maxigas:

Az utolsó stencil show

 

   A véletlen iróniája, hogy a főváros graffiti-konferenciája után egy nappal rendezték meg a Dinamó-Reaktor projekt galériában The Last Stencil Show címmel azt az eseményt, ami méltó válasz lehetett volna az utcai népművészet elnyomását dicsőítő délelőttre.

Az írók szombat koradélután találkoztak a galériában, és az estre érkező látogatókat már felfújt falak és számtalan fellógatott stencil várta. Egy tucat alkotó vett részt a kreatív munkában, meghívásos alapon - többé-kevésbé már ismerték egymást, de most először dolgoztak ugyanabban a térben és időben, ugyanarra a zenére és ugyanazt a kosztot fogyasztva.

Mivel a kiállítás célja a műfaj állapotfelmérése, nem pedig az egyéni művészek promóciója, ezért sem az alkotók névsora, sem a munkák címe nem derült ki, és persze vásárolni sem lehetett. A látogató a délutáni festés eredményét inkább environmentként tapasztalta meg, a munkák összefolytak és összefonódtak a falakon, nevek helyett ötleteket lehetett látni. A művészek egy élő és - valljuk be - elsőre átláthatatlan színtér tengő-lengő képviselőinek tűntek. A kiállításmegnyitót előadássorozat helyettesítette, ami nem szorosan a helyben található munkákról szólt, hanem távlatilag tekintette át és értelmezte a stencilhasználat történetét. Mire a Magyar Kétfarkú Kutya Párt színre lépett, elkészült az ingyenpaprikáskrumpli, a projektoron pedig felfénylettek Pigon graffitijei, melyek a párizsi kommünről emlékeznek meg.

De tulajdonképpen mi volt az esemény apropója? A honlap szerint „az utolsó stencil találkozóra azért gyűlünk össze, hogy megmutassuk egymásnak eddigi művészetünket (egy nem mediatizált kontextusban), búcsút intsünk neki, s a sietve elénk érkező jövőt illőn köszönthessük. Javasoljuk, hogy ezután egymástól függően találjunk ki dolgokat, s megállhassunk magunkért ennek a kornak random sodródásai közepette. Javasoljuk, hogy a jövőben tartózkodjunk a médiában hypolt képek, stílusok használatától."

Való igaz, a Dinamó nyitóeseménye, a 2003-as Non-Stop Gerilla Propaganda Workshop óta, ami még az utcai aktivizmust próbálta felfegyverezni a graffiti, stencil és matricatermelés fegyvertárával, a stencil és családja olcsó marketingfogássá vált a reklámcégek kezében, mint azt a Gerilla Propaganda szakmai konferencia is bizonyította. Ilyen helyzetben jó ötlet megpróbálni összefogni a műfaj művészi képviselőit, a kommunikáció és az együttműködés segítségével kollektív válaszokat keresni a tőkés lenyúlásra. Persze az alulról jövő jelrendszerek kisajátítása nem egyedi jelenség, hozzátartozik a kapitalista idő múlásához.

Ráadásul a művészek sem maguk találták ki ezt a formanyelvet, hanem – az utcán találták. Sok különbség van azonban a két lenyúlás között, hiszen a lopás maga is lehet antikapitalista vagy kapitalista gesztus. George Lipsitz „stratégiai antiesszencializmusnak" nevezi azt a jelenséget, amikor egy csoport saját önmeghatározása, érvényesülése érdekében egy másik csoport jelrendszerét használja. Nem mindegy azonban, hogy az új 'tulajdonos' a kisajátítás mellett elsajátítja-e az adott idiómát, megőrzi-e annak reflektált szellemét. Sokkal fontosabb azonban – és sajnos erről az utolsó stencil shown nem sok szó esett –, hogy a karcolás-graffiti-matrica-stencil családfa, oldalhajtásaival együtt egy befejezhetetlen ívet alkot, ami az underground kiapadhatatlan kreativitását jelzi. Vagyis egy adott műfaj elsiratása egyben egy olyan forrás ünneplése, amire még a céges coolhunterek is mindig rá lesznek utalva. Olyan sok ötletünk van, hogy nem lophatják el az összeset.

Mégis, mit jelent az utcán fújni az elfolyt festékes, öklös-stenciles Coca Cola reklámok előtt és után? Egyesek szerint az igazi művészek bármilyen műformát képesek lélegzetelállító hitelességgel használni, hogy mély gondolataikat és érzéseiket a műértők tudatába plántálják, a forradalmi propagandisták pedig – Eizenstein szavaival – „osztályirányba szántják fel az agyat". Viszont az utcaművészet jelentősége más: népművészetként az egyszerű vagy egyszeri ember önkifejezését szolgálja, ami, Jean Baudrillard és Sugár János később ismertetett szemléletében legalábbis, egyben egy adott társadalmi csoport kollektív tudatalattijának kifejezése is a nyilvános térben. Mindenképpen fontos, hogy legyen egy olyan médium, ami a mcluhani értelemben maga is üzenet, és egy olyan társadalmi csoportot juttat közvetlenül szóhoz, akinek adott esetben sem kompetenciája, sem más lehetősége nincsen a megszólalásra. (1)

Bármennyire helyén volt is a kiállítás felhívásában a kiáltványok retorikája, az előadások csak közvetve reflektáltak az utcaművészet politikai aspektusaira. A már említett Magyar Kétfarkú Kutya Párt kezdésnek áttekintette a stencilművészet történetét, amiből kiderült, hogy először egy Blek le Rat nevű párizsi arc népesítette be kétdimenziós patkányokkal a városát, így Banksy londoni patkányai már csak a hagyományt építik tovább. Nem mintha ez kis teljesítmény lenne. Az André nevű boxolóból pop ikont farigcsáló Shepard Fairey érdemeként el kellett ismernünk, hogy elég nagy kunszt olyan népmozgalmat elindítani, ami mondjuk Engedelmeskedj az Óriásnak (Obey Giant) feliratú plakátokkal teríti be a bolygót, Budapesttől Rióig. A sok kép végignézése után rájöttünk, hogy a művészet antropomorf tendenciáihoz illeszkedve a stencil formához leginkább portrék és emberi alakok társulnak, méghozzá felismerhető fejek, Chuck Norristól George W. Bush-ig. Minden valószínűség szerint utóbbi a globálisan legnépszerűbb téma. Vele kapcsolatban került bemutatásra a számomra kedves számítógépes faliviccek egyetlen példánya: "", ami a honlapok HTML kódjának nyelvén Bush végét jelenti. Szóba jött még a hiba kultusza, ami öreflexív gesztusként a médium sajátosságaira hívja föl a figyelmet – legjobb példa erre a direkt elfolyatott festék.

A második előadásban a bécsi Kathi Schneider ismertette Baudrillard 1978-as téziseit a graffitiről. A szerző jó szemiotikusként Saussure tételével kezdi: a nyelvi jelek konvencióra épülő önkényes formák, amiknek nincsen szükségszerű közük a jelentésükhöz. A graffiti esetében viszont a kívülálló nem rendelkezik a megfelelő értelmezési kerettel, azaz képtelen a jeleket a jelentésükhöz kötni – illetve az is előfordulhat, hogy nincs is nagyon jelentésük. Még akkor sem, ha puszta tulajdonnevek (pl. tagek) borítják a falakat, hiszen az utca embere nem ismeri a nevek tulajdonosait. Itt jön be Saussure másik tétele, miszerint a nyelv az interszubjektív kommunikáció eszköze, amivel eligazodunk a világban. A városban a jelek nagy része valamiféle felsőbb akarat irányító utasításait jelenti, legyen szó közlekedési jelzőlámpákról vagy hirdetésekről. Ezzel szemben Baudrillard értelmezésében a graffiti maga a szemiotikai anarchizmus: a kontroll nélküli nyelvhasználat, ami ezáltal kontrollellenes nyelvhasználatként is értelmezhető. Az első graffitik – pl. a szerző szövegében címadó Kool Killer – a New York-i külváros populációjának puszta szubverzív jelenlétére utalnak, beborítva a belvárosba közlekedő távolsági magasvasút kocsijainak oldalát. Erhardt Miklós ezt a gondolatot annyival toldotta meg, hogy a stencil mint műfaj némi eltérést mutat, hiszen a képek és politikai feliratok ennél explicitebb jelentéseket fogalmaznak meg.

Sugár János záróelőadása két szempontból egészítette ki az addig látottakat és hallottakat. Egyrészt arra koncentrált, hogy hogyan használják a művészek a stencilt – kontrollcsoportként bemutatva néhány AKKU 295768 típusú stencilhirdetést és kósza taget is, vagyis az esztétikai proletariátus műfajhasználatát. Másrészt az előző előadókkal ellentétben honi példákat használt, így MKKP globális körképe és Kathy Bécs-Berlin panorámája után a nemzetközi és műfajtörténeti keretben tudtuk értékelni a helyi munkákat. Legviccesebb 'művészeti' stencil a Chuck Norris gesztust követő Tiziano rulez stencil volt Szentendréről, amihez természetesen egy Tiziano portré társult. A hagyomány kezdőpontjaként Sugár emlékeztetett az Újlak Csoport 1989-es kiállítására, amit bőbeszédű és nagyrészt olvashatatlan stencillel reklámoztak a művészek - az alkalomra befoglalt Hungária fürdő épülete már akkor is romokban állt, a stencilt pedig még ma is lehet látni a Dohány utca egyik sarkán.

Végül partyba torkollott az este, aminek csak akkor lett vége, amikor Az épület tulajdonosa önhatalmúlag le akarta kapcsolni az áramot. (2)

Azért én szomorú vagyok, hogy nem indult el egy spontán önszerveződés vagy önreflexió, illetve nem tudtuk meg, hogy mi a következő felforgató médium. A stencil halott. Éljen a ...?


Dinamó-Reaktor
2008. május 10.
Előadások:
Magyar Kétfarkú Kutya Párt: A stencil története
Kathi Schneider (PhD of Philology, Vienna University): Kool Killer and The Insurrection of Signs. A brief introduction in Ferdinand de Saussures structuralism and Jean Baudrillards text about Graffiti from 1979.
Sugár János, MKE Intermédia: P/S/T (public/street/tactical)


1 Liberális-szocdem szempontból nézve az ilyen csatornák biztosítják a társadalmi kommunikációt, ami megteremti a társadalmi békét és az általános szolidaritást. Laclau-Mouffe posztmarxista álláspontjáról nézve ugyanakkor az utcai esztétika a társadalmi konfliktus színtere lehet, ami a társadalmi forradalommal terhes. Az, hogy a jelenség melyik értelmezése állja meg a helyét, a konkrét szituáció és a történelmi harc dönti el.

2 Az incidens a már említett Gerilla Propaganda Non-Stop Workshopot idézte, ahol szintén spontán elnyomás áldozata lett a pszeudo-alulróljövő kezdeményezés: "Az Október 25.-i második kiállításmegnyitó bulit kb. 22:10 körül félbeszakítva, az ingatlan tulajdonosának akaratára a Dinamó bezáratta a GERILLA PROPAGANDA NONSTOP WORKSHOP-ot. Konkrét kiváltó ok nem volt, a tulajdonos az engedély hiányára hivatkozott."

2008. június 6.
PRINT