Turai Hedvig:

A váratlan magvai
Beszélgetés Anetta Mona Chisával és Lucia Tkacovával

 

 

TH: Az emlékezettel és a szocialista múlt maradványaival kapcsolatos komoly problémákkal foglalkoztok. Mindezt a nemi szerepek szűrőjén keresztül, látszólag könnyed hangvétellel teszitek. Alternatív, némileg fordított politika- és történelemképet mutattok. Tudatos feminista taktika áll emögött? A férfi diskurzus ironikus kisajátítása ez? Némelyik munkátok könyvekhez nyúl, olyan könyvekhez, amelyeket valaha erős tisztelet és elismerés övezett, mint Marx Tőkéje vagy Darwin evolúciós elmélete és Az ember származása és a nemi kiválasztás. Hogyan és miért választjátok éppen ezeket a szövegeket a történelem feldolgozásához?

AMC és LT: Ahelyett, hogy elismert és kanonizált feminista stratégiákhoz fordulnánk, inkább az ellenállás kevésbé felismerhető és kimutatható taktikáit keressük. Jobban érdekelnek bennünket a láthatatlanság taktikái, illetve, hogy hogyan kerüljük el, hogy saját kritikánk tárgya asszimiláljon bennünket és magunk is azzá váljunk, amit kritizálunk. Számunkra a feminizmus inkább dilemma, fikció, vagy egy szócikk az értelmező szótárban, mintsem munkamódszer. Ráadásul szerintünk a kisajátítás is csak a birtoklás egy formája, ami pedig a patriarhális rendszer találmánya. A kisajátítás nem szünteti meg a dominancia viszonyrendszerét, csak a szereposztás változik. Mi jobb szeretünk lopás és ellenszegülés útján működni: amit kölcsönveszünk, azt elrontva adjuk vissza.

Munkáinkban szeretjük megingatni társadalmunk történelmi, tudományos és filozófiai tartóoszlopait, hogy repedések keletkezzenek, amelyekben más lehetséges világrendek magvai vethetők el. Mivel világunk, különösen a történelme, szavakból épül fel, a változás előidézéséhez olyan szavakat keresünk, amelyek képesek fordulatot hozni: pl. pletykák, viccek, mantrák, varázsigék, szóbeli történeti források stb.

Az ember származása és a nemi kiválasztás (2010) címu videómunkánk Darwin fejlődéselméletét - az emberiség múltbeli és jelen állapotáról alkotott képünk egyik fundamentumát - állítja középpontba. A videón végignézhetjük, ahogy korunk világnézetének egyik alapvetése a "suttogó propaganda" áldozatává válik. A tudományos alapigazságok szájhagyomány útján való terjedése itt inkább a személyes élmények és értelmezések továbbadásaként működik. A Nagy Elmélet így saját maga költői és bugyuta változatává alakul.

A tőke: varázsreceptek szerelemre, boldogságra és egészségre (2006) című videó hasonló módon a szavakban, illetve azok olvasataiban és értelmezéseiben rejlő alkímiával foglalkozik. A Das Kapital-t egy jövendomondó (afféle népszerű futurológus) gondjaira bíztuk, hogy ezt használja jövendöléséhez. Marx írásaiban próféciákat keresni olyan performatív eljárás, amely képes az általa értelmezett tárgy átformálására.

Késztetést éreztünk, hogy frissítsük az elterjedt nézetet, mely szerint Marx itt a mi térségünkben egy kellemetlen szellem, aki még mindig a tegnap és a holnap között hánykolódik a purgatóriumban. Érdekes volt felfedezni, hogy a személyes jövőt mindig a kollektív múlt kondicionálja, illetve, hogy a közös jövő hogyan képes az egyéni múltat alakítani.

TH: Az idei Velencei Biennálén a munkáitok a román pavilonban szerepelnek Ion Grigorescu kiállításával egybekötve. Milyen spirituális vagy intellektuális közösséget éreztek Grigorescuval?

AMC és LT: Bár különböző generációk művészei vagyunk, és más-más traumákkal és élettapasztalatokkal kell megküzdenünk, mégis úgy érezzük, közös nevezőn vagyunk Ion Grigorescuval. Számunkra ő egy szomatizált krónika, napjaink szentjének tökéletes megtestesítője. Csodáljuk a képességét, hogy el tud szakadni a világi szenvedélyektől és elvárásoktól, ugyanakkor képes alapjaiban reflektálni a világra. Liberális, szabadgondolkodó ember, kifinomult művész, igazi eszménykép.

Munkáink formai hasonlósága főleg abban nyilvánul meg, ahogy a testünket használjuk, illetve gyakorlataink performatív, kitartó voltában és kétes kimenetelében. Mindemellett művészetünk lényegét és tárgyát egyaránt a szabadság eszméje és a világ önmagunk átalakulásán keresztüli metamorfózisa iránti vágy fűti.

TH: A Velencei Biennálén az öklöt használtátok szimbólumként. Az ököl vagy bokszkesztyű formájú léggömb mozgó, instabil, könnyű szoborként működik. Egyszerre fétistárgy és szimpla léggömb. Történelmi szimbólumként fogjátok fel? Milyen új jelentéssel bővítettétek, hogyan gondoltátok újra az ököl konnotációit?

AMC és LT: A felemelt ököl a tiltakozás egyetemes szimbóluma, amelyet a történelem során számtalan (sokszor ellentmondásos) csoport alkalmazott, a baloldaltól a feministákon és az anarchistákon át a jobboldalig és a fekete nacionalistákig stb. Közismerten a küzdelem, az ellenállás, a düh és a változás iránti vágy jelképe. Az égre mutató ökölbe szorult kéz az emberi engedetlenség archetipikus képe, a Babilon-komplexus tünete, a gyengék erejének, a bátorságnak és a hiúságnak a szimbóluma. Mi tiszavirág életű felfújható szoborként, óriási, "ártalmatlan" játékszerként értelmeztük újra ezt a jelképet. Olyan, mint egy tömegek szórakoztatására készített tárgy, amely felfedi a forradalmak szerencsétlen kimenetelét, illetve a bennük rejlő lehetőséget, hogy szórakoztató, jól eladható látványosság, szabadidős tevékenység, hobbi válhasson belőlük.

A performansz bábjátékhoz hasonló formát öltött, amelyben a tárgyat zsinóron rángatják. Esetünkben a zsinórok kölcsönös függőségi viszonyt teremtenek, egy (fizikai) erő által dominált kölcsönös irányítás révén. Az akció fordított bábjátékká alakul, melyben a "marionett" egyúttal maga a kéz, amely a zsinórokat mozgatja, míg mi a zsinórok végén afféle élő bábok leszünk. A bálványimádás és a képrombolás összjátéka felhívja a figyelmet a fennhatóság és a felforgatás, a remény és a rezignáltság közötti ingoványos területre, paradox viszonyt teremtve a követők és az eszme mindenek felett álló hatalma között. A kérdés, amelyet itt fel szeretnénk tenni, a következő: hogyan szabadítható fel az ellenállás és a tiltakozás saját reprezentációinak béklyójából, ideológiailag tárgyiasított és kereskedelmileg fetisizált képmásuk terhe alól? Létezhet-e forradalom kép nélkül?

TH: Az egész kiállítást felülírtátok egy narancs felirattal, amit a kiállítás egészét egy plusz jelentésréteggel felruházó gesztusnak tekintek. Ahogy azt állásfoglalásotokban is említitek, Ion Grigorescuval egyeztetve tettétek ezt. Miért éreztétek szükségét ennek a feliratnak, és milyen volt a fogadtatása?

AMC és LT: A Performing History projekt kezdettől fogva megrendezett kurátori kiállításként működött, és a művészeket (Ion Grigorescut és minket) egymástól függetlenül hívták meg, hogy a kurátori csapat által elképzelt témával egybevágó művekkel járuljunk hozzá a koncepcióhoz. A végleges installáció kizárólag a kurátorok keze műve volt, ami bennünket kellemetlen meglepetésként ért és komoly csalódást okozott: merkantilista gondolkodást tükröző vérszegény összeállítás lett. Sem mi, sem Ion Grigorescu nem tudott azonosulni ezzel a megalkuvó bemutatásmóddal, amely nem volt képes átlépni a kereskedelmi kiállítások elfogadott keretein. Mi megszoktuk, hogy holisztikusan, egészében szemléljük a kiállításokat, és azt vártuk, hogy egy olyan erős és pontosan megfogalmazott koncepció, mint amilyen a Performing History volt, a kiállítás felépítésében is kifejezésre jut. Véleményünk szerint a kurátorok figyelmen kívül hagyták ezt a feladatot, és belefulladtak a sok szervezésbe, miközben "elfelejtették" megrendezni a kiállítást. A kurátorkodás nem pusztán arról szól, hogy képeket nagyítunk és tárgyakat helyezünk a falakra meg a térbe; sokkal inkább "Gesamtkunstwerk", egy világos lényegű szilárd organizmus megkomponálása kellene, hogy legyen.

Ámokfutásunk oka tehát az volt, hogy szükségét éreztük kifejezni a kiállítás megrendezésével kapcsolatos egyet nem értésünket. Azért tettük, mert úgy hisszük, hogy egy kiállítás nem egy art fair standja, s nem is gyakorlókönyv (elfogadott minták gyűjteménye), nem kiképzőtábor, nem kirakat, nem fogadóiroda, nem mauzóleum, nem eladó, nem a kontroll és a dominancia játszótere, nem raktár, nem a divat áldozata, nem munka, nem engedelmes, nem az arany oroszlán lakosztálya, nem politikailag korrekt, és nem kötelezettség. Azért tettük továbbá, mert úgy hisszük, hogy egy kiállítás manifesztum, fehér folt a térképen, alkimista recept, csatatér, kollektív orgazmus (nem maszturbáció), a váratlan magvainak elvetése, rettenthetetlen, műalkotás, időzített bomba, a lehetséges balsiker elfogadása, álmok könyve, konfliktusok mezeje, trójai faló a világrendben, prófétikus űr, az utópia kísértete.

TH: "Szavakkal operáltok", azaz alapvető fontosságú számotokra a performativitással, a kommunikációval, a szavakkal való munka. A román pavilon falait és a kiállított munkákat beborító felirattal performatív módon használtátok a szavakat, mintegy csatatérré változtatva a pavilont. Ugyanakkor ez a motívum tekinthető a pavilon homlokzatát borító falfelirat, a Pareto-elv, 80:20 folytatásának is. Mit gondoltok arról a paradoxonról, hogy még a pavilon ilyenformán való visszafoglalása is, ahogy aposztrofáltátok, beleilleszthető a kiállítás és a biennálé rendjébe?

AMC és LT: Az általad említett paradoxon az egyik legfőbb gondunk. Elkeserítő és dühítő, hogy minden látható tiltakozást maga alá gyűr és bekebelez a spektákulum, ez a csillapíthatatlan étvágyú polip. Eddig még nem sikerült megmenekülnünk tőle, de sohasem adjuk fel.

 

 

Sipos Dániel fordítása

2011. augusztus 4.
PRINT