kapcsolódó kiállítás:
Paradigmatikus reláció
2010. február 25. - április 25.
 

Szimulakrum-hekk
Beszélgetés Kokesch Ádámmal

 

 

 

Beöthy Balázs: Hogyha pozicionálni szeretném a munkáidat, akkor szívem szerint képtárgyakként azonosítanám őket.

Kokesch Ádám: Nekem is megfelel a képtárgy terminus, bár én alapvetően objekteknek gondolom őket, tárgyakként kezelem a képeket is.

B. B.: Azért is pontosnak gondolom a képtárgy megjelölést, mivel korábban kilenc évig jártál festőszakra az egyetemen.

K. Á.: Soha nem festettem.

B. B.: Joseph Kosuth is a festészet professzora volt hosszú évekig Stuttgartban, mégsem neveznénk par exellance festőnek, ugyanakkor a kiterjesztett festészet fogalmába ezek szerint az általa űzött konceptuális tevékenység hivatalosan is belefér.

K. Á.: Pár éve még komolyan foglalkoztatott, hogy a lehetőségek közül melyik irány az, ami számomra alkalmazható út lenne a működésre. Én tárgyakat készítek végül is, amik készletekként működnek, teljesen flexibilisek.

B. B.: Mik azok a referenciák, amik motiváltak az útkeresés éveiben? Mik voltak azok az inspirációk, amik művészeti tevékenységre sarkalltak?

K. Á.: Ha középiskolai művészeti tanulmányaimat vesszük, akkor Beuys volt az, akinek a munkásságával való találkozás teljesen váratlanul és újszerűen ért, pláne, hogy akkoriban, a nyolcvanas évek végén nem nagyon volt a közbeszéd tárgya, egy bizonyos körön kívül az ember nem nagyon találkozhatott ilyesmivel. Különben pedig gyerekkoromban a szüleimnek járt a Smithsonian Magazine egy rövid ideig, a National Geographic mellett, és egy hosszabb cikk volt benne Joseph Cornellről. Angolul nem beszéltem, akkor pláne nem, és egészen fantasztikus volt az el-nem-helyezhetősége. Később is, mikor az ember találkozott a dadaizmussal, vagy más irányzattal, amely alkalmazta ezt a dekonstrukciót, vagy újraértelmezést, de egyik sem tudta alkalmazni ezt a leginkább az alkémia intellektualizmusára jellemző fura sűrítmény-rendszert. Ilyen varázsdobozokat épített, volt egy nagy műhelye, amiben különböző szelektált tárgyakat gyűjtött. Késő-dadaistának tekintik, ezeket a negyvenes években csinálta.

B. B.: A kortársak között vannak olyanok, akiknek a munkáját figyelemre méltónak gondolod, pontosabban akik valamilyen pillanatban hatással voltak a te tevékenységedre is? Nemcsak magyar példákra gondolok, hanem nemzetközi viszonylatban.

K. Á.: Imi Knoebelt említhetném, vagy egészen más kontextusban Georg Wintert. Hatottak rám a nyolcvanas évek végén Reinhardt Mucha munkái is.

B. B.: Munkáid esetében feltűnő, hogy organikus kapcsolatban állnak a környezetükkel, a rögzítésük legalább olyan fontosnak tűnik, mint maga a rögzített felület. Általában mi a felfogásod a képről?

K. Á.: Ez a tárgy megjelenésének ad egy lehetőséget arra, hogy kivonódjon abból a nézési tartományból, ahova képként tartozna.

B. B.: Egy másik típusú figyelmet hív elő?

K. Á.: Végül is ezek a struktúrák - ha már a képekről beszélünk - a monitorokon látható, vagy a nyomdai segédvonalakra emlékeztetnek.

B. B.: Meglehetős feszültséggel teli struktúrák ezek, engem szenzorokra és más funkcionális tárgyakra emlékeztetnek, amik adott esetben energiát vagy adatokat gyűjtenek. Ez a funkcionális értelmezés hozzád közel áll, vagy épp ellenkezőleg, elutasítod ezt?

K. Á.: Abszolút közel áll, egy csomó napelemet is festettem, tehát ilyen figyelem-, vagy energiacsapdák, amik szenzorként is működhetnének.

B. B.: Működhetnének vagy működnek? Készítettél működő rendszereket is?

K. Á.: Amikor a főiskolát elkezdtem, akkor kis rajzokat készítettem csak, amiket ilyen fóliás mappába gyűjtöttem és három csoportba soroltam őket. Zászlók, illusztrációk és tervek. Ezek néha összemosódtak, de mindig meg volt körülbelül határozva, hogy melyik mit is szeretne csinálni. Így dolgoztam. És most is az érdekel, hogy egy technikai keret alkalmazásával hogyan lehet létrehozni egy olyan fajta enigmát, ami felszámolja a tárgy szándékoltságát. Felszámolja a szándékot végül is. A néző kap egy olyan jellegű tárgyat, ami ki van ugyan téve a vizuális meg egyéb amortizációknak, de mégiscsak el kell helyeznie valahová.

B. B.: A munkák készítése közben konstruktív vagy reduktív szándék vezet? Ezek a képtárgyak kombinációk vagy redukciók?

K. Á.: Igyekszem minél redukáltabb struktúrákat létrehozni. Fragmentum, vagy nem is tudom, hogy minek nevezhető, tehát valóban egy redukált elem.

B. B.: Az arányok tisztán megfigyelhetőek a reduktív szándék nyomán, ugyanakkor a tartószerkezet a megszokottnál nagyobb hangsúllyal van jelen, miközben a sík felület viszonylag kicsi. Mintha a képfelület csökkenne, miközben a tartó rész nőne.

K. Á.: Igen, de nem tudom, hogy miért van ez. Ösztönösen dolgozom. Talán a fel nem számolható evidenciákra szeretne utalni, s valószínűleg a technikai civilizáció hordozhatóság-igénye is tetten érhető benne.

B. B.: Értelmezhetjük a képtárgyat meditációs objektumként?

K. Á.: Nem. Inkább olyasmik ezek, mint a monoszkóp, ami egy hangolási képlet... Ilyen értelemben felfogható meditációs obkjektumnak is, ami arra vonatkozik, hogy nem a tárgyra irányul a meditáció, hanem csak utal egy ilyen fajta "hangolódásra". Amúgy ezeket a dolgokat csak elkezdem csinálni, még vázlatot sem készítek, vagy semmit. Egyszerre dolgozom négy vagy öt objektumon, amik azután egyszer csak elkészülnek. Begyűjtök egy tárgyat, azután valamit találok hozzá, lesz belőle valami.

B. B.: Csapjunk bele a lecsóba. Szerinted a művészet imitáció vagy konstrukció?

K. Á.: Az imitáció a szerves lét határainak legyőzhetetlensége folytán is felmerül. A szimulakrum létrehozza egy modelljét annak, amire utal. Nem tudja felszámolni azt a keretet, azt az utalási rendszert, amiben mozog.

B. B.: Ugyanakkor a szimuláció be akar csapni, tehát nem annak akar látszani, mint ami. Ezzel szemben a konstrukció létező, de formátlan dolognak ad formát. Nem reproduktív, hanem produktív energiák feszítik.

K. Á.: Ezért nem tekintem mondjuk szenzornak a munkáimat, mert igazából egy ilyen készletet alkotnak, ami ki lesz állítva, valamilyen helyzetben, nincs mögötte más irányú szándék.

B. B.: Ha egy galériában állítasz ki, akkor a kortárs művészet kontextusába helyeződik a dolog, ki lesz szolgáltatva annak az interperetációs rendszernek, amit mindez jelent, tehát ha ezek képtárgyak, akkor a képek általunk ismert történetében fogjuk elhelyezni őket, ekként fogunk értelmezni, így közelítünk hozzájuk.

K. Á.: Tudom, hogy veszélyes terep ez a szimulációs játék, pláne ebben a digitalitást valamilyen módon mindenképp alkalmazó környezetben.

B. B.: Ha azt mondjuk, hogy ez imitáció, vagy szimuláció, akkor könnyen érhet minket a formalista megközelítés vádja. Vizsgáljuk ezért most más irányból. A képarchitektúra vagy a monokróm fogalmaihoz milyen viszonyod van?

K. Á.: Ennek szerintem semmi köze a monokróm festészethez. Számomra az egy vonzó állapot, amikor olyasmit lehet létrehozni, ami nagy százalékban nem tekinthető műtárgynak.

B. B.: Ezért nem adsz címet az egyes kompozícióknak?

K. Á.: Azért, mert a monoszkópokon kívül nem megnevezhetőek számomra, igazság szerint fel sem merült bennem, hogy konkretizáljam az egyes viszonyokat.

B. B.: Ugyanakkor a tárgyak egy bizonyos konfigurációjának mégis adsz címet, legutóbb is volt címe a kiállításodnak, Sudo Kino. Hogy jön képbe a linux-parancs és a mozi?

K. Á.: Tulajdonképpen az interakcióra akartam utalni, aminek némileg ellentmond a mozi, ami egy lineáris helyzet. Pár éve linuxot használok, és maga a linux arra a fajta eszközhasználatra utal, amit jónak tartok. Pontosabban nem utal, hanem maga is olyan használati mód, amit magam is szaporítani szeretnék a saját szűkös lehetőségeimen belül.

B. B.: Mit is jelent pontosan ez a fajta működésmód?

K. Á.: Nyílt forráskód, kollektivitás. Én szemétből dolgozom, talált tárgyak, amik többnyire funkciójukat vesztették, vagy eleve csak olyan rövid életű funkcióval bírnak, mint a csomagolás, ezeket mentem tovább. Ez persze nem segít különösebben ezeken a tárgyakon, nem áltathatom magam azzal, hogy ezeket a tárgyakat én megválthatom.

B. B.: Azért mégiscsak átesnek egy nemesedési folyamaton, a kombináció, a festés és a beillesztés révén egy új struktúra részei lesznek.

K. Á.: De csak egy-egy darab belőlük, nagyobb mennyiségben mégis megváltatlanok maradnak. Ez egy elég ellentmondásos helyzet.

B. B.: Tehát a visszaforgatás ideája meghatározó számodra, már meglévő elemeket illesztesz egybe egy jelentés-generáló vagy figyelemkoncentráló struktúra létrehozása érdekében. Korábban említettük, hogy a képtárgy másfajta figyelmet szeretne létrehozni.

K. Á.: Semmi esetre sem a tárgyat szeretném hangsúlyozni, egy absztrakt keret végül is felhasználói felület, létre lehetne hozni egy desktopon is egy ilyen jellegű utalási rendszert, ami ikonok egy halmaza, vagy hasonló. De itt megszűnik az eszköz, ezek a tárgyak felszerelhetőek: plug-inek, amik rácsatlakoznak a környezetünkre, jelölőként. Ezt a szimulakrum-játékot próbálják hekkelni. Tudom, hogy egy lehetetlen helyzet egy galérián belül ezt megvalósítani, ebben a szituációban a galéria nagyítólencse funkcióban működik. Alapvetően én nem tartom fontos dolognak, hogy ez galéria-térben létezzen, sőt. Gondolkodtam sokat azon, hogyan is lehetne ezeket használni. Tulajdonképpen azt szeretem, ha más műalkotások mellett vannak. Tulajdonképpen ezek tényleg plug-inek, kiegészítései valaminek.

B. B.: Külön állnak és mégis kapcsolódnak a fennállóhoz, újabb lehetőségeket adnak hozzá a meglévő dolgok halmazához.

K. Á.: Engem izgatnak - bár nem vagyok tájékozott ezekben az ügyekben - a vallási keretek, tehát hogy milyen alapvető spirituális momentumok vezérelnek nagyon sok folyamatot a társadalomban, illetve egy személy életében, ami igazából, ha nincsen meg egy egyházi keret, akkor pótlódnak egyéb módon és úgy állnak össze. Az irracionális, pontosabban a nem-racionális funkció, ami nem akarja a tökéletesség illúzióját se kelteni, egyszerűen csak annyira leredukál valamit, hogy végső soron egy sűrítményként jelenik meg, tehát a zavaros masszát addig sűríteni, míg elő nem tűnik a tömör mag. Nem hisz a saját jóságában, csak a jóságban hisz. Egy édeni állapot, mint absztrakt keret. Úgy képzelem a dolgot, hogy a buddhizmusnak, a panteizmusnak, a német romantikának, mindnek van egy olyan utalási rendszere az alapvető csöndre és békére, egy hit abban a felettesben. Innentől kezdve nem kérdés az, hogy a táblakép bibliai jelenete most leképezi-e azt, vagy sem, mert teljesen kívül és máshol áll ebben és mégsem tagadja egyik a másikat. Ilyen rész-egész elv.

B. B.: Tehát nem tagadja a fennállót, hanem kiegészíti azt. Ebben az értelemben tarthatjuk a festészeti tradícióba tartozónak vagy ahhoz rokoníthatónak ezeket a képtárgyakat is. A tradíció mégiscsak viszonyítási pont.

K. Á.: Igen, de inkább a művészetre, mint az ábrázolóra gondolok, a kollektív tudatra szeretnék utalni. Hogyha azt kérdezed, hogy melyik festészeti irány áll közel hozzám, ezt nem tudom manifeszt módon körülírni.

B. B.: Szóval ezek redukció útján előállított állítások, amik kiegészítésként szolgálnak az adott struktúrához, amibe illeszkednek - ezt képletesen és szó szerint is értve.

K. Á.: Meg ezek az anyagok - ha nem is szén-alapúak, de nem a mi léptékeink szerint vannak kitéve az eróziónak. Kivül esnek a megőrzés általi fenntartás szándékán.

B. B.: Milyen anyaggal színezed meg a felületeket?

K. Á.: Akril, modellfesték.

B. B.: A kiállításon szereplő nagy fehér felület is modellfesték?

K. Á.: Nem, az alapozó. Azt pont egy olyan szemet csípő dolognak szántam. Nem egy túlságosan megmunkált valami. A füleket most találtam és mindenképp használni is akartam. Az alap egy régi munkám, egy hegy-szerűség, ahogy két stilizált neuron összeér. A köztük levő tér van kifestve fehérrel. Kicsit hasonló, mint az Exuperyben a kígyó lenyelte elefánt. Kalapra emlékeztet, így emlékeztet a hegyre is. Azért lazúros, mert nem akartam artikulálni a dolgot.

B. B.: Vannak ismétlődő elemek az installációban, ugyanaz a minta vagy konfiguráció többször visszatér.

K. Á.: Használok egy logót, ami visszatérő elem. Nem szűkítem címekkel a tárgyakat, mert magam sem határozom meg a funkciójukat, logóként, emblémaként, ikonként, bárhogy működik. Nem mint egy márkajelzést akarom használni, hanem arra akarok utalni, ahogy egy brand létrehozza a saját kereteit.

B. B.: A talált tárgyak használata nagy kihívásnak számít még mindig a közönség számára, még akkor is, ha ügyesen vagy kreatívan vannak kombinálva az elemek, tehát egyértelmű a konstruktív szándék, nem csak az átminősítés gesztusáról van szó. Ennek ellenére egy koncentált tárgy még ezeket az előítéleteket is képes áttörni.

K. Á.: Még van egy dolog, hogy a gyerekpszichológia ismer egy ilyen stratégiát, ez a világjáték, tehát egy szoba tele játékokkal. Az az érdekes benne, hogy bármi, amit berakunk ebbe a rendszerbe, az megszemélyesülhet. Tehát nem egynemű dolgok alkotnak rendszert. Én ezt nem alkalmazom semmilyen szinten, csak ideálképként tartom számon.

B. B.: Adott esetben tehát legalább olyan szívesen helyezed el ezeket a tárgyakat nem-művészeti, mint művészeti térben, de ha az utóbbi helyzet van, akkor ugyanúgy el tudod képzelni festészeti, vagy akár szobrászati kontextusban?

K. Á.: Nem ragaszkodnék egy ilyen felosztáshoz. Elfogadhatónak tartom, de nem ragaszkodom hozzá.

B. B.: Az Aszfalt nagydíjad mégis arra irányította a figyelmet, hogy ezeknek a tárgyaknak a festői dimenzióit érdemes megfigyelni.

K. Á.: A festői szcénából sokan nem fogadták ezt el, még a sajtófotós is csodálkozott, mikor megkért, hogy álljak oda a munkához. Odálltam, azt mondja, ezzel nyertél? Mondom, igen. Szivatsz. Nem szivatlak, tényleg.

B. B.: Vicces, igen, hogy mennyire felületes figyelemmel közelítünk gyakran a képtárgyakhoz. Most voltam valakinél, akinél egy kölcsönlakásban ott volt egy Szabó-lakkmunka a falon, és a lakó teljesen átsiklott a dolog kvalitása felett, egészen addig, amíg közösen nem elemeztük a kinézetét, a feltehető készítési módját stb. Ezután hirtelen egészen más szemmel nézett rá. Jellemző, hogy a festmény szó hallatán valami tüchtig vagy gigantikus, ábrázoló jellegű dologra gondolnak általában az emberek. A hegyes vagy a széles ecset.

K. Á.: Hogy tetten érjék a mű szerzőjének kiemelkedő technikai tudását.

B. B.: Ugyanakkor a művészet rangját mégsem a technének, hanem a poiesisnek köszönheti. Ezért én egyértelmű szellemi munkának tartom a képzőművészeti tevékenységet. Adott esetben a bravúr visszaüthet hosszú távon. Apropó táv, a hordozhatóságnak milyen szerepe van?

K. Á.: Szeretem a pici dolgokat, ezek az életem realitásai. Pici szobában élek, ilyenben is dolgozom, ez az a dimenzió, ami működik.

B. B.: Hogyan definiálnád a tevékenységedet? Kísérletezés? Kutatás? Játék?

K. Á.: Játék. Annyiban, mint ahogy az említett világjáték. Tudom, hogy egy kicsit necces ekkora szabadságot adnom magamnak, hogy etikailag ez vállalható-e...

B. B.: Szerintem igen. Hogyha a linux-példára gondolunk, ott is ez a mozgatórugó. Nem mindegy, hogy milyen energia költözik egy rendszerbe, a készítésének a módja és a készítő lelkiállapota valamilyen módon tükröződik azon a dolgon, ami létrejön.

 

2010. május 7.
PRINT