeti biztost, a Műcsarnokot és a Minisztériumot értjük – a döntés körüli hercehurcákból következtetve, finoman szólva nem keltett sziklaszilárd benyomást. Ami dicséretes: végül aztán nem rontották el. Időre elkészültek a dobozok, nem voltak a prezentációt megakadályozó jogviták, tiltakozások. Az illetékesek sehol nem nyilatkoztak hülyeséget, hagyták működni a művet.


A művet, amely számomra még a magyar átlagból sem tűnt ki különösképpen; hasonló jellegű munkából a kilencvenes években többek között Menesi és Rauch készített pontosabbat. Bevallom, nekem is kérdésesnek tűnt, vajon a legmegfelelőbb alkotás került-e Velencébe. A legjobb meglátásnak Százados Lászlóét tartottam, szerinte jó lett volna megcserélni az építészeti és a képzőművészeti biennále nyertes pályaműveit: tavaly bemutatni a magyar művelődési házak sorsát, most pedig a kínai kütyük környezetformáló erejét, a budapesti kínai közösség életét. Egy ilyen cseréhez – még ha csak elméleti is –, nagyvonalú gondolkodásra lenne szükség, ami egy másik vonalon tulajdonképpen már meg is van. Vegyük észre, hogy a művészeti közeg és a közvélemény minden további nélkül elfogadta, sőt teljesen természetesnek tekintette, hogy a biennálén egy osztrák iskolázottságú, elsősorban az osztrák kultúrához kötődő művész képviselje hazánkat. 1993-ban, amikor Joseph Kosuth kapott különdíjat a magyar pavilonban megvalósított művéért, itthon több negatív vélemény hangzott el a kiválasztással kapcsolatban – igaz a világsztár magyar kötődése legföljebb a nevében mutatható ki. Az akkori koncepcióváltás – a Néray Katalin korábbi magyar lobbimunkája és Keserü Katalin merész nyitása közti ellentmondás – azóta is kibeszéletlenül maradt, és sajnos ez nem is lesz már másképp. Pedig a magyar képzőművészet nemzetközi megjelenésének jövője szempontjából hasznos lenne szót váltani a nyitottságról és a nagyvonalúságról, a művek értékeiről vagy középszerűségéről. Nemcsak magunk közt, de olyanokkal is, akik kívülről látnak minket, és esetleg pontosabban tudják e díj értékét. Egyelőre ugyanis saját értékrendszerünkben a Velencei Biennále erősen túldimenzionált helyet foglal el. Mivel más fontos művészeti eseményre (Documenta, Manifesta, stb.) magyar művészek alanyi jogon egyáltalán nem, vagy alig jutnak el, a nemzetközi műkereskedelemben pedig nincs jegyzett kortárs alkotónk, marad nekünk a nemzeti reprezentáció automatikus lehetősége. Így aztán minden teher a biennáléra kerül, jól megnyomva ezzel a komplikált rendszerben (államtitkár – nemzeti biztos – zsűri – kurátor) működő mindenkori felelősök vállát.


A tanulság levonása helyett mindenekelőtt örüljünk a sikernek és becsüljük meg. Aztán vegyük sorra, amit megtudtunk. Tudjuk, hogy nem mi vagyunk, akik értenek a harsány marketinghez, de most már azt is értjük, hogy nem mindig a harsány nyer. Ismét ráébredhettünk, hogy a kortárs képzőművészet itthon keveseknek fontos. Igazolódott viszont, hogy a nyitottságból tőkét kovácsolhatunk, ehhez pedig még az intézményeink is meglennének. A meglévő intézményeknél most akár el is kezdődhetne a tanulságok levonása – vagy ha nem, százévente még mindig bízhatunk a zsűriben.

2007. október 30.
PRINT