kapcsolódó kiállítás:
Gyűjtemény
2009. május 22. - augusztus 20.
 

Hornyik Sándor:

A jövő archeológiája
A "posztmodern" sci-fi modernizmusa

 

 

 

A sci-fi nem posztmodern zsáner, és ha nem is vezethető vissza Mary Shelley romantikus Frankenstein doktoráig, akkor is a huszadik század elejének intellektuális terméke (én egészen pontosan H. G. Wells 1898-as Világok harcát tekintem az első sci-fi regénynek, amely a modernizmus delelőjén született). Ennek ellenére a sci-fi ponyvairodalom kanonizálódását sokan összekapcsolják a posztmodern irodalom megjelenésével, amely nemcsak előszeretettel merített a populáris műfajok eszköztárából, de markánsan el is törölte a műfaji és stiláris határokat.

Innen nézve Eike egy egészen meglepően egységes és konzervatív vizuális kultúra alapjait ássa elő a tudományos-fantasztikus filmek évszázados képi kultúrájából (1). (Méliès 1902-es holdrakétája ugyan nincs itt, de Fritz Lang 1927-es Metropolisa jelen van a Pixel Galéria kiállításán, az egyik utolsó pont pedig a 2002-es Különvélemény holografikus keresőmonitora.)

Eike figyelemreméltó, szinte enciklopédikus igényű Gyűjteménye amúgy egy audiovizuális adathalmaz, amely 43, zömében amerikai science-fiction film részleteibol épül fel (nem tudom, hogy mennyire esetleges a 43-as szám, de számomra ez éppen eggyel több Douglas Adams 42-jénél, ami ugye a világegyetem értelmét, illetve értelmetlenségét szimbolizálja a Galaxis útikalauz stopposoknak című regényfolyamban).

Eike grafikai eszközökkel manipulált "szkeccsfilmje", vagy inkább film-kollázsa első pillantásra a jövőről alkotott populáris, tudományos-fantasztikus elképzeléseket hivatott bemutatni egy egészen egyedülállóan modern ("magyar") térben, a Millenáris Park "zseb-guggenheimjének" spiráljában. A film amúgy már 2005-ben is látható volt - a jelenlegitől eltérően és sokkal inkább kollázs-szerűen installálva - a Jövő Házában egy sokatmondó cím kíséretében: Utópia - A jövő múltja.

A beszédes "utópia" helyett most "csak" egy - meglepően modern, sőt modernista - gyűjteményt kap a néző, amely a korábbitól eltérően sokkal inkább az időben, és nem pedig a térben bomlik ki. A galéria felfelé ívelő, spirális szalagterében 20 plazmaképernyőn láthatóak a kábé félperces, számítógépes grafikával interpretált sci-fi filmrészletek, amelyek elsősorban a technikára, a designra, és az építészetre fókuszálnak. A szereplőket - legyenek azok akár emberek, akár idegenek - a digitális interpretáció minden esetben eltünteti.

Interpretáción itt azt értem, hogy Eike Fekete Balázs és Várnai Gyula közreműködésével az egyes filmrészletek utolsó kockáját átdolgozta. Például látjuk Sylvester Stallonét, ahogy elhagyja a Dredd bíróban a várost, majd a kamera ráközelít a város hatalmas, duzzasztógátat idéző falára, és a kép kimerevedik. Végigfut rajta egy csík, melynek nyomán a fölösleges részletek eltűnnek, és magát az archetipikus falat látjuk "grisaille" szürkében, majd a kép kontrasztosabbá válik, és a fal alapmotívuma jelenik meg fekete háttér előtt világító, fehér vonalakkal kirajzolva.

De a Kapcsolat koncentrikus körökből álló, forgó téridő-kapujának megjelenítése is emblematikus. Maga a térhajlítás, vagy a hipertéri utazás vizuálisan szinte feldolgozhatatlan - gondoljunk csak a Csillagok háborúja vízszintes csíkjaira a hipertérben -, így Jodi Foster utazásában is a technológia reprezentációja az igazán nagyszabású. Azé a technológiáé, amely a valóságban könnyen lehet, hogy egyáltalán nem lesz látványos, sőt...

A látványosság és a monumentalitás bizony a modernizmus jellemzői, és a sok szép példa közül természetesen Frank Lloyd Wright kívánkozik ide a New York-i Guggenheim Múzeum 1959-es spiráljával. No, meg azért is, mert Wright hozta divatba az organikus építészet fogalmát, ami persze az 1930-as évek technikai színvonalán a nevezetes vízesés házzal egészen mást jelentett, mint manapság Philippe Starck futurisztikus, amőba-házával.

Ez a bizonyos amőba-ház a maga organikus stílusával és jellegtelen formáival egyáltalán nem látványos, éppúgy, ahogy Bruce Willis futurisztikus lakókabinja sem az, Eike így az Ötödik elemből is kültéri felvételeket választ a három dimenzióban nyüzsgő metropolis forgatagával. És persze okosan és ügyesen a film-kollázsban megjelennek az előzmények is, a Szárnyas fejvadász megacityje és Fritz Lang Metropolisa, ami egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy a látvány részleteinek kidolgozásán túl 70 év alatt nem sokat fejlődött a vizuális kultúra, de legalábbis annak geometrikus formákkal operáló modernista ága.

Eike utópia-gyűjteményében nincs Philippe Starck, nincsenek változó formák és nincsenek organikus struktúrák, de persze - ahogy mondani szokás - erről nem ő tehet, hanem inkább a hollywoodi képzeletgyár, ahol szinte az összes sci-fi készül.

A hollywoodi utópia pedig nemcsak látványos, de geometrikus és racionális is. Kockákkal, gúlákkal, gömbökkel és forgástestekkel dolgozik, amelyek alapvetően szabályosak. A rend és a ráció, és persze a modern funkcionalizmus hatja át ezeket a vizuális utópiákat, legyenek azok akár városok, akár űrhajók.

Persze nem érdemes ebből messzemenő következtetéseket levonni, és őrületes összeesküvés-elméletekbe bonyolódni, mindez egész egyszerűen a természettudományból, a laboratóriumi kultúrából jön. És persze a nyolcvanas évek végéig a filmes díszlet- és látványtervezés fizikai korlátai se voltak elhanyagolhatóak. Más kérdés, hogy ebbe azért még az is belefért, hogy a Nyolcadik utas a halál idegen űrhajóját H. R. Giger elképzeléseinek megfelelően "organikus"-ra makettezzék jóval a digitális forradalom előtt. Így elkerülhetetlenül adódik a következtetés, hogy a modernista, funkcionális design az esetek többségében a képzelet szegénységének tulajdonítható.

A konzervatív (értsd: modern design és modernista építészet) vizualitás következő oka maga a kemény SF - azaz a komoly tudományos-fantasztikus irodalom - világa, amelyet nem érintett meg sem a hetvenes évek szocialista és feminista újhulláma, sem pedig a nyolcvanas ével cyberpunk forradalma a maga globális, kapitalista disztópiáival. Hollywood nagyon is összeforrott a technotudományos hadiipari komplexummal, így a fő ellenség itt - a Világok harcától a Függetlenség napjáig - mindig idegen, nem pedig maga a globális kapitalizmus.

Ritka kivételek persze vannak, de ezek egy része hiányzik a kiállításról. Ilyen mondjuk az 1978-es Nyolcadik utas a halál a maga lelketlen, profithajhász csillagközi konszernjével, vagy a hátborzongató Csillagközi invázió a fasiszta (és persze kapitalista) globális földi kormányzattal. Az antikapitalista disztópiák közül jó néhány (pl. a Szárnyas fejvadász, vagy éppen az Emlékmás) persze látható, de az alternatív jövők mindig gigászi felhőkarcolókban csúcsosodnak ki. Hol vannak viszont a replikánsok és a mutánsok?

Eike kollázsában nemcsak a modernizmus alapvető vizuális szegényessége, de a grafikai makettek "lélektelensége" is sokkoló. És ha a humánumot hiányoljuk, akkor csak egy ugrás a cyberpunk, illetve annak hiánya az alapvetően kalandfilmként installált hollywoodi sci-fi-ből.

Persze nem véletlen, hogy a cyberpunk igazán vizionárius és kritikus, kultikus opuszait, mint például a Neurománcot, vagy a Snow Crasht nem tudják, vagy inkább nem akarják megfilmesíteni, hiszen ezek nem elsősorban vizuálisan, hanem inkább kultúrakritikaként ütősek. Hollywood azonban sokkal jobban kedveli a jövő hipermodern városát, mint a cyberpunk disztópiák romhalmazát.

Így hát maradnak továbbra is a repülő csészealjak, a monumentális épületek és a funkcionális belső terek, valamint a vr-kütyük és a képernyők, melyeket - talán az önreflexivitás és a videó-művészet igézetében - Eike gyakran emel ki filmekből. Tipikus eset a Mátrix második része, ahol az építész-szoftver avatárja jelenik meg egy képernyőkkel borított kupolateremben, pedig a Mátrix első részében volt egy-két izgalmasabb jelenet is, mint például az, ahogy a cseppfolyóssá váló tükör higanyszerű anyaga fokozatosan beborítja Neót.

Összességében és statisztikusan persze pontos Eike látlelete a jövő múltjáról, a vizuális utópiák archeológiájáról. A biológia forradalma nehezen veszi be a hollywoodi álomgyár kapuit, de az organikus sci-fi ennek ellenére se ritka madár (2). Ott van például a Borg a Star Trekben, vagy az élő, ragadozó űrhajó a kevéssé ismert Lexx című sci-fi paródiában, valamint annak ismertebb és jóval szelídebb mása a Csillagközi szökevényekben (Farscape).

Hollywood persze még mindig az űrhajózás lázálmát hajtja, és a modernizmus képzelete is a makrokozmosz külső dimenzióira fogékony, miközben az idő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberi faj mindörökre a Föld bolygó foglya marad. Ennek egyik folyománya az is, hogy a tőke egyre kevesebbet áldoz a csillagokra és egyre többet a sejtekre, ami ha lassan is, de biztosan átalakítja a vizualitás birodalmát, és egyszer majd - sok-sok évtizedes késéssel - megszületik a posztmodern, vagy inkább poszthumán sci-fi a filmművészetben is, amely talán túlságosan is foglya még a globális kapitalizmus látványtársadalmának (3).

És ez a kényszeres és kényszerű fogság gyönyörűen bomlik ki térben és időben Eike Gyűjteményében, amely méltán pályázhat arra az egyelőre még sajnos inkább virtuális, mint valós pozícióra, melyet a jövő konyhájában egy plazmaképernyőn megjeleno DVD-műtárgy betölthet majd (4).

 


1 Eike: Gyűjtemény, Millenáris Pixel Galéria, 2009. május 22. - augusztus 20.

2 A biológia forradalmához lásd: Donna Haraway: Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években. (1985) Ford.: Kovács Ágnes. Replika, 51-52, 107-139. A neten: http://www.replika.hu/archivum/51/5

3 Az utópiák, és az utópiák elképzelésének társadalmi korlátairól, illetve az utópiák rejtett realizmusáról lásd: Fredric Jameson: Archaeologies of the Future: The Desire Called Utopia and Other Science Fictions. Verso, New York, 2005.

4 Eike: "El kell felejteni, hogy a tévén nézünk egy videót. Kell hozzá egy külön monitor, lehetőleg plazmamonitor a falon. Ez luxusnak hangzik, de egy festmény ugyanannyiba kerül, mint egy plazmatévé vagy még többe. És ha már megvan, több munkát is bemutathatunk rajta, tehát máris spóroltunk egy újabb festmény vásárlásához képest. Ezeket a művészvideókat nem kell az elejétől a végéig megnézni, más az érdekes velük kapcsolatban: a színek, a mozgás stb. Élvezheted rövid ideig is, hosszabb ideig is, sot, ott is hagyhatod. Tehát máshogy kell nézni, és máshogy kell bemutatni." - A videómuvészet öröme. Ivacs Ágnes beszélget Eikével. Balkon, 2007/7-8. A neten: http://www.eike.hu/time07hu.html


A szerző a tanulmány megírásának idején Bolyai János Kutatási Ösztöndíjban részesült.

2009. június 22.
PRINT