Farkas Viola:

Emlékmás
Vincze Ottó: Franz Reichelt Emlékév

Kazimir Malevics írja a szuprematista kiáltványban, hogy az ember egyetlen effektív kötelessége a művészi teremtés, az, amire született. Aztán kicsit később úgy folytatja, hogy az éhség érzetéből keletkeztek a gyakorlatiasság kritériumai.

Vincze Ottó Franz Reichelt Emlékév című videó-installációja és pszeudo-ünnepe kapcsán Malevics e két megállapítása jutott eszembe. Franz Reichelt „tette” és Malevics kijelentése nagyjából egy időre esik (1912, 1915).

Két műről beszélhetünk a kiállítás kapcsán, pontosabban: „mű a műben” helyzetről, egyrészt egy eseménysorozat első állomását láthatjuk, egy pszeudo-ünnepet, egy akciót, másrészt azon belül egy videó-installációt. Nem határolnám el ilyen élesen a két művet, ha nem tudnám, hogy Vincze Ottó az egész évre, és több helyszínre kiterjedő ünnepsorozatot tervez más művészek bevonásával, tehát elképzelhető, hogy a Franz Reichelt emlékévnek lesznek olyan állomásai, ahol Vincze nem is fog szerepelni.

Franz Reichelt osztrák szabó 1912. február 4.-én – tehát pontosan 100 évvel ezelőtt – az általa kitalált, megszerkesztett és megvarrt repülőkabátban leugrott az Eiffel-torony első emeletéről. Vállalkozása kudarccal végződött, annak ellenére, hogy a végzetes ugrást különböző számítások és modellezések előzték meg.

Franz Reichelt tette az emberiség egyik legnagyobb vágyát, a repülést, és a végtelen szabadság elérését szimbolizálja. Párizsi útikönyvek gyakran említik nevét, főként lábjegyzetben, nem hősként, hanem nevetséges, kissé szánalmas figuraként.

Ikarosz, a repülni vágyó fiú története – aki viasszal rögzített szárnyakat viselt, de túl közel került a naphoz, így a viasz megolvadt, és leesett – mindig is kedvelt témája volt a művészetnek. Ikarosz alakja a szabadság, a határokat feszegető ember, a művész szimbóluma.

Bruegel 1558-ban készült Tájkép Ikarosz bukásával című festménye viszont nevetségesnek mutatja Ikarosz alakját. Egyrészt alig találjuk meg a képen, annyira kicsi helyet foglal el, másrészt kétségbeesetten kapálódzik lábaival. Az előtérben a földműves, a pásztor és a halász alakja látható, akik ügyet sem vetnek a fuldokló emberre, ők a „hangyák”, akik feladatukat teljesítik, nem foglalkoznak a világ, a kozmosz (rend) törvényei ellen lázadó „tücsökkel”.

Tarkovszkij 1966-os Andrej Rubljov című remekében az első jelenet is egy „Franz Reichelt-történet”, egy Jefim nevű paraszt repülő szerkezetével – egy hőlégballonnal – megkísérli a szárnyalást, mely kudarccal végződik. Jefim repülését többen szeretnék megakadályozni, de végül sikerül felszállnia. Akció közben közben két dolgot mondogat: „repülök, repülök… érjetek utol!” Ez a történet egy metafora. Andrej Rubljov, az ikonfestő elhallgat, megnémul egy időre, képtelen azt a világot ábrázolni, megfesteni, mely körülveszi, mert ő ünnepet szeretne hozni az embereknek, nem nyomorúságot. Rubljov végül visszatalál a közösséghez, az alkotáshoz, - tudás nélkül, hit által – neki sikerül, viszont Jefim története „mottója” annak, hogyha az alkotás nem találja meg az utat a közösséghez, abba az alkotó belepusztul.

Hasonló történetet dolgozott fel Jurij Tarics A rabszolga szárnyai című némafilmjében, mely egy jobbágyról szól Rettenetes Iván idejében, aki szintén szárnyakat készített magának. A cár, miután végignézte a jobbágy repülését, közli: az ember nem madár, és összetöri a szárnyakat.

A Franz Reichelt Emlékév első állomásán egy videó-installációt láthatunk, egy reprezentatív előtérben. Vincze Ottó videó munkája egy kétcsatornás video-loop, operafóliára vetítve.

A bejárat fölötti vetítővásznon jelenetek ismétlődnek: egy korabeli felvétel, amely Franz Reicheltet mutatja, amint készülődik és ugrik, majd Vincze Ottó 2010-es Kognitív mentés című installációjának egyik mentőövét látjuk, amelyet a művész ugrálva próbál elérni. A Paksi Képtárban a mennyezethez rögzített, térbe lógó narancsszínű mentőövek egy elképzelt vízen ringatóztak, a néző a mentőövektől elérhetetlen távolságra, a „vízbe” került. Ez a mű a megmentésről, annak lehetetlenségéről és ellentmondásosságáról szól, mert miközben ugrálunk az éppen hogy elérhetetlen mentőövekért, a fizikai túlélésért, a mentőövek árnyékukkal egy glóriát rajzolnak a fejünk fölé. Ugyanezen a videón egy bolygófelszín következik, Reichelt neve lassan beereszkedik a felénk forduló kráterbe. A kráter, mint becsapódási nyom, a szabó földet érésének szimbóluma.

A másik videón Vincze a Megyeri hídon áll, a korláthoz közel, azzal egy magasságban, körülbelül annyi ideig, mint Reichelt ugrás előtt az Eiffel torony korlátján. Lassú mozdulattal leveszi sapkáját, leszáll, és kimegy a képből a kamera irányába. A korlát a valóság két oldala, vagy átlépjük, vagy nem.

A Párizsi Magyar Intézet rue Bonapartéra néző homlokzatán húsz négyzetméteres molinó hirdeti az évszázados megemlékezés ünnepét. A ház előterében mindkét oldalt egy-egy öt méter hosszú, a padlótól a mennyezetig tartó sötétkék textília, rajta fehér és gyöngyházszínű gombok az éjszakai égboltot idézik, ezen keresztül jutunk el az operafóliára vetített képekhez [1]. Az előtér gipsz stukkója, tagozatai szintén beépülnek az installációba, a neoklasszicista ornamensek fokozzák az ünnepélyes atmoszférát, viszont, hogy mégse felejtsük el, hogy egy olyan világban élünk ahol minden a fogyasztás köré szerveződik, ezért Vincze Ottó reflexív, pimasz és szemtelen módon különböző színekben és méretekben Franz Reichelt Emlékév pólókat helyezett el, melyeket természetesen meg is lehet vásárolni.

Mi a szerepe ma a „Franz Reichteleknek”, az „Ikaroszoknak”? Miért kell rájuk emlékeznünk? Egyik oldalon a szabadság és a repülés, a másik oldalon a mentőöv, a krízishelyzet. Manapság legáltalánosabb közérzetünk valamiféle szükségállapotban fogható meg, folyamatos lett a válság a világban.

Bruegel Ikarosz képe nevetségesnek mutatja a repülni vágyó embert, a földműves, a pásztor, a halász végzik a feladatukat, ügyet sem vetnek rá. Ezen a festményen Ikarosz nagyon nevetséges, sőt szánalmas. Néha tényleg nevetséges a művészet, mert a művészetnek nincs válasza az extrém helyzetekre, legalábbis akkor és ott, tehát jelen időben. Úgy gondolom, hogy talán egyetlen egyszer volt olyan a művészettörténetben, hogy művészek egy csoportjának volt valamiféle válasza az extrém helyzetre, és ez a dadaizmus [2].

A dadaisták művészete ontológiai kategóriává nőtte ki magát, miként Malevics művészete is, csak Malevics ontológiája léttagadó, a lét értelmére és lényegére kérdez rá, ezért mondja, hogy az ember egyetlen effektív kötelessége a művészi teremtés, de azt is tudja, hogy a gyakorlatiasság kritériumai az éhség érzetéből keletkeznek. Malevics és Reichelt a 20. század nagy álmodozói voltak, áradt belőlük a szabadság, a földi léptéken túli gondolkodás és a határok szándékos átlépésének „biztonsága”. Malevics szuprematizmusában, a térben lebegő, a repülés élményére emlékeztető formáiban, a megfoghatatlannak, a végtelennek a megragadási vágya áll.

Nagyon messze vagyunk ettől és talán soha nem is érjük el, hogy egyetlen effektív kötelességünket teljesítsük, mert egyelőre sokszor azt sem tudjuk, hogy mit eszünk holnap. A létállapotunkká vált szükségállapotban viszont emlékezhetünk Franz Reicheltre, a repülő szabóra, akinek száz éves évfordulója pont most van [3].

Vincze Ottó egy diplomáciai területen hozott létre egy ünnepet, egy pszeudo-ünnepet, végre egy művész mondja meg, hogy mire kell emlékeznünk. Az emlékezőképesség az egyénre tartozik, az emlékezés kultúrája viszont már egy csoport, a társadalom ügye.

Mit nem szabad elfelejtenünk? Miről szól az ünnep, az emlékezés? A valóság két oldaláról, az élet két időben élhetőségéről, az alternatíva lehetőségéről.

Az emlékezés felszabadít, ünnepet hoz a mindennapok rutinos és sablonos világában. Az emlékezés révén egy olyan világ nyílik meg, mely túllép a mindennapi élet valóságán, mely túl gyakorlati, szűk és olykor kis-, de legalábbis középszerű. Az ünnep lehetővé teszi a távolságtartást a jelen banalitásától.

A Franz Reichelt Emlékév egy halálosan komoly dologra, az ember önmagán való túlmutatásának szándékára próbál emlékeztetni minket, és közben pontosan tudja, hogy ezt csak végtelen iróniával teheti meg egy ilyen kontextusban.

 


[1] Vinczénél azért is érdekes egy szabó alakjának megidézése, mert munkáiban rendszeresen alkalmaz szabásmintát.

[2] "Ami történt, az abban a félálomban történt, amelyet közönségesen történelemnek szoktak nevezni. De 1916-17 időszakában úgy látszott, hogy a háború soha nem fog véget érni. ... Innen a csömör és a lázadás. ... Tudtuk, hogy a háborút csak úgy lehet elpusztítani, ha kitépjük a gyökereit is. Türelmetlenül élni szerettünk volna, s megcsömörlöttünk az úgynevezett modern civilizáció minden formájától, alapjaitól, észjárásától, nyelvétől, s lázadásunk olyan jelleget öltött, melyben a groteszk és az abszurd jóval túlhaladta a művészi értékeket." in: Tristan Tzara: La surréalisme et l’aprés querre, Paris, Nagel 1948

[3] (És emlékezhetünk Kazimir Malevicsre, akinek leghíresebb műve, a Fekete négyzet 1913-ban, tehát egy év múlva lesz száz éves. Malevicsre azért is emlékezhetünk, mert az elmúlt 30-40 évben nincs még egy olyan művész, akire annyian reflektáltak volna, mint rá, aktualitása megkérdőjelezhetetlen, és kevés érdekesebb kérdés van mostanság, mint az avantgard és a kortárs művészet kapcsolata, összefüggése.)

 

2012. március 1.
PRINT