Beöthy Balázs:

Fenomén

 

„A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés.” (M. Scott Peck)

 

Véletlenül szemtanúja voltam annak, hogy a MoMA portása és fegyveres őre milyen őszinte tisztelettel fogadja a cowboykalapjában retrospektív kiállításának (1) szakmai megnyitójára érkező Bruce Naumant.

Képzőművészt illető, hasonlóan erőteljes, spontán tisztelet-megnyilvánulással legközelebb feLugossy László szentendrei kisretrospektívjének (Dermedten) megnyitóján találkoztam.

A Fő téri vendéglő tulajdonosa a megnyitó társaságát látta vendégül a térre kirakott asztaloknál, mikor az arra hajtató parádés kocsis köszöntötte a művészt: az ő tekintetében láttam tükröződni a MoMA portásának egykori egyenes pillantását.

A kisretrospektív - ami e performatív aktus apropóját adta - igazodva a helyszín adottságaihoz, mintákat mutatott az életműből, plusz a címadó új installációt.

A következő évben a MűvészetMalom három emeletét új művekkel töltötte meg feLugossy (Kifürkészhetetlen). A hullámokban áramló képciklusok összesimultak az installációkkal és az objektekkel. Közéjük - számomra új elemként - a közönséggel direkt módon kommunikáló, sziuációba szőtt költői kiszólások vegyültek.

Három esztendővel később, idén a Modem rendezett munkáiból retrospektív kiállítást (Hétmilliárd emberi agy, nagyjából). A retrospektív ez esetben sem az összes valaha megalkotott művet jelenti, inkább gazdag válogatásnak nevezhető. (2) Festmények, objektek, installációk, rajzok, videók, printek, plasztikák, fotogramok, feliratok keveredtek időrend helyett megtervezett és átszervezett térben, néhány nagyvonalú, új munkával kiegészítve.

A kiállítás öt részre tagolódik, átjárókkal, szobákkal és festett falakkal elválasztva. Az átjárók és ajtók fizikailag is átélhetővé teszik a látogató számára a hangulatváltásokat: a Prológusból például léc-lengőajtón keresztül közelíthetjük meg a Háztáji szekciót, hogy azután nyárikonyhából ismerős szalagfüggönyön át térjünk vissza a végén. Egyes tereket valódi szobaajtók választanak el a többi résztől – be kell nyitni, akár a gyerekszobába otthon.

A nagy időbeli szórás miatt ez alkalommal nem érzékelhető a képek szeriális áramlása azon a módon, ahogy az például a MűvészetMalomban megfigyelhető volt – ott a motívumok ismétlése, vándoroltatása nyomán kibontakozó montázstechnika képi vonatkozásai voltak erőteljesebbek, míg itt a szituációba szőtt szólamok szerepe erősödött fel, melyek immár strukturális elemként jelennek meg: már belépéskor megszólítják a nézőt. Talán ezért tűnik egységes sodratúnak a változatos műformákat különböző korszakokból radikálisan egymás mellé rendelő prezentációs forma. Vagy mégsem?

Nem csak. A kiállítást valójában performatív karaktere teszi egységessé, ami számtalan formában nyilvánul meg. A performativitás ugyanis feLugossy művészetének alapmozzanata. Performatív alatt most elsősorban nem a közönség előtt végrehajtott műveleteket, a par exellence performanszokat értem – bár azok is organikus módon kapcsolódnak ide –, hanem mindazon mozdulatok összességét, amik művészet létrehozására irányulnak.

Például a képek, installációk létrehozásának módját („mindig olyan anyaggal dolgozik, amilyen éppen van, ami a keze ügyébe kerül, és annyit használ, amennyi van”) és idejét („szakadatlan mozgásban van, nem áll meg szépítgetni és tökéletesítgetni”). (3)

A performatív munkamódszer alapja, hogy nem imitál, nem utánoz, hanem tesz. A szó technikai és poétikai értelmében egyaránt. Technikai szempontból ezért preferálja feLugossy is a saját maga által végrehajtott mozdulatokat. Pontosabban a manuális műveleteket részesíti előnyben a gépi beavatkozással szemben. (4)

Nemcsak az anyagokat, az eszközöket is a keze ügyéből választja. Ami és ahogy kézre esik. A videókamera esetében ezért nem a gép kezelője, hanem a kép szereplője: a lencse felől kezeli a kamerát. A kamera előtt pedig valós idejű akció zajlik, még ha gyakran szimbolikus vagy metaforikus is a végzett művelet.

Poétikai szempontból különböző minőségek összeillesztéséről, egymás mellé rendeléséről beszélhetünk. A műveletsor innen nézve a gátlások kijátszására, a képzelet exteriorizálására irányuló rituális folyamat. (5) Rituális alatt itt a belső kép megragadásának és kibontakoztatásának technikáját értem, melynek – a képek, a videók és az installációk esetében – csak végeredményével találkozik a néző.

Ez a házi használatú módszer egyszerre szolgálja az utánzás elkerülését és a belső kép minél teljesebb kibontakoztatását. Az előbbi komponens biztosítja a művelet nem-spekulatív autenticitását. (6) Az utóbbi pedig szerialitásában bontakozik ki: sorozatokat készít, nem javít, inkább újrakezd. (7)

A montázs-elv nemcsak a motívumok, de az anyagok szintjén is működik. Az ábrázolás-módok, faktúrák, anyagminőségek radikális egymás mellé rendelése mindent egyenértékű kifejezőeszközzé avat. Munkamódszerét (8) a művész „átlényegítési képességnek” nevezi. (9)

Nemrég került kezembe Perneczky Géza kiállítást felvezető, bővérű esszéje, (10) amely három nagyvonalú ívben járja körül feLugossy művészetét (a dolgoknak lelke van; nincs már folklór; az aura megmagyarázhatatlan ragyogása). Nagyon sok érdekes dolgot említ meg itt, és szépirodalmi szinten, karizmatikus költői képek közvetítésével ragadja meg tárgyát. (11) Van azonban a szövegnek egy motívuma, ami azóta sem hagy nyugodni.

Arra jut a szöveg ugyanis úgy a közepe táján, hogy feLugossy művészetének „nincsen kanonizált nyelven megfogalmazható eredettörténete vagy meséje, hiányoznak hozzá a magasművészeti példák”. Ez gondolkodóba ejtett, mert nekem nem ez jutott eszembe a kiállítás megtekintése közben.

Hanem az, hogy performativitása végső soron olyan, a hatvanas években indult mozgalommal rokonítja feLugossy művészetét, mint például a fluxus (annak utópikus dimenziói nélkül), amelynek egyik lényeges alapművelete az imitáció kiiktatása. (12)

Rokonítja, hisz nem a mozgalomhoz való tudatos csatlakozásról van szó, hanem arról, hogy feLugossy munkamódszerének kidolgozása közben ráérzett a fluxust is ihlető korszellemre: ellenállni az eljátszott cselekvésnek, a spektákulumnak.

Azután arra is gondoltam, hogy hétmilliárd ide vagy oda, mennyire egyenrangúan vannak kezelve ezen a kiállításon az életformák – a képek tanúsága szerint feLugossy már régóta a Január Herceg által meghirdetett pionír-program (13) szerint gondolkodik.

Nem lett ugyan bicsérdista, (14) sőt, vegetáriánus sem, mint a számára alap-impulzusokat adó Tóth Menyhért, (15) mégsem hiszem, hogy szégyenkezne (noha bizonyára csodálkozna) a mester, ha látná ezeket a képeket (mint ahogyan engem is meglepett, hogy helyenként mennyire illeszkednek feLugossy képeihez is azok a szavak, melyeket méltatói Tóth festményeiről mondanak). (16)

Az is eszembe jutott, hogy radikális montázstechnikája tulajdonképpen vajdai eredetű. A képeken tetten érhető motívum-vándoroltatás, ismétlés, ütköztetés mindenféle formai hasonlóság nélkül is megfelel a vajdai programnak – Vajda Lajosénak, akinek életművét generációtársaival annak idején zászlajukra tűzték.

Elsősorban mégis az járt a fejemben kiállításlátogatás közben, hogy szinte mindegyik kiállított mű afféle energiagócként funkcionál, aktív kisugárzása van. Olyan átlényegített objektumok ezek, amikkel együtt lehet élni napi szinten is – ezért tulajdonképpen nem összegyűjteni kellene őket a múzeumban, hanem szétszórni minél több lakásban. (17)

 


(1) Jasmine Moorhead: MoMA glorifies modernist art of Bruce Nauman, The Yale Herald, 1995

(2) három kisebb kiállítása is látható volt a retrospektívvel párhuzamosan.

(3) Tatai Erzsébet: Az út nézése, http://www.ligetgaleria.c3.hu/188.html

(4) „Természetesen ez nem jelenti azt, hogy lemondanék a kifejezési lehetőségek sokféleségéről, változatosságáról, mert ez csak hangsúly-, vagy aránymódosítást jelent, és továbbra is vonzódom egy autentikus "összművészet"-hez, a specializálódás korában egy antispeciális és totális jelenléthez. A kilencvenes évek közepétől a képzőművészet és azon belül is a festészet jellemzi igazán a tevékenységemet, ha nem is programszerűen, de egyfajta tudatossággal közeledem a képhez, a belső képhez.” atavisztikus szatelit. feLugossy László kiállítása, Sárospatak, 1999.

(5) Richard Schechner: Essays on Performance Theory 1970-1976, Drama Book Specialists, New York, 1977, magyarul: Richard Schechner: A performance, Múzsák, Budapest 1984 (ford: Regős János)

(6) Jeffrey C. Alexander: A társadalmi performansz kulturális pragmatikája: ritualitás és racionalitás között (ford: Gagyi Ágnes), in: Horváth Kata - Deme János (szerk.): Társadalmi performansz, Káva Kulturális Műhely, Budapest, 2009

(7) „...az alkotóerő kitörésnek fázisait képező sorozatok, melyek feLugossynál valóban az alkotó folyamat lenyomatai. A tünemény meglátásának és megjeleníteni-vágyásnak lázából fakadnak; a hamarjában elkapott kép sohasem tölti el megelégedéssel, az elillanó látomást újra és újra rögzíteni kell, meg kell ismételni, tökéletesebb vagy más formában, hogy semmi ne maradjon ki; így, egyre szűkülő körökben közelít a középponthoz. Sok-sok kép tesz ki egy egészet; feLugossy sorozatba osztja szét azt, amit más esetleg hosszú ideig érlel fejben egyetlen képpé, vagy simítgat egyetlen vásznon.” Tatai Erzsébet: Az út nézése, http://www.ligetgaleria.c3.hu/188.html

(8) „Mondhatnám ezt ösztönös gyakorlatnak is, mert e tevékenységemmel nem a teljesítményt, nem a maradandóságot célzom meg, hanem a bennem lévő átlényegítési képességnek próbálok utat engedni, lehetőséget biztosítani, az érzékenyéget fenntartani.” atavisztikus szatelit. feLugossy László kiállítása, Sárospatak, 1999.

(9) Mindez érdekes módon a festmények, objektek, installációk és szövegek esetében működik gördülékenyen – ebből a szempontból a fotóprintek tűnnek a kiállítás legelidegenedettebb darabjainak. Mintha a fotómédium, a montázs egykori gyakorlóterepe ellenállna az átlényegítésnek.

(10) Perneczky Géza: 3 megfigyelés feLugossy László művészetéről. Műút-könyvek, Miskolc, 2012.

(11) Érdekes módon Tatai Erzsébet is – saját szavaival – „érzékletes kifejezésmódot” választ elmélyült tanulmányában feLugossy műveiről értekezve: úgy látszik ez a művészet képszerű nyelvet hoz elő a szakirodalom szintjén is.

(12) http://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/0/07/Gmaciunas-manifesto.jpg

(13) Zseblámpa a matrac mellett. Beszélgetés Január Herceggel. http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=281

(14) http://hu.wikipedia.org/wiki/Bicsérdy_Béla

(15) „Konkrét dolgokról lehet beszélni mindig”. k.kabai lóránt beszélgetése feLugossy Lászlóval. Műút 2007/2. http://muut.hu/korabbilapszamok/002/interju.html

(16) pl: „egyszerűen ráhagyatkozni e kiállítás képeinek hangulatára, megízlelve e festői életmű eredetiségének különös zamatát, kedélyünkre ható, ellenállhatatlan vitalitását. (...) van ennek a piktúrának a tartalmi mélységén (...) belül az a fajta kisugárzása, amelyet igazában csak a ritka, nagy természeti jelenségek, a fenomének keltenek bennünk. Úgy tűnik, a művek expressziójában rejlik ez a delej, ami meghökkent és álmélkodásra késztet (...) ” Supka 2003, vagy „Tóth Menyhértben ez a szimbólumképző erő fokozódott fel, eltörölte növény, állat és ember közötti különbséget (...).” Gaál 2004.

(17) Ellenpontként egy érv az összegyűjtés mellett: nemcsak „otthonos” a kiállítás, de demokratikusan derűs is – az időnként feltűnő szigorú faktúrák, komorabb témák ellenére. A kiállítás vázlatos pszichogeográfiai térképe valahogy így festene: az első teremben hangosan nevettem, a másodikban magamban, a harmadikban viszketni kezdett a fülem, a negyedikben vonzást és taszítást éreztem egyszerre, miközben nevettem magamban tovább, az ötödikben aztán megsimogatott néhány érdes faktúra, mehettem utamra.

 

2012. július 30.
PRINT