kapcsolódó kiállítás:
Aviva-díj kiállítás
2009. szeptember 3. - szeptember 16.
 

Stenczer Sári:

Az Aviva kód

 

 

 

A görög művészeti versenyekről szóló mítoszoktól kezdve a művészek és műveik megmérettetése végigkíséri Európa történetét. A forma, a szabályok, a nyeremény és a mindezekkel kapcsolatos publicitás azonban minden esetben a díj kiírójának célját, viszonyait az adott művészeti közeghez és a díj létrehozásával kapcsolatos érdekeit tükrözi. Jelen írás arra vállalkozik, hogy egy országhatárokat figyelmen kívül hagyó panorámában elemezze az idén elindított Aviva Képzőművészeti Díjat.

"A programmal célunk az, hogy közelebb hozzuk az emberekhez a sokszor ´érthetetlennek´ minősített művészvilágot, és fórumot adjunk a vélemény-nyilvánításnak," - olvashatjuk a világ ötödik legnagyobb biztosítójának magyar leányvállalata, az Aviva Életbiztosító sajtóközleményében. A zrt, amely egyelőre három évre kötelezte el magát, arra vállalkozott a Műcsarnokkal közösen, hogy évente tizenkét ember (hat szakember és hat alkotó) kiemelésével megalkossa a hazai művészeti szcéna fiatal képzőművészeknek szánt legjelentősebb elismerését. Megfogalmazódott, hogy "a díjjal járó jelentős összeg eszköz ahhoz, hogy a kuratórium által kiválasztott művész jövőbeli sikereit, elismertségét előmozdítsa, egyúttal a hazai kortárs képzőművészet egészét megmozgassa."

A történtek után, a tanulság levonása érdekében szükséges, hogy lefejtsük a citromsárga burkot a művészeti eseményről, és csakis ezt a bizonyára jövőben is befogadó héjat vizsgáljuk meg. A hangsúlyozott célok elérésének ("a magyar kortárs képzőművészeti élet felpezsdítése, a kortárs képzőművészet népszerűsítése és a példamutatás a hatékony céges szponzorációra") feltétele ugyanis a hatékony működési struktúra és bemutatási procedúra megteremtése lehetne.

» Az Aviva díj kapcsán többször elhangzott, hogy létrejöttekor az 1984-ben alapított Turner Prize szolgált példaként. A magyar szervezők által hansúlyozott egyetlen különbség az, hogy míg az angliai díjat az utolsó egy év alatt készült munkák alapján ítélik oda, addig az itthoni zsűri az "elmúlt mintegy másfél évtizedben végzett művészi tevékenységet" mérlegeli majd. Valójában azonban a két díj struktúrája közötti hasonlóság - legalábbis első látásra - csak három szempontból igaz: kiállítás egy kiemelkedően fontos intézményben, a zsűri előválogató és a végső döntésben játszott szerepe és a viszonylag jelentős pénzösszeggel járó elismerés.

A Turner Prize mellett azonban, ami kétségkívül az egyik legfontosabb és legismertebb a világszerte egyre szaporodó, fiatal művészeknek szánt díjak között, érdemes számba venni a hasonló kezdeményezéseket is: a Prix Marcel Duchamp-t, a Preis der Nationalgalerie für Junge Kunst-ot és a lengyel Views-t - A Deutsche Bank Alapítvány díját. Ez utóbbi pénztintézet egyébként, amely éppen Magyarországon is "kortársítja" gyűjteményét, az orosz Kandinszkij díj pártfogója is egyben.

» A helyszín
A Tate Britain naponta több ezer látogatót fogad, számos kiállításával és gyűjteményével kétségkívül az egyik legnépszerűbb londoni múzeum. Itt látható minden ősszel három hónapig - így a Frieze Art Fair ideje alatt is - a Turner Prize jelöltjeinek kiállítása, egy-egy, körülbelül 100 négyzetméteres teremben. A francia Duchamp díj esetében a jelöltek 2005 óta, mindössze csak öt napig, de a FIAC-on, a világ egyik leglátogatottabb vásárán kapnak egy 25 négyzetméteres standot. A BMW által szponzorált német díj bemutató kiállítása szintén rövid ideig, tizenkét napig látható, de a Hamburger Bahnhof termeiben, amely valószínuleg szintén nem szűkölködik látogatókban. A lengyel művészek Views című bemutatkozása a Zacheta Nemzeti Galériában látható két hónapig, más programokkal párhuzamosan. Az idei évben a hét lengyel jelölt tárlatára tizenkétezren voltak kíváncsiak, míg a moszkvai, vörös szőnyeggel bevont Művészek Házában az orosz alkotókra körülbelül tízezren.

Magyarországon a Műcsarnok mindenképpen az egyik legreprezentatívabb kortárs intézmény és dícséretre méltó, hogy itt kapott helyet az Aviva díj első kiállítása. Mindez talán erőn felüli kihívás is volt a művészek számára, hiszen meglehetősen kevés pénzzel gazdálkodva mindegyiküknek körülbelül egy majd 300 négyzetméteres megtöltendő térrel kellett farkaszemet néznie. Az alkotók többsége hatalmas energiát fektetett be és joggal várhatta volna a szervezők részéről, hogy ezt méltányolják, ami a kommunikációt és a tárlat népszerűsítését illeti. Milyen jó lett volna, ha nemcsak az Aviva dolgozóinak szerveznek tárlatvezetést, ha figyelemfelkeltő dizájnt párosítanak a díjhoz, ha angolul is olvashatóak a falfeliratok, ha a pincébe zárt MenüPont galériában is bemutatnak egy ráadás programot és ha nemcsak fizetett hirdetésekkel tudnak megjelenni a köztereken és a médiában.

Szomorú, de a tárlat ideje alatt a Műcsarnok mindössze kilencszáz jegyet adott el. Ehhez a látogatószámhoz járul a nyitó és záróünnepség, illetve a néhány bennfentes tárlatvezetés; ez utóbbiakon körülbelül szintén ugyanennyien jelentek meg. De emellett talán fontosabb és beszédesebb szám az az eredményhirdetéskor elhangzó hétszázkilencvenhárom érvényes közönségszavazat, amelybol az derül ki, hogy a gyér érdeklődésből adódóan a véleménynyilvánítás is meglehetősen szerény volt. Mindennek bizonyosan egyik legfőbb oka a rövid, tizenkét napos nyitvatartás volt, így bíztató az a terv, hogy a jövő évi tárlat valószínűleg már öt hétig lesz látható.

» A zsűri
A zsűri összetételét nem szakmai minőségében kérdőjelezhetjük meg, hanem a nemzetköziség tökéletes kirekesztéséért. Itt ugyan megjegyezhető, hogy a külföldi díjak többségénél - a Turner Prize kivételével - külön jelölő bizottságot állítanak fel, vagyis két különböző és évente változó döntéshozó csoport működik. Ám az igazán markáns különbség - az angol díj esetében is - az, hogy a zsűrik tagjai nemzetközi szakemberek, akik elismert intézményekhez tartoznak, jelentős kiállítások létrehozói, vagy éppen a világ minden pontjáról meghívott gyűjtők, szerkesztők, tanácsadók. Azaz munkájukból adódóan feltehető, hogy az általuk megismert és érdeklődésüket felkeltő művészeket a későbbiekben felkarolják és igyekeznek a kortárs művészet nemzetközi térképére is feltenni.

A tavalyi Turner díj zsűrijében például ott volt Daniel Birnbaum, aki idén a leglátogatottabb kiállításért volt a felelős és a jelöltek közül fel is kérte Goshka Macuga-t a Velencei Biennálé központi kiállításán való részvételre. Birnbaum a német díj zsűrijében is szerepelt, nem kisebb nevek között, mint Samuel Keller, a Fondation Beyeler és Christine Macel, a Pompidou kurátora. A nemrég odaítélt Duchamp díj zsűrijébe többek között Kasper König, a kölni Ludwig Múzeum igazgatója, James Cottrell amerikai és Dakis Joannou görög gyűjtő kapott meghívást. Az orosz zsűriben olyan nevek olvashatóak, mint Jean-Hubert Martin, aki jelenleg a Francia Nemzeti Múzeumok tanácsának dolgozik, vagy Valérie Hillings, aki a Guggenheim Abu Dhabi-projektjének kurátora. Egyedül kelet-európai szomszádainknál van hozzánk hasonló, nemzeti, sokszor két fázisban is döntéshozó zsűri, de még ott is meghívnak alkalmanként egy-két régióbeli vagy nyugati szakembert.

» Az elismerés
A pénzjutalmak összegét minden esetben a finanszírozó-jótevő állapítja meg, így aztán erre felesleges hosszabban kitérni. Mindenesetre a nettó 12 ezer eurós magyar díjazás kelet-európai viszonylatban tényleg szép summa, egyedül a lengyeleknél van magasabb, 15 ezer eurós fődíj. A cseheknél a nyertes körülbelül kétezer eurót kap "művészeti kibontakozása érdekében", négyezer eurót pedig egy kiállításának vagy katalógusának elkészítésére és emellett egy hat napos New York-i tanulmányutat.

Ezek az összegek és lehetőségek persze csak akkor tűnnek szerénynek, amikor nyugat felé sandítunk és olvasunk a Turner 25 ezer fontos, az orosz 40 vagy a német 50 ezer eurós és pláne a Duchamp díjjal járó javadalmazásról. Az idei francia elismerés 35 ezer euróval és két önálló kiállítással is jár: nevezetesen a 2010-es shanghaji világkiállítás francia pavilonjában és a Pompidou központban. Utóbbinál a szervező még a produkciós költségekhez is hozzájárul, míg a múzeum fedezi a katalógus megjelenését. Az orosz Kandinszkij díj bemutató kiállításán - az ország méreteivel arányosan - hozzávetőlegesen 40-50 művész szerepel, három kategóriában jelölve: "az év projektje", "az év fiatal művésze" és "az év média projektje" elnevezések alatt.

A 40 ezer eurós összdíjazáson túl elképesztő bónusz, hogy a tavalyi nyertesek munkáit jelenleg egy pazar épületben mutatják be Londonban, ahol a "posztkommunista egzotikum" és a kurátor, Oleg Kulik neve szinte biztosra vehető vonzerő. Természetesen mindez pénz kérdése: Notting Hill mint helyszín, a Frieze vásár alatti VIP megnyitó és a hatalmas reklám, amely a legismertebb vörös szimbólummal operál. Furcsa, de igaz, hogy ez a jelkép még mindig felkelti a nyugati világ kíváncsiságát, hiszen a vasfüggönyön túli terület évtizedekig csak sötét foltként jelent meg a világtérképen. Mindazonáltal a kiállítást az első hónapban ötezren tekintették meg.

A példákból kiderül, hogy az Aviva díj a felsoroltakhoz képest távol maradt a nemzetköziségtől, az abból származó elismerés lehetőségétől és az ezzel kapcsolatos szélesebb nyilvánosságtól.

» Rendkívül sajnálatos továbbá, hogy az Aviva helyett nem lehetett egy jelentős, közelmúltban eltávozott művész nevét a projekthez kötni (pl. Erdély Mikós). De az elkeserítően alacsony látogatószám természetesen nem a befogadó helyszín hibájából, vagy az elnevezésből fakad, hanem leginkább a nívós díjnak kikiáltott projekttel kapcsolatos kommunikáció arculatából. A kifejezetten erre az alkalomra készített, az Aviva színvilágából felépülő és a kortárs tipográfiát távolról sem ismerő megjelenés képtelen volt bármilyen üzenetet továbbítani. A meghívóra vagy a plakátra nézve nem kortárs művészeti kiállítás, hanem egy életbiztosító ajánlata juthatott eszünkbe. Ráadásul ez a megjelenés mintegy bekeretezte a kiállítást: fizikailag citromsárga-égszínkék pannókkal és - a Kis Varsó dupla fekete katalógusának kivételével - uniformizált portfóliókkal, virtuálisan pedig egy unalmas internetes honlappal. Mindenesetre szinte biztos, hogy ez a rosszul sikerült kommunikáció és annak elrontott vizualitása nagyban felelős a szélesebb közönség már említett indifferenciájáért és a populáris média távolmaradásáért.

» A külföldi díjak művészeinek életrajza szerint mindenkinek van galériája. Mi több, a kilencedik alkalommal odaítélt Duchamp díj idei nyertese, Saâdane Afif már a harmadik alkotó, aki a berlini Mehdi Chouakri galériából kerül ki. Vagyis ezek az elismerések, ha áttételesen is, de a galériáknak is szólnak, akik a megmérettetéseknél pártfogolt művészük mögé állnak, anyagi és erkölcsi támogatást nyújtva nekik. Persze valószínű, hogy mindez pusztán kereskedelmi okoknál fogva van így, hiszen a hangsúlyos tét és a rendkívüli láthatóságot biztosító felület befektetésként értelmezhető egy galéria számára. Az értéknöveléssel kapcsolatos stratégiák főként a nyugaton működő díjaknál teljesen egyértelműek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a vásárok is egyre másra alapítják saját, kifejezetten fiatal alkotóknak szánt díjaikat.

Bár Magyarországon egyre több kortárs galéria nyílik, de ezek működése vagy támogatási rendszere nehezen hasonlítható a valóságos művészeti piaccal rendelkező társaikéhoz. Az Aviván kiállító művészek közül, tudtommal csak Kokesch Ádámnak van szerződése galériával. Ez a tény mindenképpen elgondolkodtató, hiszen a hat kiállítót a szakmai zsűri a legtehetségesebb és a legígéretesebb fiatal művészeknek minősíti a mai hazai művészeti színtéren. Vajon miből fakad ez a jelentős érték- és érdekkülönbség, mely a kortárs magyar kereskedelmi és kurátori vonal ítéleteit elválasztja?

A díjátadó ünnepséggel bezárólag egyértelműen kiderült, hogy a jó szándék nem elég és hogy az Aviva díjnak egyelőre nem sikerült elérnie azt, amit védnöke, Petrányi Zsolt jósolt ("a kortárs képzőművészetet egy új dimenzióba helyezi és általános megítélését kívánja pozitív irányban változtatni"). Azt sem szorgalmazta eddig, hogy a lehetőségekhez mérten, de nemzetközi értékítéletnek vesse alá a kiválasztott magyar művészeket. Mi sem jellemezte jobban az egész projektet, minthogy a nyertesek nem voltak jelen a díjátadáson, így a díjat kivitelező Előd Ágnes szobrászművész csak az Aviva elnök-vezérigazgató Bartók János és a közönségdíjas képzőművész Benczúr Emese kezét mintázhatta meg az utókornak.

A fentiek leírása arra szolgál, hogy ki-ki megalkossa szubjektív véleményét, levonja következtetéseit. Zárszónak Petrányi Zsolt a díjkiosztón elhangzott, a fiatal művészekhez intézett figyelmeztető szavait idézném még: minden művésznek "el kell azon gondolkodnia, hogy amikor az ösztöndíjkorhatárok lejárnak, hogyan képzeli el művészi egzisztenciáját vagy érvényesülését." Vajon csak az alkotóknak kell elgondolkodniuk ezen, vagy a kortárs magyar művészeti szcéna más szereplőinek is?

2009. december 13.
PRINT