Fehér Dávid:

Pszeudo a múzeumban
Pszeudo-recenzió egy pszeudo-kiállításról

 

"A mű betilthatósága fontosabb, mint a mű jelentése. Ami nem fontos nem is tiltott. /a gondolatszabadság megjelenített határai, a véleménynyilvánítás képpé formált határai./"
(Felirat Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdőjének [1978] huszonhetedik tábláján. (1))

 

"A képet beletesszük a grafikába [...] Egy könyvet írunk bele a valóságba" - hosszasan időztem ezek fölött az aforizmaszerű mondatok fölött; tömörek, mintha verset olvasnék, és teoretikusak, mintha egy töredékesen megmaradt művészetfilozófia utolsó sorai lennének. Képet tenni a grafikába: első olvasásra egy papírlapra ragasztott képtábla groteszk kollázsa rémlik fel, mely már-már szoborszerű tárgy - "szoborképecske" és "képszobrocska" egyszerre.

Tán mégsem erről van azonban szó: a "beletesszük" többes száma nem a semmiből teremtő művészzsenire utal királyi többesként, hanem miránk, a mindenkori befogadóra. Mi tesszük, mondhatni, projiciáljuk a képet a grafikába, vagyis mi tesszük képpé a láthatót, mindenki másként és másként; s így mindnyájan "könyvet írunk bele a valóságba" - a magunk könyvét. A valóság tehát nem több, mint konstrukció, amelyet mi írunk, olykor épp a szemünk által. A valóságba írt könyv textus, mely kép is - textúra, mint Mája láthatatlanul is látható fátyla.

Továbbolvasom a megsárgult géppapírt: "struktúra, mely elvezet a pszeudóhoz", "mű-integráció", "művészet-modellek". A következő lapon az utóbbi fogalmak (s néhány további kifejezés) enigmatikusan tömör kifejtése, kicsit lejjebb a következő mondatnál állok meg: "a pszeudo problematika didaktikus jellegű bemutatása" - feltehetően ez a cél: vegyük észre és tudatosítsuk, hogy "könyvet írunk bele a valóságba".

A rejtélyes szöveget Pauer Gyula írta 1979-ben, csak nyomtatott nagybetűvel író, legendás Continental márkájú írógépén: Programtervezet a Szépművészeti Múzeum felkérésére. (2) Meglepő, s Pauernek testhezálló kihívás: múzeumi közegben demonstrálni a pszeudót. A program akkor nem valósult meg, s így nem költözhetett a pszeudo a múzeumba. Több mint harminc évvel később, 2010-ben, épp negyven évvel azután, hogy az idén hetvenéves Pauer sorsfordító Pszeudo manifesztumát megfogalmazta, Szőke Annamária jóvoltából e program egy része mégis megvalósult.

Beköltözött a pszeudo a múzeumba, pontosabban a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményébe, melynek termei nem sokban különböznek a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárától, benne a művészettörténet klasszikus mestereivel - Salomon van Ruysdaeltól Székely Bertalanig. Mit keres a magyar neoavantgárd egyik vezéralakja az Akadémia ódon falai között? - tehetjük fel a kérdést. Kompatibilis-e Pauer szubverzív művészetértelmezésével az a képfogalom, mely szerint e tereket kialakították?

Ehhez hasonló kérdéseket tettem fel magamnak, amikor ugyanezekben a terekben láttam a nagy fluxus-művész George Maciunas kiállítását. (3) Akkor a régi tárlókban diagramszerű művészettörténeti vázlatok voltak, melyek mintha arra kérdeztek volna, elbeszélhető-e a művészettörténet, s ha igen, miképp. A hely szelleme, a képtár auratikus közege produktívnak bizonyult.

Most is az, de másképp. Pauer művei behatolnak a múzeumi térbe, (4) kiállítása az állandó kiállításban elrejtett pszeudo-kiállítás, melyen egymás mellé kerül "klasszikus" és "pszeudo" - egyszer-egyszer össze is kacsintanak, méghozzá szó szerint: a második teremben Gulácsy Lajos Cogito ergo sum (1903) című festménye mellé kerül Pauer Tudathasadás II (1980) című pathosformeljét dokumentáló fotósorozata. Az egyik felvételen az eszelősnek tűnő Pauer szinte épp úgy mutat be (vagy fel?), mint Gulácsy komisz vándoralakja. A párhuzam ötletszerű, de kísérteties a vizuális megfelelés és a két cím asszociatív kapcsolata miatt, s persze kísérteties a warburgi értelemben, amennyiben pátoszformuláról beszélünk. (Még abban az esetben is, ha csakugyan igaz, hogy Pauer terminusa véletlenül esik egybe Aby Warburgéval. (5))

A kiállítás egy-egy pontján találkozunk még hasonló szerencsés koincidenciákkal (afféle rendezői ziccerekkel): így felel az ötödik teremben id. Markó Károly Diana és Endümión című 1853-as noktürnjére Pauer konceptuális fényképének ironikus címe: A nap sötétben van (1976). Az egyik oldalon a biedermeier önfeledt gyönyörűsége, a másikon a magyar hetvenes évek tapintható vaksötétje, mely Pauer a szomszédos teremben bemutatott Halál-projektjének (1972) kontextusában még tragikusabbnak tűnik.

A fénykép egy képelméleti kérdéseket vizsgáló sorozathoz kapcsolódik (Doboz, benne 10 fénykép, 1976), melyet Pauer a hatvani Expozíció. Fotó/művészet című kiállításon (6) mutatott be: forradalmi módon a fénykép felületét tematizálja, a faktúrát, mely minden elmélet szerint a festészet sajátja. (7) A széria többi darabja a "fotóelméleti" hatodik teremben látható, ahol Pauer kontextusában teljesen másképp tekintünk Barabás Miklós 1864-es fotóira - képzőművészet és fotóművészet különféle "paragonéin" töprengve.

"...a múltat igenis át kell alakítania a jelennek, éppúgy, ahogy a jelen iránytűje a múlt." - idézhetjük T. S. Eliot híres mondatát. (8) Hiba lenne azonban e szellemes megfeleléseket, asszociációkat túlontúl komolyan vennünk. A múzeum (Foucault-i értelemben vett) heterotópikus tere (9) ugyanis a pszeudo "didaktikus" bemutatásának csupán a kerete: a hat teremből álló kiállítás Pauer híres Pszeudo manifesztumát explikálja, amennyiben mindegyik terem (ez a közérthető és pontos magyarázó szövegekből világosan kiderül) egy abból kiragadott részletet illusztrál, természetesen Pauer Gyula műveivel.

A tagolás lazán követi az időrendet és pontosan megfelel annak, ahogy a művész maga is csoportosítja műveit. A pszeudo manifesztumtól, s az ehhez szorosan kapcsolódó pszeudo-művektől (1-2. terem), az ezt fogalmilag és térben "kiterjesztő" konceptuális műveken keresztül (3-4. terem) eljutunk a pszeudo-színházig (1978-tól) és a középpontjában álló szublimáltan erotikus idol-figuráig, a pszeudo-szobrászatot kiteljesítő Mayáig (1978). Ez a Kokoschka "Puppenfetisch"-éhez hasonlatos mitizált bábfigura, neoavantgárd Pygmalion (nota bene, szinte egyidős Liza Wiathruckkal (10)) sajnos fizikailag nincs jelen, csak fényképeken látható (5. terem). A sort a pszeudót még radikálisabban kiterjesztő médiumelméleti kérdéseket vizsgáló alkotások zárják (6. terem).

A kiállítás Pauer 1969 és 1981 közötti műveit tekinti át, (11) elsősorban azokat, amelyek a művész nagyszabású műcsarnoki retrospektív kiállításáról (2005) hiányoztak; később jelentős részük letétként vagy szerzeményként a Paksi Képtárba került. A legtöbb alkotás nem a falon lóg, hanem tárlókban látható, akár egy archívumban. Nem idegen ez a konceptuális művészet szemléletétől, mely szerint a mű dokumentum, az "elképzelés dokumentációja". (12) A dokumentáció nehezen választható el a műtől, ahogy Pauer életművének is részévé vált Gulyás János az első pszeudo-bemutatót dokumentáló filmje (az első teremben) vagy Szőke Annamária több változatban megjelent, mintegy harminc éve bővülő dokumentációja (13), mely ennek a kiállításnak is a tudományos bázisát képezi.

Térjünk azonban vissza az első teremhez és a kiinduló kérdéshez, magához a pszeudóhoz. A hatvanas évek legvégétől fogva Pauer számára a pszeudo fogalma lett az origó, melytől elrugaszkodik, hogy aztán visszatérhessen hozzá. A kiállításon szereplő legkorábbi mű a szórópisztollyal készített Első pszeudo felület (1969-70). A tükörsima műanyagfelület messziről olyan, mint egy összegyűrt textildarab. Trompe l’oeil, akár Parrhasziosz híres függönyképe. Absztrakt, mégis illuzionisztikus, lényegét tekintve azonban konceptuális.

A pszeudo-felület a magyar művészet egy pontosan körülírható "illúziókeltő" tendenciájába illeszkedik: melléképzelendők a Pauer által is említett pályatársak rokon szellemű alkotásai a kései hatvanas évekből - Schaár Erzsébet átláthatatlan, csalfa tükörvilága, Csiky Tibor pszeudóként a kiállításon is látható domborulatai, (14) Hencze Tamás imaginárius térélményt előhívó Dinamikus struktúrái, Méhes László szórópisztollyal festett hiperrealista vásznai, Jovánovics György hiperérzékeny, illuzionisztikus gipszlenyomatai és Lakner László kötele lenyomatszerű festett másával, (15) mely episztemológiai, konceptuális problémafelvetése mellett látens politikai tartalmakat is hordozott. (16) Az utóbbi négy művész szerepelt 1969-ben a Sinkovits Péter által rendezett második Iparterv kiállításon (Lakner épp az imént említett alkotásával). Ha már létezett volna a pszeudo, kétségkívül a kiállítás fő attrakciói közé tartozott volna.

Pauer fordulata 1969 legvégén váratlan és radikális volt. A pszeudóban a fenti művészeket is foglalkoztató problémák emblematikus, esszenciális formáját találta meg - világképet teremtett. Kérdése elsősorban nem stiláris, hanem egzisztenciális természetű: "A PSZEUDO magyar megfelelői: ál, hamis, nem valódi, valódinak látszó. [...] A PSZEUDO jelleg a szobor plasztikai manipuláltságát jelenti. A manipuláltság a művészet általános egzisztenciáját jellemezheti. A PSZEUDO szobor formai és technikai manipuláltsága csak szimbóluma a szobrászat (és művészet) egzisztenciális manipuláltságának. [...] A PSZEUDO önmagát leplezi le mint hamis képet, vagy legalábbis mint összetett, hamis látszatot is adó objektumot." - írja Pauer az 1970 októberében bemutatott és szinte azonnal be is tiltott, korszakos jelentőségű I. Pszeudo manifesztumában. (17)

Pauer illuzionizmusa az "egzisztenciális manipuláltságot" modellezi, a szó szoros értelmében is. Pszeudo-szobrai modellek: sztereometrikus formák, gömbök, gúlák, hasábok és kockák, melyekre pszeudo-felületeket vetít. A Pszeudo kocka (1970) - Perneczky Géza Malevics Fekete négyzetéhez hasonlítja (18) - hazudik, egy kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, hazug világot modellez.

S épp ez a lényegi eltérés a manifesztumban is megemlített közvetlen előkép, a minimal art és a pszeudo között: míg Tony Smith vagy Donald Judd anti-illuzionista minimál-kubusai (Michael Fried kifejezésével) "literálisak", (19) vagyis nincs önmagukon túlmutató jelentésük, nem reprezentálnak, hanem éppen azok, aminek látszanak, addig a minimal art logikáját kifordító pszeudo-kocka (afféle becsomagolt fakó árucikk) épp, hogy nem az, mint aminek látszik.

A pszeudo megtéveszt, de másképp, mint a - másik előképként megjelölt - op art, hisz a megtévesztésnek itt egzisztenciális súlya van. Így változhat át a gömbfelület gömbölyödő női hassá, az árnyfestés ártatlannak tűnő gesztusa pedig fiktív terhesség megszakítássá (Pszeudo búcsú a terhességtől, 1970).

A kiállításon látható legtöbb mű a paueri "pszeudo-grammatika" (20) szerint szerveződik: az improvizáció és megrendezettség dialektikájára épülő "pathosformelek" épp úgy, mint a politikai tartalmú Marx-Lenin (1971) és Tüntetőtábla-erdő (1978), az optikai illúziót mint a pszeudo egy formáját tematizáló fényképek (Doboz, benne 10 fénykép, 1976) vagy a tán adornói-horkheimeri értelemben vehető kultúripar (21) megtévesztő mechanizmusaira is reflektáló reklám-hangjáték (II. Pszeudo manifesztum. Reklám, 1972).

S valójában a pszeudo-elvet "terjesztik ki" az attól látszólag idegen Elképzelésművek is: egy szinte teljesen biankó, ám szignált papíron a következő felirat: "Szabadon nyilatkozhat bárki a nevemben, dedikáltam!" (1973). Így válik az "eredetiséget" garantáló szignatúra is hamissá (akár egy évvel később Hajas Tibor Személysokszorosítás című akcióján (22) vagy Lakner László ekkori fakszimile aláírás-képein). Pontosabban nem is hamissá, hanem eredeti-hamissá, "pszeudóvá" (nem véletlen, hogy Szilágyi János György híressé vált hamisítás-esszéjében (23) kiemelten hivatkozik Pauerre).

A pszeudo világában nincs többé eredeti s nincs többé hamis: "Az igen és a nem dialektikus egységben önmagán túl a világba mutat, de vissza is tér önmagába." S ez teszi ezt az ismerős-ismeretlen világot igazán fenyegetővé. A Szabadság-szobor (terv) (1973) feliratú posztamens üres; "A semmi is csak illúzió" - idézhetjük a drámai körülmények között megsemmisült Tüntetőtábla-erdő tizenkilencedik táblájának szövegét. "A mű betilthatósága fontosabb, mint a mű jelentése. Ami nem fontos nem is tiltott. /a gondolatszabadság megjelenített határai, a véleménynyilvánítás képpé formált határai./" (24) - így a Tüntetőtábla-erdő huszonhetedik táblájának, Szentjóby Tamás "Légy tilos!" felszólítására is rímelő, provokatív felirata.

Egy másik - szintén 1973-as - posztamensen a következő olvasható: "Én tudom, hogy Ön itt áll és olvas, Önnek viszont fogalma sincs arról, hogy én hol vagyok". A megfigyelő rádöbben arra, hogy figyeli egy láthatatlan s mégis fenyegető tekintet... Amit látok az nincs, ám létezik valami, amit nem látok - a fenyegető láthatatlanság leplébe burkolózik. Veszélyérzet, egzisztenciális szorongás, kiszolgáltatottság, ám sajátosan megélt vallásos tapasztalat is. Több mint egy történeti szituáció látlelete, s több szobrászat-elméletnél: a pszeudo egy minden korszakban újrafogalmazható morális kérdés.

Pauer Gyula így nyilatkozott 2004-ben: "A társadalmi formák »elhazugosítása« tovább élteti a pszeudót. Már a rendszerváltástól számított néhány éven belül »elhazugosodott« a kapitalista demokrácia is Magyarországon. [...] Lényegében világossá vált, azáltal, hogy a rendszer megváltozik, nem szűnik meg a pszeudo aktualitása. Vigyázni kell, hogy a pszeudo és a hazugság fogalmát ne tévesszük össze. Különbség van ugyanis a kettő között. A pszeudo nem hazugság. A pszeudo felkészít a hazugság leleplezésére. Hazudni is lehet úgy, hogy az nem hazugság, hanem pszeudo." (25)

Ki van a függöny mögött? - tesszük fel ijedten a kérdést az első terembe visszaérve; ám rádöbbenünk, hogy a mozdíthatatlan függöny is "hazudva" van. A pszeudo függönye azonban nélkülözi a tragédia kimódoltságát és pátoszát - groteszken játékos is. Ne feledjük, a II. Pszeudo manifesztum imitált reklámjának legvégén, a polip árnyat nyújtó, langymeleg kertjéről szóló idilli Beatles dal után, az előadók kórusban ezt kiáltják: "Az élet, amely pszeudoművészetet teremt, még megmenthető!"

A tárlókban gépiratok, vázlatok: töredékek a múltból, a hetvenes évek dokumentumai. Pszeudo-múzeum és pszeudo-archívum, mely tanúsítja, a pszeudo problematikája aktuálisabb, mint valaha.

 


(1) Közli: Szőke Annamária (szerk.): Pauer, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2005, 141.

(2) Közli: Szőke Annamária (szerk.): Pauer, 2005, i.m., 223-224. (Pauer Gyula a tervezetet Simon Zsuzsa "Művészet a művészetről" című 1979-es felhívására küldte be, mely egy végül meg nem valósult kiállítás- és rendezvénysorozatot készített elő.)

(3) George Maciunas: Learning Machines (kurátor: Astrit Schmidt-Burkhardt), MTA Művészeti Gyűjtemény, 2006. november 2. - december 8.

(4) A klasszikus múzeumi térbe való behatolás gesztusa igen gyakori a kortárs művészetben, Pauer kiállítása ennyiben olyan - Pauer művészetétől amúgy távoli - alkotásokkal is összeolvasható, mint Maurizio Cattelan Untitled (2001) című installációja a rotterdami Museum Boijmans Van Beuningenben (a múzeum egyik kabinetjében a padló hasadékából egy illuzionisztikus viaszfigura kandikál ki) vagy Francis Alÿs The Nightwatch (2004) című video-műve (a művész éjszaka egy rókát ereszt be a londoni National Portrait Gallery elhagyott termeibe, az eseményt a biztonsági kamerák dokumentálják). A problémát felvető klasszikus műveknek tekinthetők Braco Dimitrijevic Triptichos Post Historicus címu installációi (az 1970-es évektől) vagy Tót Endre múzeumokban elhelyezett Távollévő képei. A nemzetközi múzeumi praxisban roppant gyakori avantgárd művek klasszikus múzeumi térben való prezentálása és rekontextualizálása (egy viszonylag új, revelatív példa: Rothko/Giotto, Gemäldegalerie der Staatliche Museen zu Berlin, 2009. február 5. - május 3.), s akadnak erre példák a hazai múzeumi gyakorlatban is: (a korábban említett Maciunas-kiállításon kívül) megemlítendő a Szépművészeti Múzeum Parabélyeg. A művészbélyeg négy évtizede a fluxustól az internetig (2007. március 23 - 2007. június 24.) című kiállítása, melyen a művek az MTA kiállításához hasonlóan tárlókban jelentek meg, vagy a Szépművészeti múzeum 1800 utáni gyűjteményének kabinetkiállítás-sorozata, melynek egyes tárlatai "régi" műveket olvastatnak össze "újakkal" (pl. Sassetta-Jovánovics, 2009. április 3. - június 3.).

(5) Vö. Szőke Annamária: Pauer Gyula Pathosformeleiről, Enigma, 2005, XII/46. (Aby Warburg-tematikus szám, Rényi András szerk.), 165.

(6) Expozíció. Fotó/művészet. Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan, 1976. november 24 - 1977. január 31.

(7) Pl. Kállai Ernő: Festészet és fényképezés (1927), in: K.E: Művészet veszélyes csillagzat alatt. Válogatott cikkek, tanulmányok, Corvina (Művészet és elmélet), Budapest, 1981, 122-128.; a szövegre ebben Pauer vonatkozásában először hivatkozik: Beke László: Konceptuális művek és szöveghasználat. Fotó, film, videó az 1970-es években, in: Szőke Annamária (szerk.): Pauer, 2005, i.m., 63. (7. jegyz.)

(8) Eliot, T.S.: Hagyomány és egyéniség (1919), Szentkuthy Miklós ford., in: Eliot, T.S: Káosz a rendben: Irodalmi esszék, Budapest, Gondolat, Budapest, 1981, 64.

(9) Foucault, Michel: Más terekről. Heterotópiák (1967), Erhardt Miklós ford. http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253#2anc

(10) Jovánovics György: L.W. portréja I-II. Fényszobor, 1975; Jovánovics György: L.W. Holos Graphos, 1976 (vö. Jovánovics György: Liza Wiathruck: Holos Graphos. Képregény, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999). Külön tanulmányban lenne érdemes tárgyalni Pauer Maya című szobrának hazai kontextusát, Jovánovics mitizált Lizája mellett érdemes megjegyezni, hogy a Maya születésének évében, 1978-ban jelentkezik El Kazovszkij az első Dzsan Panoptikummal (ezek problematikája több ponton is érintkezik a pszeudo-előadásokkal) és Hajas Tibor első performanszával. (Kazovszkij és Hajas összefüggéséhez és értelmezéséhez ld. Rényi András: El Kazovszkij kegyetlen testszínháza. Kísérlet a Dzsan-panoptikumok performanszként való értelmezésére, in: El Kazovszkij kegyetlen testszínháza, Uhl Gabriella szerk., Jaffa Kiadó, Budapest, 2008, 33-59.)

(11) Helyes kurátori döntésnek tunik a bemutatott anyag egy évtizedre való (radikális) szűkítése. A kiállítás nem retrospektív, hanem az életmű kétség kívül legerősebb periódusára fókuszál.

(12) Vö. Beke László (szerk.): Elképzelés. A magyar konceptművészet kezdetei. Beke László gyűjteménye, 1971, Nyílt Struktúrák Egyesület OSAS-tranzit.hu, Budapest, 2008; ill. http://www.artpool.hu/lehetetlen/real-kiall/elkepzeles/beke.html

(13) A dokumentáció első megjelenései: Pauer. Fotó- és szövegdokumentáció. Összeáll: Szőke Annamária, Pauer Gyula kiadása, Budapest, 1985, javított kiadás: 1987; végleges formája: Szőke Annamária (szerk.): Pauer, 2005, i.m.

(14) Pauer Gyula: Pszeudo felület (Hommage à Csiky I), 1970, karton, festék, 22 × 28,2 cm; Pauer Gyula: Pszeudo felület (Hommage à Csiky II), 1970, papír, festék, 30,8 × 21,8 cm

(15) Lakner László: Identitás I. (Kötél), 1969, kötél és lenyomat (olaj, vászon), festmény: 120 × 100 cm; kötél: 159 × 54 cm, Szombathelyi Képtár, Szombathely (Ltsz. F.83.8); Vö. Pauer nyilatkozatával Beke Lászlónak: "Végül is még nem volt sehol sem a Pszeudo, amikor Lakner kötelét már láttam, és a valódi kötél jelenléte és ennek lenyomata, ez éppen úgy kapcsolódik Jovánhoz, mint hozzám, sőt számomra ez nyilván tanulságos is volt.", "Kutató szobrásznak érzem magam..." Beke László és Pauer Gyula beszélgetése 1970 novemberében, in: Szőke Annamária (szerk.): Pauer, 2005, i.m., 42.

(16) Lakner László Kötelének politikai és ikonográfiai vonatkozásairól részletesen ld. Fehér Dávid: Lakner László munkássága 1970-1980 között, szakdolgozat, Művészettörténet szak, ELTE BTK, 2010, 43-51. (kézirat, ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Könyvtára)

(17) Közli: Szőke Annamária (szerk.): Pauer, 2005, i.m., 26. (első magyar nyelvű publikálása in: Egyéni utak. Tendenciák 1970-1980 - 5., kat., Budapest, 1980, o.n.)

(18) Perneczky Géza: A fekete négyzettől a pszeudo-kockáig. Kísérlet a kelet-európai avantgarde tipológiájának megalapozására, Magyar Műhely, XVI/56-57, 1978 december 15., 39. skk

(19) Vö. Fried, Michael: Művészet és tárgyiság, Kiséry András ford., Enigma 1995/2, 62-83 (első megjelenés: Artforum, 1967 June)

(20) Perneczky Géza: Héj és lepel. Pauer Gyula művészetéről, Noran Kiadó, Budapest, 2008, 14. skk.

(21) Vö. Horkheimer, Max - Adorno, Theodor W.: A kultúripar. A felvilágosodás mint a tömegek becsapása, in: Adorno-Horkeimer: A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek, Gondolat, Atlantisz, Medvetánc, 1990 (Frankfurt a.M. 1969), 147-200.

(22) Hajas Tibor: Személysokszorosítás, in: Hajas Tibor: Szövegek, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2005, 326-327.

(23) Szilágyi János György: Legbölcsebb az idő. Antik vázák hamisítványai, Corvina, Budapest, 1987, 47.

(24) Ld. Szőke Annamária (szerk.): Pauer, 2005, i.m., 140-141.

(25) Antal István - Jakab Erika - Pauer Gyula: Párhuzamos monológok, Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2005, 21.

2011. február 11.
PRINT