img
A Nagy Terrorizmus és a média

Peternák Miklós

„Talán az ördög?”
(A terror esztétikájához)

 

Az Interneten röviddel a szörnyű, archetipikus rétegeket is felkavaró (Bábel tornya, János Jelenései, a XVI-os tarokk-kártya képe, stb.), mindenekelőtt némán terjesztett felvételek (a robbanás hangjával nem lehetett volna elviselni) sokszorozódása és a hírverseny-infláció porzuhataga után megjelent egy kép, mely a két toronyból kiáradó pokoli tűz és füstfelhőből ördögformát láttatott kibontakozni. Lehet, hogy a véletlen-grafikusban is felmerült Robert Bresson 1977-es, a címben idézett filmje, mely az oktalan pusztítás krónikája.

A felhőkbe, véletlen formákba vizionált képeknek igen távoli múltba vezető hagyománya van, az antik ekphrasistól a reneszánsz művészlegendákig, Frenhofer festő történetétől a Rorschach tesztig idézhetnénk a példákat. De miért e pokoli vigyor jelenik meg a szobánk hálózati kommunikációs interfészekből épült falain? Milyen fantázia vezeti a szemet e posztfauszti maszk viziójára?

Kövessük a szólást, ne fessük az ördögöt a falra. Ne vigyük a metafizika, különösen ne a pszeudo-szakralitás témavilágába azt, ami - talán még van rá remény - meglehetős biztonsággal kezelhető a morál és/vagy az esztétika eszközeivel is. Az előbbi vonatkozásában az ítélet világos és egyértelmű: a szörnyű bűn büntetésért kiált. A művészet előkerülése itt viszont az első megdöbbenésen túl alaposabb elemzésre érdemes, hiszen abban az esetben, mikor ennyire triviális sokk éri a világot valamint ezen túl az egyes embereket külön-külön, s mindenki, talán joggal, korszakváltásról beszél, kommentárra szorul, még akkor is, ha elfogadjuk: etika és esztétika egy.

A fent említett képnél kevésbé érzéki formában, de hasonlóképp sokkoló köriratként terjedt az idős és talán beteg zeneszerzőnek tulajdonított, alig ellenőrizhető nyilatkozat, mely a szépség és a horror nehezen közös nevezőre hozható minőségei között létesített linket, műalkotásként azonosítva a terrort: e téren már kevesebb a történeti kísérlet, bár Néró és néhány követője bizonnyal labdába rúghat. Felrémlik (s ez itt nem puszta szókép) az a korszak, melyre Walter Benjamin reflektál, mikor a politika fasiszta esztétizálásáról ír sokat idézett tanulmányában. Az elmúlt napokban mintha a közvetítő médiumok a terror esztétizálását valósítanák meg és vezetnék a szobánkba, mindennapi életünkbe a védhetetlenül mindent láttató csatornán, a hiteles tájékoztatás ürügyével, átrendezve agyunk ikonográfiáját.

Mondhatni nyilvánvaló, hogy csak ott, a helyszínen nem volt látható a kép, ahol a képek készültek: a WTC torony mint adótorony leomlásával összeomlott az adott körzetben a tévésugárzás lehetősége: ez a szemhunyásnyi gyász azért arról árulkodik, hogy a világ nincs a metafikció reménytelen szintjén, a jelenlegi apokalipszis-maximumon még működőképes. Nem adatott meg az az élmény, hála Istennek, hogy az ablakon kinézve össze lehessen hasonlítani azt, amit a tévé ad, s ami "valóban látszik".

„A New York-i és washingtoni merényleteket a fikció inspirálta.” - mindja Virilio, akinek nincs tévéje, soha többé nem is akar tévét nézni, a merényletekről telefonon értesült, és megélte, hogy amit írt, az valósággá vált. Én is telefonon értesültem a merényletekről, bár nem engem hívtak, nincs tévém, de néhány óra múlva meredten bámultam a képernyőn újra és újra, a mintegy vizuális memoriterként sugárzott képszekvenciákat, akár egy kígyó hipnotizált áldozata, tehetetlen, páni figyelemmel. Gyönyörűek voltak a felhőkarcolók és eszeveszett fikció, látva is a hihetetlen határát súroló érzéklet a beléjük csapódó gépmadár tömeggyilkos csattanása.

Most az jut eszembe, jó, hogy véletlenül sem gondoltam soha e lehetőségre, nemhogy leírtam volna hasonlót valaha is. Szegény Virilio, szegény építészet. Nem úgy azon kompjúterjátékok programozói, akik mint szimulációt jó ideje árusították, s most visszavonták az ügylet virtuális előképét, s nem úgy, mint azon "fikciók” szerzői, akik még nem vonták vissza, de a közeljövőben bizonnyal meg fogják tenni, nem úgy, mint a filmgyártók, a speciális effektek mesterei, akik talán tényleg gondolkoznak azon, folytassák-e a szakmát e műfajban, mint Wim Wenders állítja.

*

A képek nem a katasztrófát mutatják, a képek a fikciót hitelesítik: amit elképzelünk, közel áll a megvalósuláshoz, amit megvalósulni látunk, a fikciós hályogot levakarva, azt kemény munkával vezethetjük vissza a maga helyére. Persze nem a kamera a bűnös. De szinte lehetetlen, s ez észveszejtő, hogy e horror megtörténtét a leképzés nélkül gondoljuk el.

Mi a felelőssége annak, aki a képeket nézi?

Megtámadtak-e ekkor, ebben a szinkronizált, jelen-állapotban, vagy épp a támadó cinkosa vagyok, mikor nézem? Az otthonomba hozott horror része a támadásnak, vagy ezen újfajta szórakoztatás révén (reality show) a bűnrészesség terjed, mint mentális vírus?

Felidéződik 1989 decembere, a romániai televíziós forradalom, mikor ugyancsak felborult a média rutinja, ám ennek valódi emberek, XIX. századi heroikus történelmi tablók provinciális és anakronisztikus változatát előadó élőkép-jelenetek szereplőiként voltak hősei, s a végkifejlet klasszikus dramaturgiája készítette elő a kétségkívül ugyancsak horrorisztikus, de előképekből ismert és kiszámítható véget, a zsarnokölést.

A hatalmon lévő kép. Erről beszélt Vilém Flusser budapesti előadása végén: még nincs róla tapasztalatunk, hiányzik a filozófiai muníció.

Megszereztük ezt a tapasztalatot, tíz év után.

Most a hősök eltűntek és a szellem-kép-világból tűnnek elő. (Illusztráció)

Nem szeretnék egy több éves totális (látható és nem látható) háború nézője lenni, ami most annyit tesz: közkatonája. Harcos, akinek akaratától függetlenül kiosztott feladat-minimuma legalábbis, hogy őrszemként szolgáljon valamely monitor előtt.

A globális háború elől nem menekülhetünk: jelen van a szobánkban, az íróasztalon fekvő, elzárt rádióban is, a szomszéd tévéjéből átszűrődő kommentátor hangjában, a trolin utazó kislány kérdésében, aki a nagyok újságját nézi. Ahogy Le Clezio írta évtizedekkel ezelőtt, hogy egy kevéssé idézett regényíróra utaljunk: Háború van. Nem történik semmi. Minden megtörténhet.

Így kívánunk élni?

Ne szánjuk magunkat: van a világnak az a része, akik ott lehettek volna a toronyban. Én, e sorok írója, munkatársaim, ismerőseim és barátaim, akik akár közvetlen közelről e-mailben számolnak be arról, amit a helyszínen átéltek, akik e sorokat olvassák vagy olvashatnák - és vannak azok, akik bizonnyal nem lehettek volna ott. Akiktől nem kap senki e-mailt. Mindkét halmaz kicsi részhalmaza a terroristának tekintett csoport, akik ellen a szabadság-hadművelet meghirdettetett.

De akik ott lehettek volna , nem potenciális áldozatok csupán, kicsit bűnrészesek is. Nem, egyáltalán nem a konkrét tettben, hanem abban hogy a világ ilyenné vált - elsősorban nekik, nekünk van ugyanis erre befolyásunk. Hívjuk talán ezt globalizációnak, a közös felelősséget, s ebben áll a tanulság, a továbblépés egyetlen elfogadható lehetősége, tenni azért, hogy a világ ne legyen olyan, amilyennek most tapasztaltuk.

Nagy hiba lenne fentiek alapján bármi pozitív jelentést tulajdonítani a terrornak. Nem eredmény, hogy írunk róla, hogy ismét és egyértelműen kimondjuk a szeretet igazságát. Nem újak ezek a következtetések és nem egyszer mondattak ki, voltak kimondhatók és leírhatók. Ahogy hozzánk közelít az idő, épp hogy egyre gyakrabban kényszerülnénk ezt tudomásul venni. Csakhogy a felelősséget áthárítani 100%-ig a "valódi” bűnösökre lehetetlen. Minimum néhány ezreléket vegyen magára a "megtámadott” világ.

Ártatlanok az áldozatok, rokonaik, barátaik, míg a fent emlegetett másik része globális világunknak, akik nem lehettek volna ott a helyszínen, nem ártatlan: tudatlan. Az áldozatok a hősök, akik a halálból néznek vissza, melybe beexponálta őket a háttérből védhetetlenül támadó tájképvilág, a turistaság szuvenírje, az álruhás memento mori.

Már a támadás után láttam a 49. velencei biennálét, melynek az események árnyékában mindennél aktuálisabb témája, az emberiség platformján , alapján látni, gondolni el, mutatni a világot. Hiteles a bemutató: láttatja, hogy a művészet nem a terror platformján áll, s ez ma sokkal inkább, egyértelműbben látszik, mint a több hónappal korábbi megnyitáskor. A művészetet már korábban is megtámadta a talibánesztétika, ismert "érvekkel", a megtámadott tornyok külső és belső képeinek esztétikai megjelenése e támadás arculata, nincs köze a művészi széphez. Aki ezt a "szépséget” kéri számon a művészettől, jusson eszébe az egyébként is felejthetetlen szeptember 11-i képsor. S tegye hozzá azt a képvilágot, melyet reprezentál a toronyban pusztultak immár jelképes, közös üzenete a másvilág és a látványvilág határáról:

Illusztráció:
A képet jelen szöveg írása közben kaptam e-mailen az Egyesült Államokból az alábbi kommentárral:

„Subject: Tragic Picture
If this picture doesn't grab you, nothing will. The fellow in the picture and the person taking the picture are among the missing at the WTC, but the camera survived. No trick photo of the first plane at 8:45, 9-11-01.”

Tegyük hozzá: mindennél leleplezőbb a képvilág státusára e kép és nélkülözhetetlen kommentárja. Ez nem trükk, hitelesíti a szöveg a valóságot, és tudjuk, nem az, de nem látjuk. Amit látunk, bár a történet elemei együtt vannak, nem árulkodik a történésről. ^vissza

2001. október 6.
PRINT