kapcsolódó kiállítás:
Derkovits ösztöndíjasok 2009
2010. március 28. - május 2.
 

Mélyi József:

Miért nem tizenkettő?

 

Tavaly írtam egy kritikát a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításáról, amelyben a művészek és a valóság viszonyát elemeztem. Most következzék ennek fordítottja, a színtiszta fikció. Vagyis: minden hasonlóság csak a véletlen műve.

Egy hónappal ezelőtt egy kellemes női hang hívott föl, elhadart bemutatkozás után azt mondta, egy felkérést tolmácsolna felém, mégpedig nem szokványosat: Derkovits Gyula egy napra feltámad és Budapestre érkezik, lennék-e a vezetője. Azt gondoltam, rosszul értettem, de nem volt időm töprengeni, mert a hölgy azonnal egy kérdést szegezett nekem: ismerem-e a Kultúra 1900 programot? Mondtam, hogy csak a Kultúra 2000-ről hallottam, az egy EU-s pályázat. Igen-igen, a Kultúra 1900 is hasonló, csak éppen kevesen ismerhetik - válaszolta -, ez egy nem túl nyilvános projekt, amelynek lényege, hogy a huszadik században elhunyt művészek feltámasztására lehet pályázni, valamilyen évforduló vagy egyéb nagy esemény alkalmából, az egészet az Évfordulós Bizottság koordinálja. Most sajnos egy kis porszem került a gépezetbe, valaki véletlenül rossz rovatba írta be a neveket meg a dátumokat, így most jön Derkovits, pedig nincs is évfordulója. Ráadásul a Minisztérium senkit sem tud elérni, a Bizottság már csak bennem bízik, legyek ott az Ernst Múzeumban négy hét múlva. Mielőtt közbeszólhattam volna, hálásan megköszönte és letette.

Rejtett szám - visszahívni nem lehet. Nem nagyon hittem az egészben, mikor azonban közeledett a megjelölt nap, egyre többször gondoltam rá, mi van, ha mégis igaz, odajön az Ernst Múzeumba a 76 éve halott Derkovits, és nem várja ott senki. Úgyhogy győzött a kötelességtudat, tegnapelőtt délben ott álltam a kapuban, és vártam, hogy megérkezzen. Azért meglepett, amikor tényleg jött, nagyjából úgy, ahogy portréiról ismerni lehet, munkásruhában, nagy léptekkel, komoly öntudattal.

"Elnézést, Derkovits úr?" "Igen, igen, az vagyok, maga lesz a vezetőm?" - kérdezte, és szinte meg sem várva bemutatkozásomat, rögtön átvette a kezdeményezést. "A többiek, akik már visszajöttek ebben a százéves programban, mesélték, milyen nehéz megtalálni a közös hangot a vezetővel, úgyhogy arra gondoltam, hogy - bár én vagyok a fiatalabb (enyhe félmosoly futott át különben komor arcán) - azt javaslom, tegeződjünk. És menjünk is be rögtön, az ösztöndíjasaim kiállítását építik, művészetet akarok látni, élőben."

Már nyomta is a csengőt, a hangszóróból jövő kérdésre bemondta, hogy Derkovits, ezzel be is jutottunk. A lépcsőn felfelé muszáj volt megkérdeznem, hogyhogy ilyen tájékozott, ennyi év után meg sem lepi, hogy róla nevezték el az ösztöndíjat. "Tudod, édes fiam, az újonnan érkezők mindig elmondják, mi van itt lenn, úgyhogy elég tájékozottak vagyunk." "De azért mesélhetnél erről az ösztöndíjról, mert legutóbb Lossonczy Tamásból sem tudtam többet kiszedni, csak annyit, hogy van."

"Igen, van, harmincan kapják, minden évben tizenegy hónapig." "Tizenegy? - kérdezte, miközben már a nagyterem közepén jártunk - miért nem tizenkettő?" "Nincs rá pénz, válság van" - mondtam, de Derkovits nem elégedett meg a sablonválasszal. "Válság? Édes fiam, te nem tudod, mi az a válság!" Közben egy ablakhoz álltunk, hogy ne zavarjuk az építkező művészeket. Jobb is volt így, mert kiderült, Derkovitsot tényleg minden érdekli, ami a finanszírozással kapcsolatos, feltétlenül tudni akarta, hogyan lehetne mégis kipótolni a válság közepette eltűnt tizenkettedik hónapot, számítása szerint maximum 3 millió forintot.

Mintha tényleg az ő ösztöndíja lenne, töviről-hegyire kikérdezett a fiatal művészek megélhetéséről, az NKA-ról, és nagyon csodálkozott, amikor a miniszteri keretről beszéltem. "És édes fiam, mit támogat a miniszter abból a nagy keretéből?" "Mostanában főleg filmeket, egy halhatatlan pécsi tudósról szóló tévéfilm a múlt hónapban kapott negyvenmilliót. Az örökös tagság - halhatatlanok gálaműsor meg húszmilliót."

"Képzőművészeti halhatatlanok nincsenek?" - kapta fel a fejét Derkovits. "A képzőművészetet ritkábban támogatja, de nemrég adott majdnem kétmilliót Bálint István katalógusára." "Látod, édes fiam, tőle nem sajnálom. A Bálint Pisti a Halász Péterrel együtt nagyon tehetséges gyerek volt, három éve költözött át hozzánk, az apja, a Bálint Bandi is kiváló művész, tüdőbajos volt, mint én, de a nagyapja, az volt az igazi remek ember, Bálint Aladár, ő írta rólam az első komoly kritikát".

Muszáj volt közbeszólnom: "Igen, először én is így gondoltam, hogy róla van szó, de ez nem az a Bálint István, hanem egy ma is élő soroksári festő". "Akkor ez valami politikai ügy lesz" - mondta keserűen Derkovits. "Édes fiam, ma sincs ez másként, mint amikor még éltem. Na, de nézzük a művészetet, mert lejár az időm!"

Többször körbejártunk, Derkovits kicsit csodálkozott, mennyi nő van a művészek között. Horváth Tibor rajzainál meg is állt, azt kérdezte, felismerhetőek-e legalább számomra a karikatúrákból a művésznők? "Többnyire igen" - mondtam, erre csak bólintott. A leghosszabban Esterházy Marcell munkáinál időzött, Mészöly Miklós mai megítéléséről kérdezgetett; ez az igazi válságmű, mondta az éthordókra nézve.

Tulajdonképpen nem nagyon volt kíváncsi a véleményemre, elég volt neki néhány szó a művészek előéletéről, érdekelte, mennyire vehető komolyan, amit most kiállítanak. Miután jól kicsodálkozta magát a sosem látott technikán, Follárd Barbara videóját ebből a szempontból kétszer is végignézte, aztán szinte csak magában azon morfondírozott, ilyenek-e a mai lakások, és ilyenek-e a mai nők? Erre nem tudtam mit mondani, de a megnyugtatáshoz elég volt megnéznie Tarr Hajnalka átszínezett fotóit.

"Ha nem tudnám, mi történt itt az elmúlt húsz évben, azt mondanám, hogy ez a Kis Róka Csaba biztosan megjárta a háborút. Ilyen szörnyűségeket még az Otto Dix sem festett, pedig ő aztán megjárta." Fülöp Gábor lyukacsos faszobra láttán a kísérletező kedvet dicsérte, meg hogy mégiscsak megmaradt a kézműves tudás a sok konceptualitás - vagy hogy is mondják mostanában - mellett is. Mikor Csákány István verandájának történetét meséltem neki, csak annyit mondott, látszik, hogy ért az ács- meg asztalosmunkákhoz is, abból is megélhetne. "Neki feltétlenül a monumentalitás felé kellene mozdulnia, állíthatna emlékműveket" - fűzte hozzá.

Érdekes volt látni, hogy a festők nem érdekelték annyira. Hatházi sokoldalúsága azért tetszett neki, de nem bírta magában tartani: "Nincsenek igazi színek, mindenki tompít, persze én is efelé mentem az utolsó időkben. A festők között van itt néhány békanyálas." - mondta sommásan, mint régen Vajda a Gresham-körről.

Albert Ádám márványtábláin, Koralevics Rita fotóin eltöprengve azt kérdezte: "És eladnak ezek a művészek?" Néhányan igen, mondtam, a festők között van egy-kettő. Erre elmesélte, amikor az éhhalál szélén járt, hogyan vette meg tőle az egyik képét Ernst Lajos, és amikor újra pénzhez jutott, hogyan vásárolta vissza. "Bálint Bandi mondja mindig, mennyire nehéz a művészet megsegítését intézményesen megoldani. Nehéz volt a harmincas években, az volt a hatvanas években, és úgy látszik, most is az."

"Van közöttük valamilyen szocialista?" - kérdezte még. Mikor csodálkozva néztem, hozzátette: a régi értelemben. Mondtam, hogy vannak egy páran, egyet még nem látni, csak a katalógusban, Mécs Miklóst, mert ő mindig csak a végén biggyeszti oda a munkáját. Derkovits átlapozta a füzetet, és azt mondta: "Üdvözlöm, de mondd meg neki, ha találkoztok, hogy könyvet nem égetünk." Aztán hirtelen közölte, hogy mennie kell, de mielőtt visszaindul szeretne egy kicsit körülnézni, egyedül a városban, milyenek a kirakatok meg az eleven emberek.

Milyen a művészek túlvilága? - kérdeztem, mielőtt a kapu előtt elváltunk volna. "Nehéz elmagyarázni, félig menny, félig pokol." - válaszolta és nagy lépteivel elindult a Nagykörút felé.

 

(Elhangzott az Ernst Múzeumban, 2009. március 27.-én)

 

2010. március 30.
PRINT