kapcsolódó kiállítás:
Derkovits-ösztöndíjasok
2009. június 27. - augusztus 30.
 

Paksi Endre Lehel:

Derkovits-emlékséta

 

Mindig jusson eszünkbe az éhhalál, amikor a Derkovits-ösztöndíj szóba jön, s azután örüljünk annak, hogy köztársaságunknak fontos, hogy képzőművészei továbbra is legyenek. Csak mert alkotók, pénzt kapnak annak érdekében, hogy jusson erejük olyasmit létrehozni, amely egyik az utolsók között abban a tekintetben, hogy igyekszik a közvetlen - gazdasági - hasznossággal vitába keveredni. Avagy ez, a minimálbért az adózás előtt sem megütő ösztöndíj nem képes ezt az optimális állapotot elősegíteni, s ezért ezen intézménnyel perlekedve tesszük meg éppen azt, amit a jelen megkíván?

Mécs Miklós részvételre fölkérő műve mintha ebben az irányban tenne fel egy költőietlen kérdést. A mű végletesen nem műszerű, legalábbis minimális energia- és nyersanyag-befektetés jegyében fogant; egy szavazóláda, ahová lehet ikszelt kérdőíveket dobni, a kérdés nem több: mennyi pénzre van szüksége ahhoz, hogy ne csináljon semmit? A válaszok pedig forint összegek - aki ezek után kiálmodja magának a havi fixet, megjelöli a katalógusból kitépett cetlin és valóban bedobja, az elhitte, hogy a demokráciát ő csinálja, és ezért az létezik is; tartalma pedig a szabad akaratból eltartottság.

Mindez önmagában véve üdítően kellemetlen, azaz jelen helyzetünket értékelő, gondolkodásra kényszerítő lelemény bármely kiállításlátogató számára. Azonban a dupla fenék sem hiányzik, azaz a szakma által elvárt "belülre hivatkozás" kritériumainak is megfelel a mű. Ugyanis az alkotó egykori tanára, St.Auby Tamás létminimum-követelését - mint nem-művészet művészi ügyet is újratálalja / tisztelete tárgyává teszi / parodizálja, ezúttal az ösztöndíjra vonatkoztatva. Azaz a fölvetett semmit sem csinálásnak is eleve példája lehet, amennyiben az eredeti ötlet elvárásának is ellenszegül.

Hasonló fricska a SZAF részéről a Derkovits lottery: az ingyen beszerezhető lottószelvények sorára a Derkovits Ösztöndíj feliratot kirajzoló ikszelések sorozatát követték el. (Megjegyzendő, az eddigi, belső kritikát megfogalmazó állásfoglalásokat inkább nyelte le a kuratórium, mint a valamilyen szempontok szerint vehető nem-dolgozást, illetve ezt is elfogadta, ha ez önkritikaként került megfogalmazásra, s így nem vonták meg az ösztöndíj folyósítását a következő évre.)

Fischer Judit (a SZAF másik tagja) bemutatott munkái a "bad painting" mintájára elképzelhető "bad watercolour" (rossz festészet / rossz akvarell) képviselői. Míg a 0. születésnapi gyertya vagy a Csillagszóró szándékoltan szentimentális szellemi színvonalat üt meg, addig a vízfestékek-sorozat (szív vagy kisautó alakú dobozba gyártott termékek) "modelljei" már eleve hátborzongatóak. Emiatt nagy megkönnyebbüléssel vehetjük tudomásul a szerző távolságtartását is, a "bad watercolour" ettől a ponttól lesz valóban paródia.

Az aktuális kisszerűségek (még mindig az állami pénzosztás) alkotta hazai képzőművészeti életre tett közvetlen reflexióként ismertethető Horváth Tibor beszámoló anyagának egyik darabja is. Az intermediális művészet itt újfent a giccstermelés elleni lelkiismeretként működő antiművészet, hivatkozás; másodlagos médium (hiszen a már webes felületen megjelent, s ott minden további nélkül érvényesülő föltett körkérdésnek, s az erre érkezett válaszoknak kiprintelt, falba vakolt installációja).

Így a mikrotársadalmi fölháborodást tovább dagasztó újságíró-művész által egy éve termelt, ezúttal a szövegkörnyezetéből fizikailag is kiragadott idézet annyiban járul hozzá az aligha minősíthető tárgyú és lefolytatású vitához, amennyiben ékes példájává lészen a műélvezetből a kívülállókat cseppet perverz örömmel kirekesztő kiállítási élménynek (valójában arról is szó lehet, hogy Horváth eleve azzal számol, hogy kizárólag szakmabeliekből áll a kiállítás közönsége és ezért egyáltalán nem kirekesztő). A kiragadott körkérdés eredménye installációként az üvegtetős terem előrehozott hátfala mögötti rejtett térben jelenik meg, amivel viszont megfelelően modellezi a színfalak mögött, sutyiban zajló döntések légkörét.

A többiek dolgoznak - legalábbis mást élnek meg problémaként, és a folyó képzőművészeti életen kívülről hoznak be olyat, ami szerintük többeknek érdekes, hogy azt földolgozzák, majd művekben kommunikálják. Azaz nem kérdőjelezik meg ezt az országunkban jelentősnek számító megjelenést, és - például Mécshez mérten akár naivan - örömmel élnek vele, s igyekeznek megfelelni az állami támogatottságuk okozta elvárásnak.

Közülük legkevésbé messzire Szörényi Beatrix nyúl, konkrétan egy emlékezetes "művészet vége" kijelentéshez. A Konzultáció Maleviccsel egy posztamensen hanyatt fekvő, játékszerű medvefigura, a plafont és köldökét egyszerre néző tekintete a hasára esett vagy abból kitüremkedő fekete kockára is réved - figyelmének iránya nem eldöntött.

Kerekes Gábor újra a globális külvilág zaját tematizálja, jelen munkája ismét egy körlapra készített kollázs. Azonban a tüntetéseknek, ezek elfojtásainak médiából potenciálisan őt elérő képei amellett, hogy az elmúlt három év világtörténelmének szintetikus illusztrációját törekednek kirajzolni, ilyenformán transzcendálják is a napi hírként lefetyelhető forrongást.

A tömegek tömeges képe egyébiránt rendkívül színes és öröm a szemnek. Legjobban annak örülhetünk azonban, hogy az újságkivágások mappába gyűjtött fénymásolatai között találni egymás mellett olyan képközléseket, amikor azonos fotóhoz némileg eltérő magyarázatot ad egyik-másik médium, mi ellen is tüntetnek például a street / land artist aktivisták - a globális híradások hitelét megkérdőjelező momentum azonban szerintem lehetett volna esetleg hangsúlyosabban megjelenő, ha nem maga a vita tárgya.

Kerekessel, a szintetizálóval szemben a szó szerint vett, közvetlenül a kor egyes bajaira reflektáló kortárs képzőművészet orthodoxiájának megfelelő alkotók Király András és Varga Rita.

Utóbbi Malina I-IV. c. festménysorozata egy nemzeti kisebbségi mártír emlékműve - vidám, digitális fauve színekben készült, stylist-fotókra emlékeztető vérfoltok nélküli három kompozíciója Hedvig története ismeretének fényében fordul át hátborzongatóvá, erre a negyedik (vagy inkább első) kép tesz utalást.

Előbbi Mária-körmenetet és megduplázott székelykaput ábrázoló nagyméretű vásznai a Tuymans-féle hivatkozásfestészet darabjai: én véletlenül tudom, hogy a nemzeti identitás külsőségekbe szorulása, azaz kiüresedése jelenségével szembeni kritikus álláspontból jöttek létre. Csöppet aggályos (mint a hivatkozásoktól függés eseteiben bárhol), hogy e hivatkozás önkényesen lecserélhető lehet akár a teljes ellentétére is - ugyanis e két kép bármit elbír, nem látni olyan elemet rajtuk, amely igyekezne kiküszöbölni a magyarságukat külsőségeiben megélők tetszését.

Hozzájuk mérten már elvontabb problémákat fogalmaz meg Tibor Zsolt és Kis Róka Csaba. Előbbi a szemléltető ábrákat kedvelő dadaizmus formai leleményeit konstruktivista elven építi képpé: föl- és nem fölismerhető dolog-törmelékek összefüggésekbe elegyednek kompozícióin, s a képcímek olykor sokat segítenek abban, hogy mindennek miféle értelmet is adjunk (Megmérjük a világot, Majomkirály).

Utóbbi minden bizonnyal egyfajta társadalomkritikát fogalmaz meg gyermek- vagy állat-testű, kopaszodó, szakállas férfifejű szereplői gruppírozásain keresztül. Az egyszerre filozófusként és félállat pederasztaként (gyakorlatilag a görög szatírként) újrafölismerhető szereplők tömény förtelmeket művelnek, mintha az állat győzött volna a belső harcot megtestesítő, szimbolikus figurájukon belül.

Többek személyes problémákat tematizálnak alkotásaikban, de szerencsére nincsenek valami sokan az önmaguk sebeit nyalogatók, sőt, ez a divatos ön-identitás-gabalyítás mintha már nem volna annyira trendi, és ezt vegyük kiemelten jó jelként, a kommersz relatív kitagadásaként az ösztöndíjból.

Infantilizmus viszont (látszólag) van: Loránt Anikó bemutatott műve azonban szintén megérdemel egy, a Fischer-munkáknál lejátszotthoz hasonló magyarázatot. A zöldre festett asztalkára kötözött, telerajzolt és -akvarellezett, egyforma füzetek tartalmáról kiviláglik - egyes szürrealistáknak kedves gyermekrajzokat idézőn - hogy Loránt valami után kutatva, tehát tudatosan, már valamelyest rekonstruált ártatlanságban dolgozik. Fenyő, csillag, csillagokból középpontos szimmetria mentén kisugárzó világegyetem, agancsfejű ember és Nap, nagyon sok Nap, mind egy táltos-világ vonatkozásai - igen, még pöttyös kalapú varázsgomba is van szépszerivel. A színes vonalakból összeálló ábrák olykor még közvetlen formai párhuzamokat is hoznak egyes erdélyi templomok, mint Őrisziget vegyes világnézetű kifestéseivel.

A pszichedélikum ezen áttételes (talán csak képzelt) megjelenésén túl még Mátrai Erik fénydobozai kapcsán merülhet föl: a Szentháromság egy erdő lombjain áttűnő fényben megmutatkozó transzcendencia vízióját teszi láthatóvá ismerős formai megoldások segítségével. A Galaktikus feltámadás mozgó képe hasonló módon a jámborság és a sci-fi elbizonytalanító kevercse.

Asztalos Zsolt melegséget sugárzó Vigasztaló angyalában (egy hőt leadó lapra vetített angyal-kép) ez az elbizonytalanítás egyáltalán nincs jelen, hiába a high-tech használata, az ő esetében tisztán jámborságot tételezhetünk, amivel a tisztán művészeti alapvetésű értelmezés nem tud mit kezdeni, legföljebb kiűzi a képzőművészet területéről. Valóban én is szívesebben találkoztam volna vele egy fagyos napon a metróvégállomás közterületén.

A fagyos magány kapcsán az amúgy pompás rendezésnek köszönhetően az iménti művel furcsa párbeszédbe kezd az emléksétában őt megelőző Vécsei Júlia kép-installációja. Az egy-egy keretezett képen alig valamit, leginkább műszaki vagy kémiai sablonok minimalista ábráit szerepeltető sorozatok közé a Kockacsendben egy vers járul, mely kulcsot ad az egyéniségről szemmel láthatólag lemondó alkotó indíttatását megértendő. A fogyó és elértelmetlenedő jelenségek semmivé enyészésének tanújaként végig jelen lévő szubjektum szentimentális felhangok nélküli szikár magányáról értesülünk Vécseitől.

Minimál misztikum jellemzi Kristóf Krisztián videóját; Eckhardt mester látásmódjához hasonlatos, ahogyan meg képes látni egy látszólag hétköznapi elemekből fölépülő apró eseményben a háttérben munkálkodó erőket. Teszi mindezt azáltal, hogy a mozgóképre sikerül átültetnie a szemlélődést, tehát a kezdeti képsorok kisrealista ábrázolását akképpen transzformálja, ahogyan a tudat a szemlélődés révén tágíthatja a kisrealizmust a nagyobbak irányába.

Szász Sándor festészete a romantikához jóval közelebbről kapcsolódik be végül ugyanide, nádasai valóban nádast ábrázolnak, de olyan absztrakción keresztül, amely egyaránt lehet érzelmi anyag megjelenítése is.

Függetlenekként pedig, akik az eddigiekhez képest még inkább elvont ügyekben mozognak, Németh Hajnal, Szász György, Kelemen Zénó és talán Kokesch Ádám említendők. Mondhatni ők a legjobbak, ha azt az orthodoxiát választjuk, amelynek értelmében az alapvetés a mű autonómiája, egy egészen más világból hozzánk kerülése.

Kokesch még használ olyan elemeket alkotásaiban, amelyek emlékeztetnek afféle dolgokra, amiknek az életben értelmet tulajdonítunk. Éppen csak az összolvasat lesz máshová nem, csakis műtárgyba torkolló, tehát ő az átvezető ehhez a csoporthoz, noha hivatkozásai rejtélyesek maradnak.

Szász Wunderkammer II. című alkotása mindenféle értelmezésnek ellenáll, olyan meg- és fölfoghatatlan tárgy- anyag- és formakombináció, mintha maga lenne képzőművészeti illusztrációként próbaköve azoknak, akik a megismerhetetlent akarják megismerni.

Kelemen tömeg-gesztusa, a puha fekete felületű, maximálisan öntörvényű alak teljesen ufó a többiek valamely másik művészet-elváráskörhöz igazítható munkájához mérten.

Németh Hajnal videója pedig ismét egy egyszerű, elvonással operáló furcsaság, olyan, ami az életben mégis elképzelhetetlen. Nemcsak azért, mert az orgonista hátán lévő dekoltázstól távolodó képet eleinte gondolhatnánk szekszi zenészlány-videoklippnek, mert ettől a gondolattól igen hamar eltávolodunk.

Bach "Levegő" című művét egy elfogyó levegőjű orgonán játssza a lány, a kezdeti harmóniákból hamis hangokon keresztül egészen addig a pontig, midon már csak a billentyűk lenyomásának hangja marad, azaz nem más, mint amire az orgonistának eleve koncentrálnia kell a sípszók késleltetett fölzendülése miatt.

 

2009. augusztus 26.
PRINT