kapcsolódó kiállítás:
Kedves festő, fessél nekem... szívvel és értelemmel
2007. október 10. - október 31.
 

Dékei Kriszta:

„Örülök, hogy nem vagyok Tót Endre”

 

A Trafó Galéria októberi kiállítása egy Martin Kippenberger mű (Lieber Maler, mal mir mit Herz und Verstand) címét kölcsönözte. A kiállítás meghívóján is szereplő rajzon két keresztbe tett szerszámot láthatunk – egy ecsetet szív alakú sörtékkel és egy ceruzát, amelynek radírgumiját egy piciny agyacska helyettesíti. A festők általában kézzel festenek (kivéve, akik e végtag hiányában más testrészüket használják, de erről később), a szív és értelem idecitálása pedig nemcsak két, egymást kizáró festő magatartás (az érzelgős giccsfestészet és a hűvös, analitikus konceptualizmus) finom kigúnyolása, hanem a festészet mai státuszára irányuló, bújtatott kérdés is. A harmincas éveik elején járó kiállító művészek többsége nem festő (zömük az intermédia szakhoz kötődik), ezért állításaikat (műveiket) kevésbé befolyásolják a festészettel kapcsolatos (az oktatásban, a múzeumokban és galériákban, illetve a műtárgypiacon jelenlevő) kötöttségek. Az alig 44 évesen elhunyt német művészre való hivatkozás egyrészt utal a Kippenberger munkásságát meghatározó műfaji szabadságra (nem beszélve arról a különleges definíciójáról, mellyel önnön művész voltát jellemezte)(1), másrészt arra a módszerre, amely az individuális és elszigetelt alkotás helyett a közös munkát helyezte előtérbe.

A kiállítás előzménye 2003 táján kereshető, amikor a Stúdió Galériában Kaszás Tamás és Loránt Anikó közös kiállításán (Csináld úgy, hogy jó legyen) a kiállítóhely mint közösségi tér megteremtésére törekedtek. A többek között Mécs Miklós közreműködésével felépített Gyermek foglalt ház makettben egy privát térnek tűnő, de a közösségi, kreatív életmód minden kívánalmának megfelelő teret hoztak létre (a kiadványok és plakátok, teadélutánok és filmvetítések mind egy nyitott találkozóhely létrejöttét szolgálták), amely elsősorban a túlságosan steril művészeti intézményrendszerek ellenében, azok alternatívájaként működött. A kollektivitás a Trafóbeli kiállításon csak tovább erősödött – az alkotók nevét nem műveik mellett, hanem egy alaprajzvázlaton megjelölve olvashattuk –, olyannyira, hogy a harmadik terem művei már szinte egyáltalán nincsenek szignálva.

A kiállítóhely terét is kibővítette az alkotócsoport – az egyetlen légterű termet négy, egymástól elváló „szobává” alakította, amelyekhez (és néhány mű installálásához) a Műcsarnoktól „levetett”, újrahasznosított anyagokat használtak fel. A termeket elválasztó fal egy helyen át is van törve, s a résen „áttüremkedik” az egyik mű. Csákány István [aki az idei Prágai Biennálén A Lomnici-csúcs rekonstrukcióját (2004-2007) építette meg] és Szörényi Beatrix talányos konstrukciójának elölnézete leginkább egy falábakon álló piramis formáját – ahol az alsó szint képsora leginkább egy amerikai kertváros egyenházaira, a középső kép egy tojások (vagy tojásfejek?) között kibukkanó szupermenszerű alakra, míg a felső egy szoknyában álló lábra emlékeztet –, a hátulnézet viszont egy lombos fa kontúrját idézi fel. A „mi van a mű mögött ?” kérdés lehetséges válaszaival (pl. mesterségbeli tudás, ész, lélek, „valóság”) szemben itt csak néhány faléc, míg egy másik élő „videotudósítás” szerint – amely több, egymásnak háttal összekapcsolt festmény közötti résre fókuszál – a nagy büdös semmi látható. De lehet ott akár egy kisméretű nyomtatvány is – ilyen például a portugál Hugo Canoilas Tanulj, okulj, engedelmeskedj című munkájának előképe, amelyen a szöveghez egy redukált, jövőbe meredő, szocreálosan tipikus munkásarc kapcsolódik. A festmény mögött itt egy másik mű, illetve a feldolgozatlan múltra történő utalás áll – amely minden iróniájával szemben sem zárja ki egy újbaloldali, antiglobalista, anarchista politikai értelmezés lehetőségét.

A kiállítás címében rejlő felszólításra („fessél nekem”) játszik rá Kaszás Tamás műve, aki a feketére festett negyedik teremben, a kicsit horrorisztikus sötétszobában állított ki egy olyan triptichont, amelyet felkérésére mások festettek meg. Kaszás, akinek vannak a kiállításon saját festményei – még ha ezek korábban is készültek, kivéve a mostani pszeudo-akvarell-sorozatot –, egyszerre figurázza ki a képmegrendelők és a festőnek nevezett kisiparosok feudális/kapitalista viszonyát, illetve sajátítja ki mint ötletgazda a kész művet. Kristóf Krisztián a nagymamáival készített interjút, hogy megtudja, akadt-e életükben olyan festmény, amelyhez ragaszkodtak. A beszélgetésben elhangzó, a festészetre vonatkozó, a művészeti elméletekről természetesen mit sem sejtő, legtöbbször közhelyes, de néhol roppant mulatságos felvetések nyomán két festményt készített, melyeket aztán a nagymamák társaságában le is fotózott. A képek persze nem teljesítik be az elvárásokat – inkább felülírják, „elkenik” őket.

A Trafóban megrendezett Kippenberger-átirat lényegi gondolatát a Szájjal és Aggyal Festő Művészek valósították meg. A kiállításon az Európa térképén kapálódzó, kiskutya alakú Magyarországgal szereplő Fischer Judit és Mécs Miklós által jegyzett tömörülés célja, hogy harcoljon a középszerű, tartalmatlan, virtuózan megfestett művek ellen, s utalva a nyilvánvalóan önterápiás célból szájjal és lábbal festő, ám a mindennapi vizuális kultúrában a kéretlen naptárak révén erősen felülreprezentált emberek ténykedésére, mindezt ironikus módon eltúlozza: „a szájjal és aggyal festők leginkább nem festenek”. A SZAF az invenció híján levő művészek számára nyújt egyfajta szolgáltatást: a festészettel kapcsolatos, meg nem valósított művészeti ötleteinek jegyzékét Mécs videofelvételen mutatta be az érdeklődőknek. A cetlikről felolvasott/megmutatott ötletbombák között – pl. ecseteknek készített különböző frizurák, Üdvözöljük Magyarországon tábla vége – számos, a művészet intézményrendszerére vonatkozó, kritikus-gunyoros sziporka is található, kezdve a zéró-típusú kiállított mű adjusztálásán (nem létező kép előtt tolongó, lefizetett tömeg, mint maga a mű), XX. századi híres festők munkáinak más méretben történő megfestésén keresztül a konkrét utalásokig (Beuys feliratú bajusz) és művészi védjegyek kiforgatásáig. Örülök, hogy nem vagyok Tót Endre – olvasható egy cédulán, Örülök, hogy nem vagyok Tót Endre – látható a manipulált fotó Mécs internetes blogjában. Kár, pedig megvettem volna az ötletet.

1 „I am a spendthrift, animator, showman, a show-off, ring-leader, and compère.”

2007. november 5.
PRINT