kapcsolódó kiállítás:
Zéró évek
Szlovák vizuális művészet 1999-2011 között négy kurátor perspektívájából
2012. március 25. - június 24.
 

Paksi Endre Lehel:

Zéró mérce
Szlovák vizuális művészet 1999 és 2011 között négy kurátor perspektívájából

 

 

Mércénk természetesen a minőség, amelynek a kurátorok a szakemberei (Only an expert can deal with a problem – Laurie Anderson). A zárójelben idézett médiaművész-igazmondó kritikai hangvételét túlzottan nem iparkodik magára alkalmazni a négy fölkért kurátor. Nem sajátították el azt a belátást, hogy a kurátorság inkább egy személyes beszélői álláspontot magvalósító művészeti forma – annak minden felelősségével –, mint szakmai tevékenység; hiszen tudományos, módszertani megalapozottsága – és ezért objektivitás-igénye is – kérdéses. E helyzet attól még működik: a kedves kultúrafogyasztó látogató készségesen elfogadja minőségként ennek a szomszédos, rokonszenves országnak e válogatottját.

A legóvatosabban Juraj Čarný jár el, amikor külön videoszekciót, illetve „nyitott archív” szekciót integrál a hagyományos múzeumi bemutatkozásba. Óvatosan is fogalmaz: „[a kiállítás] nem akarja hivatalos és végérvényes formába önteni attitűdjét". Óvatos fogalmazása azonban már-már az óvatoskodás gyanúját kelti föl, amikor, miután azzal kacérkodott, hogy feladatának létjogosultságát látszólag elbizonytalanítsa („az első fontos mozzanat annak felismerése, hogy milyen értelmetlen is a művészeti slágerparádé”), ezek után matematikai, valószínűség-számítási tények idézetébe, sőt, a kumulatív kultúrafölfogás bunkerébe menekül. Szó szerint megállapítja, hogy egy évtizedből a „művészettörténet pantheonjába” uszkve tíz ember juthat, s hogy itt csak egy „durva előválogatásra kerülhet sor”.

A továbbiakban a négy kurátor – beleértve Čarnýt is – rendszerező kék vérünknek engedelmeskedve szókapcsolatokat, fogalmi tartalmú szintagmákat, azaz szálakat (threads) talál ki, hogy hazája művészetének megismerését külföldön elősegítse (a szerzők szavaival: témák, kategóriák; koordináták és faktorok; jellemvonások). E szókapcsolatok értelemszerűen a világművészeti diskurzus létező tartalmaival kompatibilisek, és nemzeti megfontolásból sarkallva lokalizáltra moduláltak. E szálakhoz való ragaszkodás két kurátor esetében olyan mértékű, hogy szekcióik címeit is ezek bitorolják. Sőt, Mira Sikorová-Putišová bizalma szakmunkájában annyira kétségen fölüli, hogy az általam „szálként” nevezett varázsszókapcsolatok létjogosultságának evidenciájában elmerülve – a többiekkel ellentétben – nem is nevezi meg a fogalmat sehogy sem.

A késő pozitivista, információhitű tudományosság-igény elvárásának talán leginkább Gabriela Garlatyová áll ellen, aki a „jellemvonások” szóval távolodott el a számtani ízű kifejezésektől a szálmegnevezéskor. Már manifesztumának címe is fölkelti a figyelmet társai esetenként pszeudo-objektív, de legalábbis véletlen-generátor eredet-gyanús szövegei mellett: „Így látom az 1999 utáni szlovák művészetet”. Ezek után a minél kevesebb, ám annál markánsabban releváns szálra törekvő kollegákból is (de bizonyára az egész tudományosság-igényből elsősorban) kedves és elegáns paródiát űzve „jellemvonások” ürügyén fölsorol nyolc soron keresztül gondolatjelekkel elválasztott szálakat. Azaz annyira sokat, hogy ebbe aztán már a jövő hét is beleférhet.

A föntebb vázolt huzalmaimhoz híven ezért inkább azt a benyomást próbálom meg az írás során ellenőrizni, ami a helyszínen magával ragadott. A legerőteljesebb az a tapasztalat volt, hogy a négy kurátor szekciója a térben egyáltalán nem válik el. Talán éppen a kurátori szemüveg erejét akarták így gyengíteni? Nálam azt az intellektuális luxuségést okozta ez a döntés, hogy a bámulatosan heterogén (szégyen ez az egy helyen csak egyfélét láttató Magyarországnak) anyag egyes elemeit a papír alapú vezető alapján rendeztem újra az imaginárius térben, annak érdekében, hogy a kiállítás kurátori szálait megpróbáljam kitapintani.

A rendezés nem nyomott, csak ahol ez indokolt (Stano Filko: Nirvána-piramis fölfújt sátra kinyom a térből, majd a kisebb olajképek régi képcsarnok típusú installációja); a művek vagy beszélnek egymással, vagy elbeszélnek egymás mellett, de változatosságuk üdítő, és ez a második alapvető élménye a Zéró éveknek.

Minden kurátornak van intellektuális irányultságú és gyönyörorientált, valamint ezek között egyensúlyra törekvő művésze. Emiatt a tárlat a nem együttműködő, egymás túlsúlyának kinyírásán szorgosan munkálkodó magyar kollégáknak kiváló alkalom az önreflexióra! Sajnálom, hogy ezen a ponton ismét ezt kell mondanom. Azonban ahol egy állami támogatottságú művész-közvetítő iroda csak olyan művészeket közvetít, akiknek „munkássága az [iroda] missziójával összhangban nemzetközileg relevánsnak tekinthető” – azaz a relevancia önreferenciális („Only an expert…”) és az idézetek hosszan sorolhatók; számomra a feleakkora államhoz képest is elmaradottnak tűnik saját közegem, ahol ennyire nem tisztelik egymást a különböző leszármazású vizuális művészetek képviselői.

Avagy mindez pusztán annak tüneménye, hogy annyira kis ország Szlovákia, hogy a divatos diskurzusok és a kortárs művészet „ahogyan eddig ismertük” képviselői egyszerűen nincsenek elegen ahhoz, hogy „nemzetközileg releváns” ütős anyag összejöjjön, ezért befér az impresszionizmust is megközelítő festőművész is a deszkás híradó-elterelés videó mellé?

A kicsinység és nagyság, korszerűség és lemaradottság ellentétei, azaz egyszóval a provincialitás, mint minőséget meghatározó koordináta (vagy faktor?) körüli további tekergés nekem nem tetszik, de nem biztos, hogy haszontalan.

Akadnak beszédes elemek. Az egyik egy kidomborodás, vagyis, hogy két kurátor is beválogatta szekciójába ugyanazt a művészt. Ő a kommentárokban az állam egyetlen homoszexuális művészeként, képei pedig fölforgatóként kerülnek interpretálásra. A szlovákiai ingerküszöbről (avagy a kurátorok óvatoskodásáról?) igen közeli képet kapunk e kommentárból és a hozzá olvasott képsorozatból – amennyiben e nemi szerveket utalásként sem megmutató, folklorisztikus, vagy bármilyen szimbólumokkal sem operáló képeket, mindössze a férfi test tekintetnek kiszolgáltatott fotografikus ábrázolását botránykőnek találják. Így például a lengyel szcénához mérten valóban gondolhatjuk azt, hogy a szlovák egyszerűen nem ott tart.

Ez a gondolat folytatható a szálak művészettörténet-történelmi analízisével, s erre a kurátorok is tesznek utalást: nem itt tartana a művészetük, ha a társadalmuk fejlődése – valahová mérten – nem volna hiányokkal tarkított.

A diskurzusokhoz való illeszkedés vágya a kurátorok részéről a szokásos önkolonializáció. (E témának játékba hozása az egyik műben, Richard Fajnor Lógó művészetében történik meg, aholis tekintélyes nyugati gyűjtemények látogatható reprezentatív kiállítótereibe a művész testét egy rejtett tartószerkezet segítségével látszólag a többi nagy értékű mű közé akasztja ki.) Hiába tehát a szellemes és merész művek, a diskurzusfűnyíró relativizálja értéküket.

Kiemelnék ezért zárásként két érdekességet. Az egyik Garlatyová liblingje, Štefan Balázs. Territórium című műve leginkább az itthoni (valójában éppenséggel bécsi: Fridvalszki Márk képviseli) ócska anyagokra mértani minimált tevő technóhoz áll közel (csomagolópapírra festőhengerezett kolorista yantraszerűség), mindeközben identitásában ő a helyi Bak Imre- és Hopp-Halász Károly-identitás közé pozicionált szereplő.

A másik mű, amelyikben a diskurzusok nyomulásával szembeni dacot véltem fölfedezni, s egyben a lokalitással való kibékülést is fölcsillanthatja, Štefan Papčo Szabad ég alattja. Szerintem adott szálról való levezetése messziről véti el a mű kvalitásait, de ezek szerint ilyen kritériumoknak is megfelel. Arról van szó, hogy egy – mellesleg hegymászó – szobrász kifaragja fából mintegy önmagát (egy hegymászót, a megfelelő extrém öltözékben) s e szobrot kihelyezi jó magasra, s otthagyja.

Mindebből annyit látunk, amint egy nem túl fantáziadús filmen a hegymászószobor ott van hagyva egy norvég fjordban s webkamerával követve változnak körülötte a természet idői: éjjel-nappal, tavasz, tél. Riasztóan unalmas, a kiállítási séta dinamikáját megtörő ez az egy kameraállásból fölvett (alig)mozgókép. Azonban mivel tudjuk, hogy a művész szenvedélye a hegymászás, voltaképpen bizonyára remek időt töltött el a mű kigondolásával, majd megvalósításával és kihelyezésével, lévén mindkét érdeklődési körének egyszerre bírt hódolni.

Ez mintha fontosabb lett volna annál, mint hogy hogyan kerül interpretálásra. Továbbá a folyton változó, embertelen, fagyos környezetben monolitikusan, rezzenéstelenül ott lévő emberi alak éppen elég konkrét és éppen elég általános kép ahhoz, hogy tartalmak metaforáivá ruházzuk föl.

 

2012. június 20.
PRINT