kapcsolódó kiállítás:
Csapó 1
Az FKSE új tagjai
2002. január 18. - február 17.
 

decker

Csapó 1.
A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület új tagjainak kiállítása

 

Annak idején a csoportos Stúdió'akárhány kiállításokat vagy a mérhetetlen közöny, vagy a kritikusok felzúdulása kísérte. Hiába váltotta fel fokozatosan a ”mindenki összevissza kirakhat mindent” liberális koncepcióját a heterogén anyagot kvázi-tematikus címek alá rendelő összeállítások sora - a különböző kvalitású és más-más stílust preferáló művészek munkáiból nem állt (mert nem is állhatott) össze egységes anyag. Ezek után érthető, hogy nem a fanyalgó idősebb nemzedék, hanem a dolog parttalansága miatt szűnt meg a fiatalokat bemutató évenkénti seregszemlék sorozata.

A Budapest Galéria Lajos utcái kiállítótermeiben egy újraélesztési kísérlet tanúi lehetünk - mégpedig a mostanában divatos kurátori koncepció szellemében. A hívószó általános jelentésén túl - először lép a nyilvánosság (illetve az ezt képviselő kamera) elé egy-egy új szereplő -, nehéz eldönteni, hogy mennyire a rendezők preferenciái és mennyiben a kiállító művészek felelősek azért, hogy a kiállított művekben igen erős a cím elsődleges szemantikai körére utaló filmszerűség. Másképpen: a 27 fiatal művész (festő, szobrász, grafikus) többsége önmagától választja-e a galériák, nagyobb kiállítótermek által befutónak tekintett trendet, avagy a kurátorok kérésére szemelgetett ily módon műveiből. Mindenesetre a végeredmény egy egységesnek tűnő (kissé az előttük járó Stúdiós nemzedék sarkára taposó), nem túl izgalmas, de nem is bántóan rossz anyag, amelyből nyugodt szívvel válogathatnak a kockázatot kedvelő, fiatal művészeket is felfuttatni kívánó galériák. (Mint ahogy ez Romvári Márton, Tamás Claudia és A.P.A! esetében már meg is történt.)

A kiállító művészek nagy része még főiskolás (lehet újrázni és javítani, lásd Csapó x. változat), de az szembetűnő, hogy milyen gyakori a fotóalapú, a tömegkultúra tematikáját, eszközeit és látásmódját ironikus módon felhasználó alkotás (Martus Éva tévénézős sorozata, Szörényi Beatrix kukoricapehely reklámot imitáló életképei, Surányi Miklós kiszínezésre váró, talányos vagy éppen akciófilmbe illő jeleneteket megidéző lapjai). Ugyanígy hangsúlyos a figurativitás; az emberi test témája megközelíthető akár a hungaropesszimizmus (Horváth Dániel), a hiperrealizmus (Bóna Ottó), vagy a számítógépes manipuláció segítségével (Wollmuth Krisztián, Lipovszky Lél Keve), de akár annak maradványa, hiánya felől is (Herczeg Fanni, Takács Szilvia Anett). Domináns tekinthető egyfajta posztkonceptuális, analitikus vonulat is (Sárosi Anita: What is the time?, Hangay Enikő: Rózsaszín felhő, Khoór Lilla: Koncepciók, Váradi Zsófi: Kirakat), illetve ehhez kapcsolódva a csendélet műfajának hol tradicionális alapokról induló (Koralevics Rita), hol a harmadik dimenzió (Soós Nóra), hol a textualitás felé tágító újragondolása (Rácz Márta).

Érdekes, hogy az új tagok durván kétharmada nő - s bár most semmiképpen sem szeretnék rácsúszni a nőművészet kérdéskörének ingoványos talajára, azt megjegyezném, hogy az utóbbi pár évre visszatekintve ez a tendencia szinte általánosnak tekinthető -, de annak, hogy a recenzensnek mégis egy ilyen szempontból kisebbségbe szorult alkotó műve (Dobosi László: A rajz valódisága) tetszett a legjobban, mégsem ez az oka. A mű egyrészt stilárisan elüt az információs technika vizuális elemeit mantraként mormoló és felhasználó alkotásoktól, viszont eklektikusan és szabadon kever össze több, egymásnak ellentmondó festészeti műfajt, emellett pedig szelíd iróniával reflektál a csoportkiállítás hívószavára. A kép alsó részén ritmikusan ismétlődő, valódi égésnyomok felett a gyerekrajzok naivitását imitáló, kezükben kicsiny vödröket szorongató gyerekek állnak, felettük pedig egy hozzájuk képest óriási - a valóságot hűen visszatükröző kötelező rajzstúdiumi gyakorlatok maradványának tűnő - csöpögő CSAP. Ó!

2002. február 5.
PRINT