kapcsolódó kiállítás:
Csendélet
2002. február 1. - március 24.
 

Dékei Krisztina

A kirakat világa
Köves Éva Csendéletei a Deák Erika Galériában

 

Mostanában gyakran fordul elő, hogy hazai képzőművészeink egy része jelentős tematikai változtatásokat eszközöl műveiben. (Legutóbb például Perneczky Géza, Károlyi Zsigmond ilyen irányú alkotásaival találkozhattunk.) Mediatizált, a figurativitás új-reneszánszát élő korunkban persze mindez nem érhet meglepetésként minket, ámde első hallásra mégiscsak furcsa, hogy az érzékeny lírai festőiséget konstruktivista szerkezetekkel ötvöző festőnő is váltott: figurális elemeket szerepeltet képein. Nem kell azonban megijedni: Köves Évát nem a mainstreamhez való igazodás, illetve az ebből adódó ismertség és vélelmezett anyagi haszon hajthatta, sokkal inkább az ezen törekvéseket finom iróniával szemlélő, saját koherens belső fejlődésén alapuló szelíd reflexió.

A művésznő által alkalmazott technika, festményeinek fény-árnyék viszonyokat tükröző, redukált színvilága, illetve képeinek szikár, szinte minimalista tematikája mind tovább él ezeken a műveken. A vászonra felvitt felnagyított fotóit - amelyek korábban építészeti tagozatokat, csendélet-elemek részleteit villantották fel - a fehér és a szürke különböző árnyalataival festi át, de (egyetlen kép kivételével) ezeket nem rendezi a korábban már szinte általánossá vált kaleidoszkópszerűen összeálló festmény-együttesekké. Ezzel voltaképpen visszatér a Budapesti árnyékok című sorozatához, mintegy tematikai szinten is: az eredeti fotók ugyanis felismerhetően a főváros egy-egy ismertebb (vagy számomra ismerősnek tűnő) pontján készültek. A töredékes építészeti struktúrák helyébe sajátos nézőpontból készült utcaképek lépnek; a külvilág a kirakatok üvegeiben tükröződik vissza. Egymásra montírozódnak a valóság különféle rétegei, a benti és a kinti világ; a kirakatba közszemlére kitett tárgyakra (játékokra, süteményekre, kirakatbábukra) vetítődik a bérházak homlokzata vagy a parkoló autók sziluettje. A képeken nincs valóságos emberi alak, sem az eredeti felvételek készítője, sem járókelők - ez utóbbiak jelenlétére is csak az egyik festményen látható két, elmosódó (elsiető) láb utal. Az ember létezését az áttetsző üveg mögött felsejlő szimulakrumok világa igazolja: a funkciótlan, kizárólag az iránytalan fogyasztás felkeltése érdekében alkalmazott, kihívó pózban tetszelgő nők fotói, a hatalmasra nagyított reklámfigurák (Benetton-kisgyerek) és a műmanöken-bábuk, ezek a valóságos emberekhez a megtévesztésig hasonlító, ámde lelketlen pozőrök. A tömegkultúra olyan halott ikonjai, amelyek valójában bennünket helyettesítenek, miközben magukon hordozzák vágyaink tárgyait.

Mindebből akár következhet e műveknek egy olyan olvasata is, mely szerint Köves Éva úgy tágítja ki a csendélet (natura morta) műfaját a „homunculusok” világa felé, hogy közben saját esetleges, tárgyak és vágyak által uralta létezésünkre is felhívja a figyelmet, illetve ironikus bírálattal él a medializált vizuális információkkal elkábított, a fogyasztás bűvöletében élő emberek kritikátlan viszonyulásával kapcsolatban.

Másrészt viszont - s ez persze nem zárja ki az előző olvasatot - a bemozduló, esetenként egészen különös szögből feltűnő kirakatok töredezett emlékképeket villantanak fel bennünk, felidéznek olyan, emlékezetünk mélyére tolt és talán sosem látott képeket, amelyeket akár futtában, hevenyészetten láthattunk is, amikor elhaladtunk egy-egy kirakat előtt.

Valójában mindegy is, hogy tulajdonítunk-e kritikai attitűdöt a művésznőnek (bár bennem az emberi jelenlét ilyen hideg és tárgyiasult hiánya ezt idézte fel), az azonban bizonyos, hogy Köves művei nyitottak egyfajta egyéni és egy metaforikus szint összekapcsolása felé. E „neoromantikus” munkákban újrakonstruálhatunk egy személyes, számunkra érvényes világot.

2002. február 28.
PRINT