kapcsolódó kiállítás:
Teljes hasonulás
2002. május 10. - május 30.
 

Dékei Krisztina

Teljes hasonulás
Csoszó Gabriella és Podmaniczky Szilárd kiállítása a Liget Galériában

 

A meghívón - azaz a kiállítótérben is elsőként elhelyezett fekete-fehér fotón - egy kissé dundi fiú félalakját látjuk: széttárt ujjú tenyerét elutasítóan az arca elé nyújtja. Nem takarja el szégyenlősen vagy félszegen, mozdulata inkább ösztönösen hárító: nem akarom, ne fényképezz! Állj, ne gyere közelebb, ne less meg, ne nézz! - üzeni a fotót tanulmányozó nézőnek. Különös és zavarbaejtő felütés ez egy fotókiállításon: éppen a néző voyeur-, szemlélődő és kívülálló pozícióját teszi kérdésessé. A fotót ugyanis nem képes ezután autonóm esztétikai produktumként, képként nézni, belefeledkezve a fény-árnyék viszonyokba meg a kompozíciós sémákba. A megörökítés gesztusa ellen tiltakozó, naiv hozzáállást elkapó szociofotóként sem, hiszen érzékelhetően műtermi beállítást lát. Mint ahogy a többi - összesen 17 - fénykép is műteremben készült, a portréfotózáshoz használt képi sémák felhasználásával és kiforgatásával. A főszereplők gyerekek, akik viszont - az első képpel ellentétben - mind a látogató szemébe néznek.

A kiállított fényképek három egységre tagolódnak: az első csoport három, különálló fekete-fehér képből áll (ehhez tartozik az előbb leírt fénykép is), a másik kettő fotósorozat, de közös bennük, hogy modellként ”ugyanaz” a négy gyerek szerepel. Az első sorozat ( 4×2 kép) fekete-fehér és színes képpárokból áll. Hosszas szemlélés után nyilvánvaló, hogy az egyes képpárokon ugyanaz a gyerek látható, csak éppen a felvételek között eltelt néhány év: míg a fekete-fehér az adott szereplő gyerekkori (vagy kiskamasz), addig a színes a nagykamasz (vagy fiatal felnőtt) életkorra jellemző állapotát dokumentálja. A két beállítás szinte pontosan megegyezik: csak épp a kacéran hátraforduló, hosszú hajú gyereklányból tüsi hajú, szinte androgün kamasz lett, a sovány, kócos, higanymozgásúnak tűnő rosszcsontból pedig kövéren szuszogó tizenéves. A modellek - két lány és két fiú - láthatóan nem az úri középosztályból kerültek ki: bár erre konkrét utalás nincsen, de megkockáztatom, hogy mindegyikük roma, sőt valószínűleg erőteljesen hátrányos vagy labilis környezetben él. Ez utóbbi érzést - és ezzel kissé előreszaladtam - inkább a képek közé, mellé rendelt szövegek erősítik fel, a félalakos portrék alanyai ugyanis nem, vagy csak alig viselnek a társadalmi helyzetüket behatárolhatóvá tevő ruhát. A címként szereplő hangtani jelenség - a teljes hasonulás - leginkább e fotósorozathoz illeszthető. E nyelvi változás akkor következik be, ha kiejtéskor egy mássalhangzó teljesen hasonlóvá válik a mellette álló mássalhangzóhoz, egyik alesete, amikor a mássalhangzóra végződő névszóhoz -val, -vel vagy -vá, -vé rag járul: esetünkben például kamasszá (kamasz+vá), felnőtté (felnőtt+vé) válik. Miután ez nem Nádasdy Ádám nyelvészeti rovata a Magyar Narancsban, és nem is azt kívánom állítani, hogy Csoszó Gabriella fényképei e hangtani jelenséget illusztrálnák - ez dőreség lenne, majdhogynem kínos -, térjünk vissza a képekhez. A ”korábban-most” típusú képpárok ugyanis olyan tömény feszültséget árasztanak - nemcsak az idő múlása és a testi állapotok változása miatt -, hogy a beállítások között furcsa, szubjektív inga-mozgásra kényszerül a szem: a testvér-hipotézist elvetve az azonosságok (hasonlóságok) és változások rövid jegyzékét készíti. Végül is ki hasonlít kire, a fiatal az idősebbre, ott van-e a kicsiben a nagy, vagy fordítva, és látszik-e rajtuk a lehetséges következő kép, a jövő, vagy ha e két fiatal azonos, melyik is az igazi, mihez viszonyítunk mit?

Egyértelműbbnek tűnik a második, színes sorozat (3×2 kép), ahol az egyes egységek modelljei - akik továbbra is tiszta tekintettel egyenesen ránk (illetve a fotósra) néznek - az azonos beállításokban kissé változtatnak a pózokon: a kövér fiú furcsán felfújja magát, pufók arca eltorzul, vagy a nőként viselkedő (kifestett) és kész női testtel rendelkező lány mellkasa előtt összekulcsolt kézfejét elfordítja. Ebben a kontextusban válik azonban igazán feltűnővé az a gyönyörű szemű, nem nélküli gyerek (mi tudjuk már, hogy lány), akinek sovány, fejletlen, de arányos teste leplezetlenül erotikus pózba csavarodik. Bár ”nem látunk semmit”, mégis az erotikus aktfotó műfajának és képi sémájának ilyen, leplezetlenül pedofil irányba történő átfordítása számos problémát felvet. Kiskorú modellek - szerepeljenek bármilyen semleges beállításban - fényképezése már önmagában kiszolgáltatott állapotot teremt: hasonulnak, hasonlítani kezdenek a felnőttek (akár képi) elvárásaihoz. Csoszó Gabriella képeinek erőssége abban van, hogy nemcsak modelljeiben - akik szemlátomást megőrizték önmagukat e kvázi-szerepekben -, hanem a befogadóban is tudatosítja a kiszolgáltatottság és az ezzel járó felelősség állapotát. Mondhatnám úgy is, hogy (szerintem) e műveknek igenis van egy minimális eszközökkel létrehozott és egyáltalán nem direkt módon sugallt társadalomkritikai olvasata.

A kiállítás azonban nemcsak e közepesen nagyméretű fotókból áll. A falakon elhelyezve nyolc szöveget is olvashatunk. Podmaniczky Szilárd szösszenetei, mininovellái (ebbe most ne menjünk bele), azaz történetei két téma köré csoportosulnak: a család és a sport köré. Bár nem szerencsés zanzásítani és ezáltal kiherélni szövegeket, most mégis kénytelen vagyok néhány motívumot kiemelni. E történetekben igen erőteljes a testvérekhez, a testvérek létezéséhez való viszony: az örökbefogadott gyerek ”kapcsolata” a család már felnőtt és papíron testvérként szereplő tagjához; a gyermek, aki azt képzeli, hogy valahol van egy (vagy három) testvére; a kisfiú, akinek meggyőződése, hogy gyerek úgy kerül egy családba, ha valahol messze (egy hegyen) a szülők kiválasztják és hazaviszik. A fiút, akit a papája megtanított sakkozni, csak az érdekli, hogy a táblán minél tovább zavartalanul lépegethessen; a dobást hibázó kosaraslány elhatározza, hogy inkább edző lesz; a váratlanul, messziről betaláló fiú pedig koncentrálás közben a Szaturnuszra gondol. A bodizástól megerősödött fiút továbbra is félénkség gyötri, míg a pályaválasztásra készülő élsportoló képtelen teljes egészében látni önmagát a fürdőszoba párás tükrében. A történeteknek önmagukban is erőteljes hangulata van, éppúgy ”szólnak” a gyermekkor biztonságkereséséről, a belső szabadságról, mint a felnőttkorba lépés buktatóiról, a kitörési pontok kereséséről. Ha összefüggő vagy összetartozó szövegként tekintünk e történetekre, úgy áttételesen azt az állapotot modellezik, melyben a bizonytalan identitású és szeretetéhes gyermekek egyetlen vállalható felnőttkori pályaválasztása a testi erővel és ügyességgel elért sportsikerek felé mutat.

E szövegek azonban a képek között, mellett, meglehetősen összevissza helyezkednek el. Ez mindenképpen ellene hat annak a befogadói attitűdnek, hogy a történeteket egy-egy szereplőhöz rendeljük, mintegy ráismerve személyes életének egy aspektusára - bár nem is teljesen zárja ezt ki. (Ez különösen annak a fiatalembernek az esetében adja magát, aki fiatal felnőttként már meglehetősen kigyúrt izmokkal rendelkezik.) Az összerakás, a tulajdonítás a nézőre van bízva, miként annak eldöntése is, hogy e szövegek illusztrálják, kommentálják, magyarázzák, megvilágítják vagy esetleg interpretálják-e a fényképeket. Egy biztos, Podmaniczky szövegeinek és Csoszó fotóinak együttállása és egymáshoz kapcsolódása ennél sokkal több: hőseik nem illeszkednek egységes történetbe, csak a befogadó egyéni olvasatában kapcsolódhatnak össze. Meg abban az áttetsző, szomorkás hangulatban, a tekintetek átható nyíltságában, amely arra kényszeríti a nézőt, hogy belemerüljön ebbe a világba. Hasonuljon. De teljesen.

2002. május 30.
PRINT