kapcsolódó kiállítás:
Remake I-X.
2007. október 19. - 2008. január 13.
 

Maria Marcos:

Effekt-politikum
A remake Remake-je

 

 

A Remake-et (1) a közvélekedés Nemes Csaba képzőművész művének tekinti, érthető módon, ám tévesen. A tíz animációs videóból álló sorozat egyértelműen az ő kezdeményezésére és irányításával jött létre, azonban nem egy műről, hanem egy produkcióról van szó, amelyben Nemes Csaba animációkészítőként, fotósként, szereplőként és, ami a legfontosabb, rendezőként vett részt. (2)

A népszerű projektről számos híradás, interjú és kritika jelent meg, egyrészt tematikájának, másrészt pedig a zsűri felemás és vitatott döntésének köszönhetően, amelyből kifolyólag végül mégsem e mű került bemutatásra a 2007-es Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

A Remake-et tematikája miatt a közvélekedés politikai műnek tekinti, érthető módon, ám tévesen. Egyrészt mert e tematika - a 2006 októberi zavargások - nem értelmezhető kizárólag politikai eseményként, egy annál sokkal összetettebb társadalmi interakció eredménye volt, amelyben a drukkerromantikából, a közösségi történelemértelemezés ellentmondásaiból, a revizionista nosztalgiából és számos más közösségi és pszichológiai tényezőből fakadó indulat és frusztráció keveredett, illetve kelt önálló életre a forradalmi megemlékezés ellentmondásokkal terhelt médiarituáléjának díszletei között.

Másrészt mivel egy művet nem a tematikája tesz politikaivá, hanem poziciója, társadalmi beágyazottsága és a politikai gondolkodást formáló hatásai. Ezek fényében igencsak kérdéses, hogy a Remake mennyire politikai mű, mivel poziciója homályban marad és olyan formátumot alkalmaz, amely a galériás kontextus biztonságában muzealizálja az alapját képező eseményt ahelyett, hogy elemezné.

Nemes Csaba és alkotótársai szándéka, hogy gyorsan, közvetlenül reagáljon egy napi politikai eseményre, ingoványos területre vezet, annál is inkább, mert egészében szemlélve a sorozatot, úgy tűnik, leginkább az aktualitást megcélzó gyorsaság motiválta létrejöttét, ennek tudható be, hogy másodlagossá vált az értelmezés szerepe. Ez utóbbi amúgy sem egyszerű, az elmúlt évek közéleti vitáiból kiderült, hogy nemhogy egy tavalyi, de még egy ötven évvel ezelőtti, feldolgozott történelmi esemény értelmezései is igencsak ellentmondásosak lehetnek.

Az a - műben nem egyértelmű, ám gyakran idézett - kiindulópont, hogy a projekt ne az eseményre, hanem annak média-megjelenésére reflektáljon, rendjén való, ám az értelmezés aktusát nem teszi kikerülhetővé, mivel napjaink politikai és médiatere oly mértékben fedi át egymást, hogy lehetetlen bármelyikről a másik érintése nélkül szólni.

A mű megértéséhez három lényegi tényezőt kell figyelembe vennünk: az újrajátszás-ismétlés gesztusát, a kooperatív karaktert, illetve az animáció műfaji alkalmazását.

Van tehát egy művész, aki rendezőként lép fel, ami nem ritka a kortárs művészetben, Mathew Barneytól Francesco Vezolliig számos képzőművész tekinti saját formátumának e szerepkört. Ami viszont a Remake-sorozat esetében szembeötlő, az a tíz videoanimáció eklektikus különbözősége, nemcsak az álláspont és a dramaturgiai karakter, hanem a stiláris jegyek, illetve a műfaj szintjén is. Lépjünk túl azon a kérdésen, hogy vajon tíz, durván egyperces – sokszereplős és munkaigényes, ám esetenként egyszerű effektekre építő - animáció mennyire jogosan tart igényt a produkció imidzsére; inkább gondolkodjunk el azon, hogy vajon a rendezőnek miért nem sikerült a produkciót egységben tartani, az öt társszerző stiláris megközelítését ötvözni.

A gesztuális effekt-manipulációtól (Magyarósi: Helyzetjelentés) az esztétizáló rajzi megközelítésig (Huber: Barikád) terjedő sokféleséget tetézi a pozíciók keveredése: az ironikus groteszktől (Kupcsik: Túró Rudi) a majdnem-rezignáltig (Nemes: Elindul a tank), az iróniával fűszerezett dokumentarista távolságtartástól (Erdélyi: Szabadság tér) a költői fikcióig (Kupcsik: Nem t’om), a populáris hip-hop zenésklip szimulákrumtól a száraz talk-show remixig (Magyarósi: Combino song illetve Ha ön forradalmár lenne...).

Miközben érzékeny sztorikkal, elegánsan kivitelezett rajzi elemekkel, frappáns és humoros szövegekkel, vonzó zenével találkozunk, a darabokat a formátum nem igazán tartja össze, alkalmazása esetenként erőltetett és mindössze olyan mértékben tekinthető animációnak, mint amennyire rézmetszet egy Photoshopban manipulált és kinyomtatott fotó. A mű tíz darabjából néhány inkább az effektmanipuláció, mint a klasszikus értelemben vett animáció műfajába sorolható.

A kortárs művészetben a remake és re-enactment fogalmai, a történelmi események újrakreálás és -játszás általi rekontextualizálása ismert és népszerű gyakorlat (3), ám értelmezése elválaszthatatlan a művészetkritikában a kilencvenes évek elejétől jelentkező etikai és esztétikai szempontrendszerek konfliktusától (4).

A legutóbbi évtized társadalmi-politikai irányultságú művészeti törekvéseit nemcsak a tematika, hanem a formátum tekintetében is elszánt radikalizmus jellemzi, ami gyökeresen megkérdőjelezi a politikai tartalom hagyományos műformákban történő feldolgozását. Nem véletlen, hogy az ilyen típusú művek értelmezési terminológiájában szociális fordulatot emlegetnek, mely fordulat felfüggesztette a politikum hagyományos tematizálásának egyértelműségét, és az etikum-esztétikum koordinátarendszerében történő újrapozicionálását kíséreli meg.

Esetünkben ezen kísérlet nyomai hiányoznak, sőt egy vállaltan esztétikai megközelítés áll a mű mögött, mint az a szerzővel készült márciusi exindex-interjúból is kiderül (5). Ám e vállalás ellentmondásos, hiszen ugyanezen interjúban a szerző saját álláspontját a magyar művészetszemlélet esztétizáló vonalától szeretné megkülönböztetni (6), joggal vonva kétségbe azt a premisszát, hogy az esztétikum felől közelítő művészi lenyomat hiteles kordokumentum volna.

Ugyanakkor az esztétizálás igényéről árulkodik a 16:9-es képformátum is, amely bár mutatós, mégsem a média-képanyag klasszikus formátuma. A „hirtelen, gyors, direkt reakció” kisebb elidegenítési fokot, és az etikum-esztétikum viszonyának konkrétabb behatárolását feltételezné, amire a remake stratégiája helyett talán a re-enactment módszere lett volna alkalmasabb.

A remake technikája ezzel együtt adekvát, ugyanis a megidézett esemény zavarbaejtő bizarrsága nem a groteszk forradalmi romantika agresszivitásában rejlett, hanem éppen abban a sajátosan esetleges, mégis drámai interferenciában, amely az évforduló rituáléját és kellékeit, tágabb értelemben a forradalom képét hasznosította újra.

Tehát az esemény maga is egy abszurd remake volt, egy élőben sugárzott drámapedagógiai gyakorlat. Ennek immanens erejéhez képest az alkotók a remake aktusának többszörös megismétlésével újrajátszották, újraforgatták, illetve a médiumtranszformáció segítségével újramesélték a történéseket.

Az átfordítások halmozása a műnek a témától való elidegenítését szolgálta, ám indokolatlan megtöbbszörözése bonyolult helyzetet teremtett: az újrajátszás-forgatás már maga is elidegenítő gesztus, amelynek újabb, mediális transzformációja (a videó animációba fordítása) redundánssá tette az – egyébként megkérdőjelezhető – távolságtartást.

Miközben bármely mű autonómiája feltételez egyfajta distanciát, annak funkciója az alkotás és a hivatkozott történés rálátási, értelmezési perspektívát képző eltávolítása. Ezáltal valósul meg az esemény közösségi, mediált képként való tudatosítása, nem pedig az esemény és értelmezés közötti semleges távolság megteremtése által, amelynek groteszk iróniája kétségeket támaszt atekintetben, vajon miről is kívánt szólni a mű: az eseményről magáról vagy pedig valóban annak médiaimidzséről, témáját politikai-társadalmi vagy pedig médiaeseményként azonosítja be?

E kettő nehezen szétválasztható, ám a művészi remake és re-enactment stratégiának éppen ebben teljesedhet ki a szerepe, Inke Arns szavaival: „a re-enactmentek a médiaképek művészeti megkérdőjelezései, amelyek e képek valóságtartalmát vizsgálják, miközben rámutatnak arra, hogy a közösségi emlékezet lényegében mediált emlékezet. (7)

E felismeréshez a Remake sajnos nem visz közelebb, inkább egy újabb, populáris és múzeumi-esztétikai burokkal fedi el azon közösségi emlékezet mediáltságának és kiszolgáltatottságának tényét, amelyet történelemnek nevezünk.

 

1 http://www.remake.hu

2 http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=388

3 A leghíresebb minden bizonnyal Jeremy Deller: The Battle of Orgreave műve, de például néhány napja nyílt a KUNST-WERKE BERLIN-ben egy kimondottan ilyen gyakorlatokat bemutató kiállítás
http://www.kw-berlin.de/english/program_History_Will_Repeat_Itself.htm

4 Somogyi Hajnalka exindexen megjelent kiváló recenziója Claire Bishop írásáról e kérdés részletes elemzése: http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=531

5 Nemes Csaba szavaival: „...a rajz megközelítése a fontos benne, azt mondhatnám, hogy ebben inkább festõi szemlélet érhetõ tetten,…”

6 „Szerintem Magyarországon egy olyan mûvészet-szemlélet alakult ki, ami inkább hosszú távon gondolkodik, inkább esztétikai értelemben alapos munkákat szeretnénk létrehozni, ami évszázadokon keresztül is megõrzi a kvalitásait és hiteles tud maradni, vagy különbözõ áttételeken keresztül szólítja meg a közönséget. Ezért olyan mû nem is nagyon van, ami felvállalja, hogy hirtelen, gyorsan, akár nagyon direkten reagál az eseményekre.”

7 http://www.hmkv.de/dyn/e_program_exhibitions/detail.php?nr=2104&rubric=exhibitions

“Re-enactments are artistic interrogations of media images that try to scrutinise the reality of the images, while at the same time pointing towards the fact that collective memory is essentially mediated memory.”

2007. december 11.
PRINT