Építészet és képzőművészet lehetséges kapcsolódásainak egyik esete, amikor képzőművészek munkáikkal reflektálnak az építészetre, vagy egyes épületekre; reprezentálják, illetve a gondolkodás tárgyává teszik az(oka)t. Az építészet olyan művészet lévén, mely látható, tapintható tagolásokkal felfoghatóvá teszi számunkra a teret – létezésünk valós terét, eminensen alkalmas a vizuális művészi reflexiókra.
Az ember számára (többé-kevésbé) élhető környezetet megteremtő építészettel való művészeti foglalkozás (miközben persze térfilozófiai-kérdéseket is vizualizálhat), sajátos, olykor „közeli” nézőpontjával megfigyelhetővé tudja tenni az épületekben leképződött társadalmi viszonyokat. Ezt teszi az Ernst Múzeum Összefüggő terek című kiállítása is (1) különféle építészeti térfelfogások és reprezentációk színre vitelével.
A bemutatott munkák egy csoportja a tárlatnak teret adó múzeummal foglalkozik: az intézménnyel illetve annak terével; keretét is adván – részben fizikai értelemben – a kiállításnak.
A Téreltérítés Munkacsoport (2) Ernstmászás – High on Art című „mászófala”, melyen a látogatók az utcáról felmászva, az emeleti ablakon keresztül díjtalanul juthatnak be a kiállításra, fizikai aktivitásra késztetvén a nézőt a művészetbefogadás illetve a művészethez való hozzáférés ironikus metaforája. Hidat képez a kint-bent, a lent-fönt, azaz a köznapi, profán és a művészet hermetikus, emelkedett világa között. Miközben használója engedéllyel hágja át a polgári viselkedés szabályait (kikerüli a fizetést), bizonyságot szerezhet arról, hogy a művészet fáradságos munkával érhető el, ha tetszik: felkapaszkodással lehet bejutni a művészet szentélyébe. Konceptuálisan ez a mű Lakner Antal azon munkáit folytatja, amelyek a művészetbefogadást és az áthidalást tematizálják, mint az Artmobile, az Aktív ülés, a Metro Istanbul, a Georg Winterrel közös Emmentáli expedíció és Ugar-projekt, vagy a 14 éve épp ide készített (C.n.) látogató-érzékelő.
Adrien Tirtiaux Take this Waltz című installációja a múzeum valós terét alakítja át: a padozatot több termen át váratlanul és különböző szintmagasságokba emeli meg. Tirtiaux minimalista beavatkozása ekképp magára a térre tereli a figyelmet. Ez a mű is a három dimenziós, haptikus, hétköznapi valóság része – bele lehet botlani; de míg ez csupán egy absztrakt művészi realitáshoz tartozik, addig az Ernstmászás – High on Art az eleven társadalmi térrel is kapcsolatot teremt.
Csoszó Gabriella fotói (Belépés (cím nélkül) az Ernst Múzeum üres kiállítótermeit mutatják. A termek közelmúltban készített „pillanatképei” konkrét állóképek; az örökkévalóságig kitáguló intervallum képzetét is keltik, minthogy a termek olyanok rajtuk, mint ahol „megállt az idő”, ahol nem történik semmi. Az építészet valóságához képest merő absztrakció Ernst Lajos egykori múzeumának rekonstruált alaprajza, melyen keresztül Dávid Ferenc a múzeum történelmét idézte meg.
Ezekhez képest radikálisan másféle reprezentáció az, amit Steierhoffer Eszter nyújt. Az épület vagy az intézmény absztrakciójának vizuális képe helyett az Ernst Múzeumnak, mint a város szövetébe fonódott funkcionális egésznek soknézőpontú auditív megjelenítését adja. Steierhoffer hanganyagán különböző szakemberek (3) beszélnek a múzeum történetéről, szerepéről, egy, a Nagymező utcát ábrázoló fotóról… Miközben tárgyilagosak, személyesek is; ez a kettősség és a perspektívák sokfélesége a múzeum egy láthatatlan, mégis elevenen lélegző ábrázolását hozza létre, mely sokat bíz a néző fantáziájára.
Ebbe a keretbe – az Ernst Múzeum „feltárását” mintegy megakasztva – ágyazódik négy mozgókép, illetve mozgóképet is alkalmazó installáció – félig dokumentumok, félig fikciók.
Josef Dabernig Rosa coeli (2003) című filmjének kerettörténete szerint a főszereplő (maga Dabernig) apja temetésére hazautazik szülővárosába. A műben Bruno Pellandrini (4) poetikus szövege és a morva kisvárosban Adamovban (fekete-fehérben) felvett képsorok között fájó ellentét feszül. A képeken ugyanis egy szocialista kisváros lepukkant részei láthatók: paneles építésű házak, alumíniumszerkezetes nyílászárók, 70-es évekbeli modernista szálloda, kietlen exter- és interieurök (e vigasztalanságot fokozza, hogy a városban levő, a mű címét adó templom meg sem jelenik).
Ursula Mayer Enteriőrök (2006) filmjében két nő járja be Goldfinger Ernő az 1930-as évek végén épült londoni házát. A két különböző életkorú, mégis nagyon hasonló nő (mintha ugyanaz jelenne meg fiatalon és idősen) lassú mozgása csaknem szertartásos, útjaik nem keresztezik egymást. A modernista építészet modernista fotóinak kivágatait őrző filmben épp csak megmozdul a kép. A nők bár fel- és lemennek a lépcsőn, sétálnak és néznek, mégis merevek és bábszerűek. Mayer megőrzi, túlhajtja és ekképp parodizálja a modernista tér esztétikus tartozékaiként fotózott nők(ép)et. A fekete-fehérből színesre váltó film csak hangsúlyozza a nők (bár idealizált) tárgy-voltát, és amikor Barbara Hepworth forgó Orpheusát Hitchcock-filmbeli mesmerizált tekintettel bámulják – megelevenítik az őrült nő sztereotípiáját (5).
Mona Vatamanu & Florin Tudor Vacaresti című kétcsatornás videóján (2006) Florin Tudor heroikus akcióját vetítik. Tudor egy, a Ceausescu-korszakban, 1985-ben leromboltatott XVIII. századi kolostornak, a Vacaresti-nek alaprajzát jelöli ki, cövekekkel-zsineggel, jeges, havas téli tájban.
Andreas Fogarasi videokamerája (Folkemuseum) 19 percen keresztül pásztázza az első szabadtéri múzeumot, az 1881-ben alapított, oslói Norsk Folkemuseumot. Dokumentumfilm-eszközöket hangsúlyozó képkivágásait és lassú, olykor állóképekké kimerevített látványait, enigmatikus, a (történet)tudomány és művészet szerepére vonatkozó szövegfoszlányok írják felül. Az operatőr jelenlétét pedig lankadatlan szipogása tudatosítja a nézőben.
A kiállítás egész látványvilága lefojtott, csendes és szürke (6). Ez a minimalista mennyország a művekben való intellektuális elmélyedésre ösztönöz, mely, ahogy azt a (pl. péntek délutáni) látogatószám tanúsítja, kevesek öröme. Ez a tény szemben áll azzal az elvárással, amit György Péter ezen a kiállításon is megfogalmazott, hogy ti. „a látogatók száma nem lényegtelen” (máshonnan tudjuk, hogy nem a „kevesebb több”-re gondolt), hogy „a kiállítás nem néma színpad”.
Ez a kiállítás viszont az (7). Nem a nézőszám okán (abban nem vagyok érdekelt, mégis) felévetődik a kérdés, vajon miért kell ilyen visszafogottnak lennie egy kritikai kiállításnak? Ez a kiállítás azonban nem csak csendes, hanem szomorú is (vagy melankolikus, mások számára netán unalmas). Vajon szükségszerű-e, hogy a „komoly” vagy „elméleti” kérdésekkel foglalkozás szöges ellentéte legyen köznapi vizuális világunknak, amely színes, hangokkal teli és mozgalmas?
Ezt azért fontos itt feltenni, mert az Összefüggő terek tényleg koncepciózus, valóban arról szól – és ez nem mindennapi erény – amit a sajtóanyag és a katalógus szövege alapján ígér, sőt körül is járja a felvetett kérdéseket és teszi ezt kitűnő művek által. Ugyanakkor azt sugallja, hogy ami kinn van, az az élet, ott az aktivitás, az izgalom – mert mire érkezik be az, aki nagy erofeszítés árán a Téreltérítés csoport munkáját megmászta?
Ugyanez persze értékelhető úgy is, hogy ami kinn van, az harsány, az a fizikai munka, terepe; míg, ami benn és fenn van, az visszafogott, intelligens, szellemi. A néző diszpozícióján múlik, hogy számára melyik felfogás érvényes.
Ez a hangulat azért meglepő, mert a kurátorok határozottan azt állítják, hogy a kiállítás csak és kizárólag építészetről (és környékéről) szól: „Az Összefüggő terek kiállítás középpontjában a tér, történelem, látás és építészet kapcsolata, illetve az épített tér percepciója és analízise áll: a kortárs művészet különböző műfajai (…) és az építészet mint objektum, közeg, tapasztalat és környezet összehasonlításán keresztül (8). A meg nem fogalmazott, nem szándékolt üzenet mindazonáltal – mint optical unconscious (9) – látványban-térben testet öltve felszínre kerül.
Kiállítási enteriőrrfotók: Glódi Balázs © Műcsarnok
(1) „A kiállítás címe, az Összefüggő terek, egyaránt utal az építészeti témákat körülölelő, összekapcsolódó diszkurzív terekre, az építészet különböző médiumokban megjelenő reprezentációjára, illetve a metszéspontokban egymást keresztező diszciplínákra” – írják a kurátorok (http://www.mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=549).
(2) A csoport létrehozója: Lakner Antal; tagjai: Beke András, Dombi Dóra, Fiáth Heni, Funk Bogdán, Gink Sára, Hory Gergely, Horváth Olivér, Lakner Antal, Máté Dóra, Pacsika Máté, Paczolay Zsófia, Peternák Zsigmond, Vígh Ágnes.
(3) Dávid Ferenc művészettörténész, aki az Ernst Múzeum műemléki kutatását végezte, Keserü Katalin művészettörténész, a Múzeum egykori igazgatója, Cs. Plank Ibolya, a KÖH Fotótárának vezetője, György Péter, esztéta, médiakritikus, Deésy László, gondnok és Adrien Tirtiaux, az egyik meghívott kiállító művész.
(4) Andréa Picard: In a Matter of Time: Josef Dabernig. (http://www.cinema-scope.com/cs28/col_picard_filmart.htm)
(5) Lásd: Sandra Gilbert és Susan Gubar: The Madwomen in the Attick (1979), Yale, Nota Bene Book, 2000.
(6) Bár szó szoros értelmében nem hiányoznak a színek, azok szürkével, köddel átitatottak (Fogarasi), vagy a „tárgy” eleve tört, fakó színű (Tudor-Vatamaru, Tirtiraux), vagy úgymond „színhiányos” (Csoszó), a Téreltérítés munkacsoport tiszta, élénk piros felirata pedig kívül, az utcán maradt.
(7) A befogadást az sem segíti, hogy nem lehet tudni, feltétlenül szükséges a művek (elsődleges szintű) értelmezéséhez a katalógus – igaz, ingyenes. Hogy a videón nem látható min erőlködik Konstantin Tudor, s ha már elolvassuk, hogy egy alaprajzot igyekszik rekonstruálni, akkor meg azon csodálozunk, miért kell ezt pont hóban, beszakadó jégen tenni, és miért nem vesz gumicsizmát a művész? Feltétlenül tüdőgyulladást akar kapni? (Nyilván, ennek is megvan a magyarázata, de mondanivalója a „történelem súlyáról” csak akkor jön elő, ha már a katalógusban elolvastuk, mit kell látni.)
(8) Továbbá: „Kiállításunk kapcsolódik ahhoz a nemzetközi trendhez, mely az építészet, a vizuális művészet és a mozgókép összhatásait követve, a kiállítási gyakorlatot e területek összefonódására irányítja, az építészeti teret mintegy »kiállítja«, a művészetben pedig az építészettel kapcsolatos látásmódra összpontosít, (…) a kollektív emlékezetet megtestesítő (…) építészettel kísérletezik.” (http://www.mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=549). Csakhogy elképzelhető olyan kiállítás, amelyre ez a leírás éppúgy illik, mint a megvalósultra, de az mégis érzéki, humoros, vidám és színes, vagy épp húsba-markoló.
(9) Optikai tudattalan. Utalás Rosalind Krauss: The Optical Unconscious (1993) című könyvére.