Szolga Hajnal:

Észak-szak
tm09. Deep North

 

A berlini Haus der Kulturen der Welt (HKW) épületében rendezett transmediale hívószava a Deep North volt. A fesztiváligazgató, Stephen Kovats és kollégája, Thomas Munz közös írásából (1) kiderül, hogy ennek a fogalomnak reflexív értelmezési mezőt tulajdonítanak. A Deep North nem egy konkrét földrajzi helyet jelöl, hanem a háttérben kibontakozó érzékenységre utal, egy olyan folyamatra vagy állapotra, mely kulturális tudatunk mélyrétegeiben zajlik. Hogyan képes a művészet a tudomány és a technológia integrálásával környezetünk változási folyamataira reagálni, a klímaváltozás jelenségét és lehetséges következményeit artikulálni?

A transmediale minden eseményén elképzelhetetlen részt venni, a hét napos rendezvény ugyanis szédítően sűrű. A bázisprogramot képviselő kiállítás, film- és videóvetítések, a konferencia-sorozat (2), a szalonban zajló workshopok (3), interaktív előadások, stratégiai projektek és performanszok mellett különböző külső helyszíneken is folytak programok, és ezentúl a Club transmediale.09 kísérletező zenei és vizuális eseményeivel tovább bonyolódott az amúgy is nehezen átlátható rendezvénystruktúra.

Külön kimelést érdemel ugyanakkor a rendezvény látványterve. Az installálás módja, a ponyvákból, matracokból, ragasztószalagokból összeállított szemétsziget a munkák befogadótereként, a közönség kényelmi zónájaként, és kiállítási infófalként egyaránt funkcionált. A raumtaktik (4) építészeti iroda a kiállítóteret recycling kempinggé alakította, különböző újrafelhasznált anyagokból apró "tipi falut" épített fel, ahol az egyes munkák különálló sátrakban kaptak helyet.

A nomád társadalmi életformát idéző atmoszféra, mely egy, a fenyegető veszélyekre alternatív megoldásként szolgáló víziót vázolt fel, határozott bátorsággal vegyült a technikai médiumokat integráló alkotásokkal. Ezen környezetbe épült be a Survival and Utopia: Visions of Balance in Transformation című kiállítás, mely a technikai fejlesztések kreatív alkalmazását ötvözte a művészek utópisztikus projektjeivel.

Petko Dourmana Post Global Warming Survival Kit című munkája egy egész teret betöltő interaktív installáció, mely egy posztapokaliptikus víziót teremt. Dourmana koromfekete terébe lépve a néző egy infravörös látcsőre van utalva, melyen keresztül ködösen egy északi-tengeri, kopár, kiégett tájkép tárul elé. A kétcsatornás vetítés végigszkennelése során egy elhagyatott lakókocsi élesedik ki a térből, közeledve pedig halk, zümmögő zajra lehetünk figyelmesek, melyet egy alig működő adóvevő generál.

A néző be is léphetett a kiállított lakókocsi terébe, ahol néhány tárgyat talált: a falon régi portré, a konyhapulton vegyszeres tál, egy gondosan tárolt nukleáris töltény, s végül egy napló, gazdájának utolsó feljegyzéseivel. A látogatónak ahhoz, hogy mindezeket szemügyre vegye, látcsövével egészen közel kellett férkőznie hozzájuk. A napló megtekintése okozott igazi logisztikai feladványt, olvasásához ugyanis a távcső és a napló kézbentartása mellett folyamatos élesítésre is szükség volt. A hatás fokozása végett (vagy a kukkerek limitált száma miatt), a teret egyszerre csak két-három ember látogathatta, ami lehetővé tette a nyugodt szemlélődést, viszont hosszan tekergőző sor alakult ki a HKW folyosóján.

Az idei transmediale egyik különdíjas műve Reynold Reynolds Six Apartments című videómunkája hat, lakásában elszigetelve élő személyt ábrázol, haszontalan tevékenységek gyakorlása közben. Ezek leginkább beteges szeszélyek és szokások (kisállat gyűjtés, sterilitás és rendmánia, tárgyfelhalmozás stb.). A párhuzamosan zajló események két-két szereplője az osztott képmezőn egyidőben jelenik meg, ám állandó, lassú, lineáris mozgással (balról jobbra) a történések továbbúsznak, mintha csak filmszalagot húznának a szemünk előtt. Ez a nyugodt kameramozgás azt az illúziót kelti, mintha a szereplők szomszédok volnának, szoros kis lakásaikat vékony falak választanák szét, s ezzel még kifejezőbbé válik izolált helyzetük. Reynolds remek ötlete, mely a munka esszenciáját adja, a "cselekvések" hátterében folytonosan hallható rádió- és televízióhangfoszlányok, melyek a változó képsorok és az elhatárolt terek rendszerét kötik össze.

Ezek a hangok katasztrófákról és környezeti károkról beszámoló híradók részletei, melyekre szereplőink egyáltalán nem, vagy teljesen közömbösen reagálnak. A videó során gyakran felvillannak fekete-fehér filmbetétek, állati tetemek rohadási folyamatainak felgyorsított képsorai. Ezek a képi asszociációk értelmezésem szerint az ember és a természet függő viszonyát tematizálják. Mégha az ember mentálisan el is távolodott a természettől, érzéketlen a környezetében zajló folyamatokkal szemben, fizikailag mégis együtt él a jelenséggel, annak hatásaival és következményeivel. Reynolds ezt a tényt a velünk élő mikroorganizmusok szorgos munkájával ábrázolja, élő organizmusokkal, melyek egy-egy test lebontása után új gazdát keresnek. Ezt az analógiát pedig éppígy levetíthetjük az embernek a bolygójához való hozzáállására is.

Perry Bard Man With A Movie Camera: The Global Remake interaktív műve egyrészt Dziga Vertov 1929-es mestermunkájára, másrészt az érdeklődők által feltöltött mai anyagokra (5) támaszkodik. A munka folyamatosan látogatható a projekt honlapján, ahol osztott képernyőn, egyidőben, egymás mellett fut a két anyag, egy speciális szoftver gondoskodik arról, hogy a Vertov snittekhez cselekményében vagy esztétikájában hasonló elemeket rendeljen hozzá.

A kiállítás ideje alatt a látogatóknak lehetősége volt a videókönyvtár egyes darabjainak válogatására, levetítésére. A művésznő ötlete alapvetően szellemes, szórakoztató vj-torna alakult ki a kiállítótérben a nézők intenzív érdeklődésének eredményeképp. Az azonban kérdéses, hogy a műnek tartalmilag releváns szerepe volt-e a transmediale kontextusában. Noha egy közös cél érdekében létrejött aktivitást, összehangolt tevékenységet generált, de messziről közelített a Deep North politizáló álláspontjához és megrekedt egy nosztalgiázó, esztétizáló állapotban.

Szervesen kapcsolódott a fesztivál témájához viszont Michiko Nitta Extreme Green Guerrillas projektje. A művész által készített komplex, számítógépes animációból, tanító jellegű könyvekből és az általa összegyűjtött illusztratív tárgyakból álló mű emberek olyan hálózatát, gondolkodási és cselekvési rendszerét mutatja be, akik a globális változásokra életvitelük tekintetében is radikálisan reagálnak.

Az alkotó által megteremtett csoport elutasítja a környezetkárosító közlekedési eszközöket, a járművek generálta széndioxid kibocsátás ellen fellépve az A.M.S. (Animal Messaging Service) módszert használják, azaz a klasszikus postagalamb modellre építve, adathordozó chippel ellátott állatokat alkalmaznak az információk szállítása céljából. Nitta szarkasztikus munkája részletekbe menően mutatja be az extrém zöld gerillák "példamutató" tevékenységét, s abszurd megoldásaival (a városi szennyezetséget patkányok és galambok fogyasztásával csökkenthetjük, vagy a túlnépesedés problémájára gyógyírt adhat az önkéntes, korai halál) gúnyos disztópiát épít fel.

A transmediale fődíját Graham Harwood, Richard Wright, Matsuko Yokokoji Tantalum Memorial telefon-installációja nyerte el, mely emlékművet állít a kongói háború (6) hárommillió áldozatának. A műnek kettős szimbolikája van, a globális színtérre célzott utalásain túl lokális, szociális elemzést is végez. A kapitalizmust tápláló, kizsákmányolt afrikai államok lakóinak elnyomott helyzetét, a szólásszabadság korlátozását s ugyanakkor az Angliában élő kongói migráns közösség ellehetetlenített helyzetét is tematizálja.

A kiállított szoborral az első automata telefon standard vázát rekonstruálták a művészek, mely már lehetőséget ad ugyan a direkt kommunikációra, azaz kizárja a köztes operátor szükségességét, de megelőzi a digitális telefont, melynek elengedhetetlen alkotóeleme a tantál. Egy tradicionális, kongói elv alapján, a "Radio Trottoire" (járdarádió vagy szociális telefonhálózat) révén, miszerint az infó pletykaszerűen, szájról-szájra terjed, a londoni Resonance FM rádió "Nostalgie Ya Mboka" kongói adásán keresztül szólaltattak meg bevándorló egyéneket. A megépített telefonszoborba speciális szoftver került, mely a Londonban élő kongói hallgatók listájából álló adatbázis alapján egymás után tárcsázta a nyilvántartottakat. A hívás során vicces anekdoták, történetek, üzenetek kerültek elő, melyhez a hallgatók kommentárokat, további informális szövegeket fűzhettek. A radióműsor lingala, azaz kongói nyelven zajlott, melynek célja a hallgatók feloldása, anonimitásuk biztosítása, félelmük eloszlatása volt. A kiállításon szereplő telefonszobor - mely a helyszínen is illusztálta az automatikus, szoftver által generált tárcsázásokat - egy monitorral és egy fejhallgatóval volt felszerelve, melyek segítségével a felvett adások meghallgathatóak voltak - lingalául.

A huszonhét kiállított mű közül az említett öt munka került a nomináló bizottság (7) javaslata alapján versenymezőnybe. Az díjra azonban nemcsak a kiállítási munkákból válogatott a kuratórium, hanem további, esti produkciókból vagy délutáni prezentációkból is kiemelt műveket.

Hiroshi Matoba Overbug zenei performansza egy saját készítésű szoftvert mutatott be, mely minimál- és tánczene komponálására alkalmas. A művész előadása közben tevékenységét vizuálisan is megjelenítette a közönség számára. A háttérben vetített körkörös pályákra helyezett bogarak ("Bugsounds"), azaz zenei loopok kreatív grafikai megjelenítései játékossá tették a bemutatót. Az előadás végére egész bogárraj került a vetítővászonra, melyek tempója és hangszíne egyenként beállítható, tehát végeredményként egy komplex, poliritmusú hangképződmény jött létre.

Ewen Chardronnet és a Bureau d’études alkotópáros The Laboratory Planet kritikai lapja is nominált munka volt. A filozófiai-tudományos, online folyóiratot egy művészekből, tudományos szakemberekből és aktivistákból álló csoport gondozza, a lapban közölt írások pedig leginkább geostratégiai és mediális kérdésekre reagálnak.

A Club transmediale keretei között bemutatott performansz (Rudolfo Quintas: Burning the Sound) szintén szerepelt az esélyes nyertesek között. A fiatal művész rituális mozgástechnikát mutatott be, miközben ritmikusan tüzet csiholt a kezeiben tartott öngyujtókkal. A gyújtókból fellobbanó láng egy számítógép által generált hangot idézett elő, mely minden újabb gesztus alkalmával újabb hangot hallatott. Quintas hangszerét különdíjjal jutalmazta a szakmai zsűri. (8)

A kiállítást kísérő film- és videóvetítések a Screening Territories vezérmotívumát követve különböző tematikus blokkokra (9) tagolódtak. Külön egységet alkottak a szövegcentrikus szocio- vagy urbán-témájú dokumentumfilmek és a futurisztikus áldokumentumfilmek, a természeti tárgyú videók és az ember-természet viszonyát ábrázoló szürreális darabok, a kamerahasználat vagy grafikai programok által generált texturális alkotások és a kompilációs munkák.

A nemzetközi pályaművek mellett, a vetített hetven alkotás között két előre válogatott videóblokk is helyet kapott a transmediale vetítései között. A Marcel Schwierin és Floran Wüst által szelektált Melting Fridges című két részes program a legjelentősebb technikai eszközökre és azok hatásaira reflektált. Az első részben a hűtőszekrényre, mint az ötvenes években megjelent, a modern háztartást szimbolizáló vívmányra fókuszált. A vonatkozó mozgóképek sorát Dieter Werner AEG cégnek készített ismeretterjesztő propagandafilmje (Lebensmittel im Eisschlaf, 1960) és Jorgen Leth a modern ember ideális képét ábrázoló cinikus munkája (The Perfect Human, 1967) nyitotta, majd Jam Handy a Westinghouse Electric Corporation számára forgatott hűtőtapéta-reklámfilmjével (Match your Mood, 1968) folytatódott a vetítés. Az is kiderült, hogy a hűtőszekrénynek van egy különös tulajdonsága is: a benne lévő dolgokat hűti, míg környezetét eközben felmelegíti.

Az első fázis két zárómunkája jelezte a válogatás finom ívét. Chris Welsby (Sky Light, 1988) munkájában már feltűnik egy ember által alkotott másfajta monstrum, a csernobili atomerőmű. A szerző a természeti képeket rögzítő felvételein a mozgókép roncsolásával és zavaró hanghatásokkal operál. Guido van der Werve (Everything is going to be alright, 2007) filmje egy performansz dokumentációja, amint a művész sétál a jégen a kamera irányába, lépésnyire pedig egy óriási jégtörő hajó követi.

A program második része a járművekre és a sebességre fókuszált. Edgar Reitz (Geschwindigkeit, 1962) egy metropolisz szokatlanul gyors tempóját regisztrálta, míg Takahiko Limura (Kuzu, 1962) a tokiói öbölben összegyűlt és partra vetett hulladékot hozta képbe. A kurátorok a hatvanas évekig nyúltak vissza, bő negyven éves időintervallumon belül válogattak a nemzetközi termésből. A kezdeti művek jókedvét felváltották lassan a melankóliát okozó vagy már-már rosszullétet előidéző munkák.

Roland Goeschl-Otto M. Zykan (Umweltschutzmauer, 1972) és Gerhard Rühm (Wachstum) rövid reklámspotjai a konceptművészet elemeinek és a hirdetések stratégiáinak vegyületeként hatott. John Halas (Automania2000, 1963) szatirikus animációja egy víziót vázol a "jövőbeli" világról és annak kiszolgáltatott társadalmáról. A határtalan autógyártás következménye itt az, hogy az autók magukat reprodukálják és ellepik a földet, kiszorítva az embert saját életteréből. Utóbbi, mint az autót bálványozó "leigázott", tudós/kutató, mint a sikert vakon hajszoló, a társadalmat nyomorba kergető szereplő jelenik meg. A befejező munka Pavel Medvelev (On the third Planet from the Sun, 2006) dokumentumfilmje egy észak-oroszországi társadalmat mutat be, amint egy 45 évvel ezelőtti hidrogénbomba-robbanás következményeként lakóterületük közelében lezuhant alkatrészeket és vashulladékokat gyűjtögetnek és hasznosítanak újra. A program meggyőző átgondoltsága váratlan kuriózumokkal szolgált, és ahogy egy ilyen témától elvárt, keserű szájízt okozott.

Marlene Rigler válogatása (States of Emergency, az Argos - Centre for Art and Media gyűjteményéből való munkák) a Deep North témáját az egyén nézőpontjából közelítette meg. A magány, az izolált állapot, hermetikus szituációk, politikai vagy szociális aspektusból meghatározott viszonyok jellemzik ezeket a műveket. Dora Garcia (Zimmer, Gespräche, 2006) melankólikus munkája az egykori NDK világát rekonstruálja. A videó alakjainak (az áldozat, a kollaboráns és az Állambiztonsági Minisztérium munkatársa) szerepei a dialógusok és a képperspektíva változásai által felcserélődnek, ezáltal újraértelmeződnek a vizsgált fogalmak és érzelmek, mint a félelem, függőség, hatalom vagy a kontroll.

Hasonló üzenetet fogalmazott meg Hans op de Beeck (The Stewarts have a party, 2006) videója is. A képzeletbeli Stewart család tagjai egyenként lassú áttűnésekkel jelentek meg a képernyő vakítóan fehér felületén. A "white-cube" stúdiókörnyezetben ceremoniális készülődés szemtanúi vagyunk, a családtagokat fehérbe öltöztetik, kifestik, feldíszítik. A fehér "marionett bábukat" fekete ruhás "mozgatók" kezelik, a helyzetet a tagok kezébe helyezett lufik és fejükre tett csákók tetézik. A művész egy másik munkája (Coffee, 1999), mely szintén szerepelt a válogatásban, egy idős házaspár elunt, közönyös kapcsolatát rögzíti, amint közös kávézásukat néma csend és mondanivalójuk hiánya miatt feszült hangulat kíséri.

Herman Asselberghs (Altogether, 2008) a 68-as generáció ideológiai válságát vizsgálja, bizonytalan jövőképet jósol, miközben a fekete-fehér, mobiltelefonnal rögzített mozgókép is instabil, töredezett képet mutat. Vincent Meessen (A broken rule, 2007) videója egy utcai performansz dokumentációja. Egy afrikai társaság sétál éjszaka a városban, kezükben táblákkal, a táblákon betűk világítanak. A séta során lassan összeáll a vándorló táblákból egy jelentéssel bíró, világító mondat ("irregular becoming").

A válogatás meglehetősen egyhangú volt. Ennek talán az az oka, hogy a munkák az egyén társadalmi szerepvállalásának jelenségeit nagyon hasonló nézőpontból közelítették meg. A program számomra a vetítés során elnehezedett, a túlságosan összecsengő munkák fárasztóvá és terhessé váltak. Rigler bevezetőjében kiemelte, hogy a művek nagy többsége kiegészítő objektumokkal inkább installációként kerülnek galériákba és ritka esetben futnak önálló videóként vetítéseken. Nem kétséges, hogy fontos annak mérlegelése, melyik munkáknál megengedett azok vetítési blokkban való szerepeltetése, azonban érzésem szerint ez esetben nem a prezentáció módja, hanem a szerkesztői munka hagyott kivánnivalót maga után.

A transmediale programjai (az interaktív munkák, a performanszok, az előadások, a workshopok) csúszás és törlés nélkül zajlottak, a programfüzetek, a honlap és az általános moderáció által követhetőek voltak, valami azonban mégis hiányzott. Hiába volt az érdeklődők létszáma magas, a szakmai résztvevők, a művészek és a látogatók valahogy mégsem voltak elégedettek. Hiába jött ki egy, a témát és a munkákat elemző szöveggyűtemény, adtak izgalmasnak hangzó címeket az egyes fesztiválprogramoknak, fektettek hangsúlyt a programok dokumentációjára, a rendezvény komoly és felelősségteljes témája valahogy mégis elsikkadt. Néhány igazán jó munka, egy-egy releváns beszélgetés kevés volt az óriási masszából ahhoz, hogy végül az összegyűjtött információhalmaz mozgósító erejű vízióvá váljon.


(1) Szerk. Stephen Kovats és Thomas Munz: DEEP NORTH. Transmediale Parcours2, Revolver Publishing by Vice Versa, 2009

(2) Making/Thinking:The Cultural Tomorow konferenciasorozat. A Climate Change as paradigm shift panel vendége volt Dr. Kiss Endre, filozófus, a Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszékének professzora.

(3) The Digital Greenhouse workshopok. A Re-hacking your World workshop vendége volt Somlai-Fischer Ádám, a Kitchen Budapest képviselője.

(4) Friedrich von Borries és Matthias Boettger közreműködésével

(5) Bárkinek lehetősége nyílik a projekthez készített honlapon keresztül saját anyagainak egy adatbázisba való feltöltésére, ezáltal az eredeti film egy globális gyűjteménnyel gyarapodhat.

(6) A kongói háborúnak és a berobbanó mobilpiacnak egyaránt a koltán a magyarázata. Összefüggésük tehát ebben kereshető. A koltán egy nyersérc, melynek megmunkálása során tantál nyerhető. A tantál pedig a mobiltelefon, komputer és játékkonzolok előállításához szükséges anyag. A kitermelés nemcsak környezeti károkkal, hanem embertelen gyerekmunkával és munkakörülményekkel jár, s nem elkendőzhető, hogy gyakran a radioaktív sugárzás veszélye is fennáll.

(7) Zsűri: Annick Burreaud, Bronac Ferran, Juha Huuskonen, Pooja Sood, Christoph Tannert. A zsűri 53 országból érkező 905 művész pályázataiból válogatta ki a 27 kiállított munkát. A nomináló bizottság megegyezett a zsűritagsággal.

(8) Az említett díjak kiosztása mellett a Vilem Flusser Theory Award is átadásra került (Brian Holmes: Continental Drift; Denis Rojo (Jaromil).

(9) A nemzetközi pályázati anyagok a Deep Space Recording; Re-Nature; Field Textures; Distant Grounds; Failing Relations; Culture Panic; Transit Spaces; Optical Vacuum; Recipes for Disaster témák alá rendeződtek.

2009. március 4.
PRINT