kapcsolódó kiállítás:
Egyszerű többség
Művészeti együttműködések bemutatása
2011. március 26. - április 23.
 

Maria Marcos:

Bonyolult többség
Csoportok a tárna mélyén

 

 

 

Hogy a többség fogalma, tartalma és döntéshozatalban betöltött szerepe mennyire nem egyszerű kérdés, arról az elmúlt hónapokban gyakran volt alkalmunk elgondolkozni. A mindenki által ismert, könnyen értelmezhető egyszerű, illetve a sokat emlegetett kétharmados többség mellett létezik a minősített, az abszolút, a relatív, a dupla, a háromötödös, illetve a szupertöbbség fogalma is. Ha ehhez még hozzávesszük azt a Gandhi-idézetet, mely szerint "lelkiismereti kérdésben a többségi elvnek nincs helye", akkor belátható, hogy a közösségi döntéshozatali mechanizmus egy meglehetősen bonyolult kérdéskör.

A fentiek ellenére kis létszámú közösségek esetében az egyszerű többség elve gyakori és működőképes döntésforma, ennek hatásait vizsgálja az Egyszerű többség című csoportos csoport-kiállítás. A Műcsarnok számos rendezvény, előadás és történés által kísért mini-fesztiválját a kurátorok (1) három olyan kérdés megfogalmazásával vezetik föl, amelyek Magyarországon tevékenykedő fiatal művészcsoportok belső és külső kapcsolatainak rendszerére kérdez rá (2).

Bár a fölvetett kérdések inkább a csoportok belső dinamikájára - a változatos létszámú alkotóközösségeken belül megjelenő egyéni-közösségi kettősség lehetőségeire és konfliktusaira - kérdeznek rá, a kiállítás előkészítése és felépítése a csoportközi viszonyok természetét kutatja egy krízisben levő intézmény perspektívájából.

A reprezentatív művészeti intézmények általános és globális krízisére világszerte számos művészeti közösség keresi a megoldást alternatív terek, stratégiák, interdiszciplináris csoportosulások és hibrid formátumok segítségével. E krízisnek ugyanakkor van egy lokális vetülete is, ami a Műcsarnok intézményének a hazai kultúrában betöltött szimbolikus szerepéből, és e szerep jól ismert, jelenleg fokozódó politikai kiszolgáltatottságából fakad.

Öröm az ürömben, hogy e kiállítás viszont éppen e kiszolgáltatottságnak köszönheti létrejöttét: a kultúrpolitikai átrendeződés betöltésre váró programrést eredményezett, amely egy olyan ideiglenes autonóm zóna lehetőségét hozta létre, ahonnan egy tág látókörű intézménykritikai perspektíva lett volna megvalósítható. Nagy kár, hogy a csoportok konszenzushiánya miatt e rés kitöltése végül nem egy közös squat-projekt formájában valósult meg, ahogyan azt a résztvevők egy része előkészítés közben javasolta.

A közös és radikális térfoglalás sokkal alkalmasabb keret lett volna a szerteágazó gyakorlatok összefogására, mint az a végül megvalósult, konform és egy két kivételtől eltekintve általános egy csoport / egy tér logika, amelyet mindössze néhány szimbolikus elem, illetve itt-ott rendszertelenül előbukkanó installációelemek kötnek össze. A bejárati térben elhelyezett hangdokumentációk (a csoportokkal készített interjúk) jövőbeli kutatások fontos dokumentumaivá válhatnak, ugyanakkor időigényük miatt inkább elbizonytalanítják, mint segítik a látogatót az egyébként is bonyolult összkép áttekintésében.

Időigényes, többször megnézhető kiállításról van szó, amelynek a számos fiatal művészcsoport bemutatásán túl a legnagyobb erénye, hogy nemcsak képzőművészek, de még csak nem is kizárólag művészek bemutatására vállalkozik, hanem építészek, designerek, költők, értelmiségiek változó felállású csoportjait viszi be a Műcsarnok terébe. Egy kellőképpen heterogén, ugyanakkor korszerű, a kollektivitás fogalmát előtérbe helyező, nemzetközi értelemben aktuális művészetkép rajzolódik így ki, ami az intézményes művészet határterületeit, az aktivizmussal, civil szférával való érintkezését is láthatóvá teszi, több-kevesebb sikerrel.

A tizenhat részvevő csoport rendkívül szerteágazó tevékenysége nehezen átlátható helyzetet teremt, amit tovább bonyolít a több projektre jellemző, viszont gyakran láthatatlan folyamatszerűség, valamint az a kurátori állásfoglalásban is megfogalmazott szándék, hogy a kiállítás során kétféle térhasználat valósuljon meg egyidejűleg: a hagyományos (alias: white cube) és a közösségi (alias: relacionális).

A művek egy csoportjára ennek megfelelően hagyományos (értsd: rendeltetésszerű) térhasználat jellemző. A Besorolás Alatt zeneközpontú, technikailag aprólékosan kitalált műve korszerű és látványos technikahasználata ellenére a kilencvenes éveket idézi, amikor még a többcsatornás, szinkronizált videoinstalláció pusztán sajátos montázstechnikája révén tartalmi jelentőséget nyert. Napjainkban viszont az esztétizáló, esszéisztikus forma adekvát narratíva vagy kulturális referencia híján puszta formalizmusként jelenik meg. A Szentirmai-Vági-Szakács trió minimalizmusa is a múltat idézi: a hetvenes évek azon intézménykritikai gesztusát, amely a white box felszentelt terének meg- és lebontását a fizikai tér többé vagy kevésbé radikális manipulációján keresztül látta megvalósíthatónak. Az időközben eltelt évtizedekben viszont e terek kulturális, társadalmi és politikai vonatkozásaira helyeződött a hangsúly, az érzékelő, passzív néző helyét a résztvevő befogadó foglalta el.

A hamarosan egy évtizede aktív és a műfajban jól ismert, számos korai, erőteljes köztéri projektet jegyző street-art csapattól, az 1000%-tól a rendeltetésszerű térhasználat még inkább zavarba ejtő, egymás ötleteire alapuló kollektív festészetük valóban "felszabadult és játékos", viszont korábbi tevékenységükhöz képest önmagába forduló és valóban "tét nélküli".

Az univerzális intézménykritika kissé poros alapkérdésére, a munka/pénz/érték lokális viszonylatára reflektál Laci&Balázs két nagyméretű falvésete, melyek távlati monumentalitásának pátoszát az egészen közelről látható, részletekbe elrejtett banális szóvicc gegje teszi viszonylagossá.

A Csoport installációja leginkább alkalmazott intézménykritikának nevezhető. Miközben a néző Gulyás Gábor sajtótájékoztatójának hangmanipulált videóját látja, saját javaslataival egészítheti ki az e hanganyag alapján szerkesztett kérdőívet. A kultúrpolitikai küzdelmek színteréül szolgáló intézmény kiállítási programjának kvázi-demokratizálása jó időzítésű, aktuális gesztus, amelyet az iratmegsemmisítőt rejtő kérdőív-feldolgozó foglal ironikus keretbe. A nézők javaslatai - a részvétel hiábavalóságának bizonyítékaiként - csíkokra szabdalva hevernek a földön, ugyanakkor a műleírásból kiderül, hogy válaszaink a bedobás pillanatában archiválásra kerültek és a neten hamarosan elérhetővé válnak. A megsemmisítés és az archiválás ambivalenciája viszont bonyolulttá teszi a művet: most akkor van, vagy nincs értelme a részvételnek, kritikának, a kulturális tér újragondolásának?

Hogy a funkcióvesztett, jelentéseitől kiüresedett hagyományos intézményi térrel mit is kellene kezdeni, arra a The Corporation adja a leghatározottabb, ugyanakkor legellentmondásosabb választ. "Templomosítani" kell, vallják, és bár tárgyaik, akcióik nem nélkülözik a humoros elemeket, a re-szakralizálást kétségtelenül komolyan gondolják. Az ellentmondás abban rejlik, hogy bár gesztusaik közösségi célzatúak, erőteljesen szimbolikus jelhasználatuk, valamint behatárolt vallásos utalásrendszerük miatt eleve kizárják a közösségi részvételből azokat, akik számára e szimbólumok semmit, vagy valami egészen mást jelentenek.

A korábban említett kettős térhasználat dilemmájának magabiztosabb megközelítését nyújtják az interdiszciplináris csoportok projektjei (Újirány Csoport, D1618, Szövetség '39). Ezek gondolati frissességéhez nagymértékben hozzájárul a multidiszciplináris felállásból adódó konceptuális nyitottság, valamint az a poétikus, ugyanakkor konkrét módszertani pragmatizmus, amely az építészet és design műfaját különösen alkalmassá teszi komplex problémák megközelítésére, leírására. A két terület közelítése a képzőművészet világához igencsak időszerű mifelénk, mivel kulturális újrapozícionálásuk (elméleti és gyakorlati értelemben egyaránt) világszerte már régóta zajlik.

Hasonlóan ígéretes perspektívákat hordoz formációként és eseménysorozatként is az Asztaltársaság, amely egy tizenhárom emberből álló heterogén csoport kísérlete a rendszeres együttgondolkodásra. Kár, hogy heti rendszerességgel megrendezett beszélgetéseik, a fölvetődő témák és konklúziók nyomai a fizikai térben láthatatlanok maradnak, ellentétben például a Plágium 2000 műhelyével, amelynek gazdag anyaga nemcsak a meggyőzően aktív bel- és külföldi kortárs fanzine-kultúra áttekintését teszi lehetővé, hanem a műfaj és a hozzá tartozó szubkultúra természetére építve organikus, élő produkciós és közösségi térré formálja a Műcsarnok klasszikus kiállítóterét.

Produkciós teret hoz létre a Kitchen Budapest által szervezett ’wikisprint’ is, amelynek praktikus és hiánypótló értéke vitathatatlan (3), egyúttal fölveti a digitális kultúra terében való jelenlét és láthatóság kérdését, miközben találunk olyan csoportot is, amelyik radikálisan lemond a láthatóságról: a SZAF veterán Barkasát a Műcsarnok parkolójában csak a beavatottak találják meg.

A hagyományos kiállító- és a közösségi térfunkció keverése tehát hitelesen jeleníti meg a csoportok különböző stratégiáit, ugyanakkor a kiállítás általános intézménykritikai álláspontját gyakran ellentmondásossá is teszi. Ennek tudható be, hogy azok a művek rendelkeznek kiegyensúlyozott és meghatározó jelenléttel, amelyek e kettősséget multifunkcionális formátumba tömörítve jelenítik meg. Ezek múzeumi befogadásra alkalmas tárgyszerű objektumok, installációk, amelyek csoportos/közösségi események helyszíneiként is képesek működni.

Ennek egyik példája a Randomroutines műhely/műterem installációja, amely a műtárgy előállításának (produkció) és bemutatásának (újraelosztás) tereit olvasztja utópisztikus egységbe. Ezáltal a munka/élet/művészet fogalmainak organikus keverékét hozza létre, amelyhez szervesen illeszkedik az itt készülő betonvas rácsrajz műfaji és ikonográfiai karaktere, valamint az elkészült darabok közösségi perspektívából értelmezhető utóélete (3).

A formátum újszerűsége a meghatározó a Tehnica Schweiz és Katarina Sevic közös művében, amely tárgyként az installáció és a funkcionális díszlet között mozog, eseményként pedig az élőkép, a színház és az "élő híradó" formai elemeit és funkcióit keveri. Az egyébként installációként működő tárgy heti egy alkalommal fotódíszletté és tableau vivante előadások pódium-színpadává alakul át, amelynek kerettörténetét a mélyben rekedt chilei bányászok sztorija adja.

A műfajilag besorolhatatlan projekt közösségi vonatkozása többszörös: a narratív elemek referenciáját társadalmunk jelen idejű történései adják, a tartalom kidolgozása és az előadás egyaránt közösségi munka során alakul ki, a nézőket pedig közönséggé alakítva egy bravúrosan komplex műformát és közösségi teret hoz létre. A Tárna hősei előadás, azon túl, hogy egy lehetséges választ ad arra a kérdésre, hogy miként lehet a "hagyományos" kiállítóteret közösségi módon használni, műfaji és gondolati összetettségében az utóbbi évek magyar művészetének egyik leginkább figyelemre méltó kísérlete.

A kiállítás és a programok zavarba ejtő sokszínűsége árnyalt képet nyújt a jelenleg Magyarországon alkotó csoportok művészetképéről és stratégiáiról, ugyanakkor kaotikus jellegével megjeleníti azt a kohézióhiányt, amely nemcsak ezen alkotócsoportok együttműködésére, hanem a magyar társadalom egészére jellemző. Ebben a dinamikában az egyszerű többség technikája használhatatlan, a kétharmadosé pedig még inkább. Megoldást talán művészeti, közösségi és társadalmi értelemben is a konszenzuselvű "egyesítő magatartás" jelenthetne, ami a plurális társadalmakra jellemző konszociális demokráciák (5) sajátja. Ennek kialakítása híján nemcsak az válik kérdésessé, hogy sikerül-e megtalálni a krízisben levő intézmények tereinek új, közösségi funkcióit, hanem az is, hogy van-e esély egyáltalán kijutni a tárna mélyéből valaha.

 


(1) Döme Gábor és Csizek Petra

(2) "Vajon mennyire jellemző ez a fajta együttműködés a kortárs magyar művészeti színtérre? Mennyire közösek a célok, és az alkotómunka során hogyan alakulnak az egyéni ötletek? Vajon a gyakorlatban is megvalósulhat-e egy működő közösség, vagy a közösség iránti vágy önmagában még nem elég a megvalósításához és muködtetéséhez?"
http://mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=569&curmenu=203&kovetkezo_collapse=0

(3) Itt javasolnám a Műcsarnok új vezetésének a wikisprint állandósítását, amely magyar nyelvű, ill. magyar vonatkozású tartalmakkal nagymértékben hozzájárulhatna a legújabb kori és kortárs magyar művészet marginális pozíciójának javításához.

(4) A nagyméretű hegesztett vasrajzok a kiállítás után változatos közterekre kerülnek.

(5) Ez a modell megkérdőjelezi azt a hagyományos, szűkítő megközelítést, amely kiegyenlíti a demokráciát a többségi uralommal, és kiterjeszti a "demokrácia alkalmazhatóságát olyan társadalmak esetében is, amelyeket hagyományosan alkalmatlannak tekintenek a demokratikus kormányzatra". http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=41

2011. április 19.
PRINT