kapcsolódó kiállítás:
Ember tervez
2009. február 21. - április 13.
 

Dékei Kriszta:

Nekem nyolc
Baglyas Erika: Ember tervez

 

 

A műkritikus néha olyan, mint a kibic - kívülálló, külső szemlélő, aki gyakran kéretlenül és tényleges felelősség nélkül szól bele a játékba, értelmezi a kijátszott lapokat, egyetért a kártyázóval, vagy éppen magában ellentmond a felelősség terhét viselő játékosnak.

A műkritikus olykor hasonlít egy kissé hektikus varrónőhöz - miközben összeférceli a modellen a dirib-darabokat, előfordul, hogy apró tűjével átdöfi a védőréteget, és megsebzi megélhetése tárgyát. A műkritikus gyakran művész is egyben, író vagy költő, esetleg olyan képzőművész, aki munkáiban gyakran alkalmaz szövegeket is.

Baglyas Erika ez utóbbi csoportba tartozik. A három részre tagolt székesfehérvári kiállítótérben látható installációja a látogatók számára biztosított információkkal szemben nem három, hanem négy műből áll: a vörös szőnyegekre helyezett, valódi méretükhez képest óriásira növelt tárgyak (kártyalap, nyakkendő, tű és cérna) mellett ugyanis szerepel egy posztamensre állított tenyérnyi könyvobjekt/művészkönyv is, amely amellett, hogy önmagában megálló, sőt birtokolható alkotás, még egyfajta értelmezési kulcsot is kínál az Ember tervez című tárlathoz.

Ez az azonos címmel ellátott könyvecske valójában egy használati tárgy, egy, a jövőbeli események feljegyzésére szolgáló, különös határidőnapló, amelyben az időszámítás február 21-vel, a kiállítás megnyitásának a napjával kezdődik, s amely a fülszöveg szerint "az idők végezetéig" használható.

A művész kissé túlírt, néhol redundáns szövegében az emberléptékű időt állítja szembe az Univerzum és a Nap milliárd években mérhető múlt- és jövőbeli létezésével, mintegy megmagyarázva a mértékváltás egyik okát ("zónaidőben élünk", "szöknek a másodpercek"). A múló időnek és az ismeretlen jövőnek kiszolgáltatott, "időhiányban szenvedő", parányi ember küzdelme azonban, hogy elképzeléseit, vágyait és terveit a számára adott időbeli intervallumban beteljesítse, hiábavaló, mert túlnőnek rajtunk és - mint olvasható - "meghaladnak bennünket a dolgok és a tetteink", vagy máshol: "megnőtt minden, mi összementünk".

A katalógus-előszónak felfogható, lírai szöveg és a kiállított művek viszonya sajnos nem problémamentes, mintha a szerző nem bízna eléggé a befogadóban. Néha az olvasó úgy érzi, hogy a művek mintegy illusztrálják a szöveget - "képünk mozaikokra esik szét", olvassuk, és látjuk, amint a nyakkendőt alkotó apró tükröcskékben felaprózódik képmásunk -, máskor az emberi élet sorskérdéseinek, egzisztenciális helyzetének költői felmutatása ("Fegyver minden, amivel élni, ölni is lehet. A morális szabadság nem jut át a tű fokán.") egyszerre zárja rövidre (kis tű = mindennapi élet, nagy tű = fegyver) és emeli szinte követhetetlen magasságba az értelmezést.

Pedig az installáció önmagában is megálló, igen erős vizuális élményt nyújt, amit sajnos igen nehéz úgy leírni, hogy közben ne szaladjon bele a fordító ordító közhelyekbe - gondoljunk csak például a kártyára, ami a forgandó szerencse és a kiismerhetetlen, de birtokolni vágyott jövő szimbóluma. A kiállítás egyik vezérmotívuma a birtoklás és a kiszolgáltatottság / biztonság és bizonytalanság mindig változó viszonya lehetne.

Ebbe a sorba illeszthetőek a normál méretű és a felnagyított tűvel és cérnával kapcsolatos asszociációk (az apró cérna, amely összefűz és egybefog, ellentétben a vékony kötéllé duzzadt másával, mely a Párkák egyike által elvágott a sorsfonalat idézi meg), a nyakkendő (oldás és kötés) vagy a vörös szőnyeg, amely egyszerre utal a szakrális és világi hatalom erejére és az előttük összetöppedő alattvalókra.

Izinger Katalin kurátor interpretációja szerint "a nyakkendő a döntéshelyzetben levő emberek szimbóluma" - s mint ilyen, beleilleszthető a kiállítás kiszolgáltatottság versus hatalom tematikájába -, csillogó, földig omló, óriási imitációja azonban inkább megilletődöttséget, mint viszolygást kelt. A recenzens-kibic mégis úgy véli, hogy a nyakkendő és öltöny elsősorban mégis csak az öltözködési kultúra része, bizonyos esetekben kötelező kelléke, így a szerző nyakkendő-fóbiája bizonyosan valamely személyes élményre vezethető vissza, semmint általános tapasztalatra.

Felmerülhet még egy kissé sematikus, gender-szempontú interpretáció lehetősége is, melyben a tű az alávetett nőt, a nyakkendő a férfit és ezáltal a hatalmat szimbolizálja, a kártya lehet az élet maga, vagy annak a lehetősége, hogy a társadalmi szerepek a jövőben akár meg is fordulhatnak. Ha csak úgy nem.

Az installáció látványvilága szerencsére egyszerre szikár és bonyolult, s felfedezhetünk olyan kis összecsengéseket, melyekben a vörös szőnyeg és a piros színű kártya, vagy a közel kétméteres tű-fegyver és a kártya-sorozatjel eredeti jelentése kapcsolódik egymáshoz - a káró rombuszt formázó alakja ugyanis egy, a lőpor feltalálása előtti hajítógéphez használt, súlyos dárda négyszögletes vasvégéből származik.

Sokáig nem volt világos azonban számomra, hogy Baglyas miért éppen ezt a kártyalapot választotta. Bár általános "jelentését" a mai napig nem sikerült megfejtenem, jóskártyaként nekem bejött a káró nyolcas - a kiállítás megtekintése után tényleg egy pár napos és kellemes utazásban volt részem. Pedig nem is terveztem.

2009. március 24.
PRINT