kapcsolódó kiállítás:
Európai utasok
Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után
2012. április 20. - július 8.
 

Szolga Hajnal:

Ytongtól a nyugányig
Európai utasok

 

Tévedés lenne az egyes újonnan felbukkanó művészeti hullámokat „iskola” elnevezéssel illetnünk. Legtöbb esetben ugyanis az intézményes kereteken kívül alakulnak ki bizonyos esztétikumában, hangulatvilágában és elsősorban történelmi és társadalmi referenciáiban összecsengő kortárs hozzáállások. Helyénvalóbb talán „jelenségként” emlegetni ezeket, az egyébként sok esetben spontán kialakuló mozgásokat.

A „kolozsvári jelenség” bemutatására törekedett az Európai utasok. Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után című kiállítás a Műcsarnokban. Vajon miért nem a főváros masszáján keresztül szűrődik át a kortárs román képzőművészet jelenléte? Mi történhetett Kolozsvárott, hogy nemzetközi színtéren számontartott művészeti bázissá válhatott?

A folyamat kezdete az ezredfordulóra tehető, oszlopos tagjai Adrian Ghenie, Victor Man és Serban Savu voltak, akik markáns figuratív festészetükkel tűntek fel a nyugati művészeti piacon. Emellett Mihail Pop, az Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémia akkori hallgatója megalapította Atas (csatolmány) nevű galériáját az iskola épületén belül. A galéria másfél éves működése után újbóli kísérletet tett egy művészeti bázis megteremtésére, immár Adrian Ghenie társaságában alakították meg 2005-ben a Plan B Galériát Kolozsvárott, majd röviddel ezután, 2008-ban Berlinben egy újabbat.

A nyugati trendekhez kapcsolódó szemléletmóddal és professzionális jelenléttel (a román pavilon megvalósítói 2007-ben az 52. Velencei Biennálén) nemcsak decentralizálták a képzőművészeti szakma figyelmét Romániában, hanem dominó-elv módjára számos egyéb kortárs művészeti kezdeményezés létrejöttének előmozdítóivá váltak. 2009 októberében elősegítették például egy független, közösségi kulturális központ, a Fabrica de Pensule megalakulását, ahol számos jelentős kulturális aktor mellett megtalálható a Sabot és a Bázis Galéria is.

A kétezres években feldúsuló, figyelemreméltó művészeti események mellett azonban talán fontosabb szerepet tölt be Kolozsvár európai térképre helyezésében egy egyértelműen felismerhető, meghatározó festészeti stílus, mely a szürke mindenféle árnyalatával kevert, sötét esztétikai hatást és történelmi-politikai reflexióival komor hangulatot gerjeszt.

A jelenlegi romániai valóság ábrázolása és a ’89-es romániai forradalom előtti időszak tematikája határozza meg a kolozsvári jelenség domináns alkotásait. Angel Judit két fontosabb irányzatot, a 2005 körül felszínre törő újfiguratív festészeti és egy konceptuális hagyományokat követő hullámot különböztetett meg a kiállítási tematikában, a tizenhét felsorakoztatott művészeti intézmény mellett pedig harminckét magyar és román művész mutatkozott be. Ők helyi szinten ismert alkotók, illetve olyanok, akik nemzetközi szintéren jeleskednek, külföldön élnek, de vissza-visszacsatolnak alkalomadtán. A kiállítók mindegyikére jellemző mindenesetre, hogy az utóbbi tíz év történetében fejtettek ki jelentősebb hatást környezetükben.

Kétszeri tárlatlátogatás után is maradt bennem némi nemkívánatos hiányérzet. Megkíséreltem teljes képet alkotni a látottakról és őszintén a végére járni, miért nem hagytam el teljes elégedettséggel a befogadó intézményt. Jelenlegi visszaemlékezésem olyan szubjektív emléktöredék, mely nem kívánja és nem is képes a teljes anyag reprezentálására. Fragmentált, imaginatív séta, élménybeszámoló.

A Műcsarnok terébe lépve megdöbbenésemre egy masszív, Ytong téglákból felépített installáció fogadott. A Romániában gyakorta használt, közkedvelt építkezési anyag azonnali csatolást automatizál, a Ceausescu–időszak építészeti törekvését idézi, szürke betonházak tengerét, szomorú lakónegyedek hangulatát. Az egyébként funkciójában videóboxoknak kialakított Ytong építmények végigkísérik a kiállítótér termeit, maghatározó szimbólumként visszaköszönnek szobáról szobára, rendre a tér közepére pozícionálva vagy válaszfalat képezve. Az installációs megoldást a Bukarestben élő Kim Attila tervezte, térrendezése direkt párbeszédet vesz fel a kiállított munkákkal, hisz ezek is, éppúgy, mint az alkotások, a múlt és jelen tengelyén mozognak.

Victor Man, az európai figuratív festészet egyik meghatározó romániai művésze a kiállítás elején, jól frekventált helyen egy önálló teret kapott munkájának. Szocialista realizmusból merítő, egyéni ihletettséggel feltöltött festészete sajátos témákat feszeget. Jelenlegi munkája (Akiknek van foguk és akiknek nincs) egy komplex, installatív mű. A tér teljes felülete táblafekete tapéta, melyen Vitéz Mihály kalandjai elevenednek meg fehér krétarajz formájában. A figuratív gyermekkori gesztusokat további képek és installációk egészítik ki, továbbá Papp Anna-Bella absztrakt dombormunkái, akit a művész hívott meg személyes terébe.

A történelmi, társadalmi, politikai változások, valamint az ezzel összefüggő nemzeti és egyéni identitás kérdései dominálnak a kiállított munkák zömében. László István Eltörölt 89 című lentikuláris fotói a perspektivikus tér (a forradalom képei) és a térben felsejlő alakok (elsősorban katonák), meg-megjelenő és el-eltűnő játéka. A történelmi tény és a nemzeti sérelem nyomaként megmaradt vizuális és természetesen érzelmi hagyaték valóságossága kérdőjeleződik meg. A szándékolt manipuláció a múlt eseményeinek, az elsüllyesztett képeknek, az egyéni és a kollektív felejtés és emlékezés folyamatának újragondolását ösztönzi.

Meglehetősen hasonló gondolatokat sugall Mircea Cantor A boldogság nyomában című videóinstallációja. A fehér térben önállóan elhelyezett munka mágikus atmoszférája már belépéskor megérintett. A film tere szintén fehér, mely a valós térrel való összeolvadás illúzióját keltette. A fehér ruhában, kimért mozgásokat végző hölgyek seprűvel a kezükben lassú körtáncot járnak s eközben az alattuk végtelenül elnyúló „fehér sivatagban” hagyott lábnyomaikat követik, majd könnyedén elegyengetik. A mű filmes finomságával és esztétikai eszközeivel meditatív állapotba ringat, szimbolikája azonban az egész kiállításra is jellemző melankolikus, szomorkás hangulatot kölcsönöz.

A történelemben bekövetkezett és ezáltal a közvetlen lakókörnyezetben, a mindennapokban is érzékelhető változást dolgozza fel Szabó Péter Csoport körben ül című installációja. Világítóasztalra kirakó-szerűen kiterített családi diafilmgyűjtemény és a hozzájuk rendelt, kézzel írott személyes történetek és feljegyzések az intim szférába való beavatás hatását keltik. A művész nosztalgikus visszaemlékezései a ’89 előtti és utáni állapotok összevetései. Magával ragadó családi események, kedvenc illatok, ízek, gyermekkori emlékképek, ember léptékű tervek és elhatározások, foglalatosságok, melyek mind, ha nem is épp így, de visszaköszönnek saját életünkből és éppen ezért nagyon közel kerül a mű a türelmes befogadóhoz.

Serban Savu hipperrealista alkotásai a hétköznapi élet szocializmusból örökölt szokásait mutatják be. Festményeinek szürke, tompa színvilága az indusztriális környezet ábrázolásához igazodik. A Parkoló vasárnap, a Perspektívák, a Lerakat és a Nyárikonyha mintha egy kívülálló megfigyeléseit követnék felülnézeti perspektívából. Gyárban, raktárban, idegen, ingerszegény környezetben dolgozó munkásokat ábrázol, miközben a hiány és az üresség érzetét kelti képeivel.

László István Üzletember című, gyantából készült szobra megtévesztő. Román címe ugyanis „Bisnitar”, mely csencselőt, kényszervállalkozót, szótár szerint „üzér”-t jelent. S ha jobban szemügyre vesszük, a szobor valóban inkább egy munkást, semmint egy üzletembert ábrázol.

A történelmi kontextusba ágyazott munkák és az átmeneti időszakot reprezentáló művek után egy teremben lehet megtalálni a különböző ideológiákkal szemben kritikus alkotásokat. Duo van der Mixt A piros, sárga, kék java változó méretű fotói szatirikus humorral reagálnak a nacionalista kilengésekre. A román trikolort kimeríthetetlen játékossággal adaptálják köztéri bútorokra, játszóterekre, közlekedési eszközökre és egyéb felületekre.

Ugyanebben a térben precíz rendezettséggel sorakoztak fel László István Trikolór és Csillag című munkái mellett szorosan Cristi Pogacean videói (A tudatalatti történelem szereplői és Cím nélkül). Keserű humor itatja át ezeket a videómunkákat. Míg László István Trikolórjában mérhetetlen közönnyel bóbiskol el Nicolae Ceausescu a román himnusz alatt, addig Cristi Pogacean videója járókelők tucatjait rögzíti, ahogyan rohanó mindennapjaik foglalatosságai közepette rutinszerűen keresztet vetnek.

Csípős stílus jellemzi Ciprian Muresan Az ötéves terv vége című installációját is. A kulturális ikonok specialistája Teocist román pátriárkát kényszeríti földre egy gyantából készült műkő által, mely Maurizio Cattelan A kilencedik óra című alkotásának, II. János Pál pápa "meteoritbalesetének" keletiesített parafrázisa.

A vallási fanatizmus témakörébe tartozik Cristi Pogacean Szöktetés a Szerájból című kézi készítésű faliszőnyege, de a Duo van der Mixt is a vallás és politika határmezsgyéjén kutakodik Dura Lex Ecclesiae című munkájával. A mű egy marosmezői eset dokumentácója, ahogy egy görög katolikus templomot bekebelez egy ortodox. Mivel nem lehetett lebontani a műemléket, hát restaurálás címszóval egyszerűen ráépítettek egy újabbat.

Az eddigi felsorolás önkényes kiemelés, a kiállított munkákból való részleges merítés. A politizáló művek jól felépített rendezése elősegítette a munkák egymás közti reflexióit is. Az egységes képet és a művekre való egyre intenzívebb ráhangolódást a kiállítás további része bontotta meg számomra, az előző tematikától eltérő hangulatú konceptuális munkákkal való találkozás.

Alex Mirutziu akcióiban a test, mint politikai tárgy szerepel. Kiállított munkáiban, mint a Zokniarc című fotója vagy a Nincs elfelejtve, bár megbüntetve sem (önarckép rugalmas orvosi pólyával, nylonharisnyával és szájpecekkel) printje szinte szadomazo kísérleteknek tűnnek, míg a Tears are precious végtelenített videója lágyabb húrokat penget.

Első benyomásra Mirutziu munkájának tituláltam a Herpesz 2 című festményt is, de a megdöbbentő hasonlóságot gyorsan tisztáztam magamban, Veres Szabolcs munkái előtt álltam. Harsány színekben pompázó, mégis groteszk világot ábrázoló festményei, a Gonorrhea a templomban, Majális 1. és Majális 2. erősen eltérnek a tárlaton megszokott sötét, feketébe nyúló színvilágtól.

A kiállítás utolsó termeibe jutva, kivezetésképpen egészen eklektikus válogatás várt. Mintha magam mögött hagytam volna a múltat, a jelenben manifesztálódó problematikák vártak. Itt egy fiatalabb generáció üzenetei sejlettek át.

Derengő fény fogadott, Gabriella Vanga Fény című munkája rés a pajzson, mely az adott pillanatban épp az átjutásomat szimbolizálta. Míg Vanga Vakhitről című filmje még visszacsatol a múltba és kommunikál az előző munkákkal (elsősorban Cantor videóinstallációjával lehet hasonlóságokat felfedezni), addig Mihut Boscu Stephen Hawking saját használatra varázstrükköket és sci-fi effekteket felhasználó és a tudományos magyarázatokat cinikusan megkérdőjelező videója vagy Mihai Iepure Gorski Gyakorlat és Az, hogy nem vagyok jelen a művészeti szcénában, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok itt című műveiben megfogalmazódó kritikája már más dimenziókat súrol.

Razvan Botis szellemes objektjei hétköznapi tárgyak újraértelmezései. A Hit the road Jack címet viselő, whisky-vel feltöltött sétapálca vagy a Csak oda című, Szibériába szóló vonatjegy játékos könnyedséggel kreált gegek.

A Műcsarnok hátsó, utolsó traktusában Miklósi Dénes (Grivica) > (Monográfia) című, fotókból és videóból összeállított installatív munkája állt. A dokumentáció a művész helyspecifikus portfoliója, melyet monográfiája hiányában készített célirányosan a Műcsarnok terébe.

Ha valaki nem fáradt volna el a kiállítás körbejárása alatt, a finisben még elmerülhetett a könyvtár vagy irodahangulatot keltő, fekete olvasókabinokból álló archívumban. Művészeti kezdeményezések aktorai, civil szervezetek, kiadók és magazinok, azaz a kolozsvári művészetet a háttérben hatékonyan működtető szereplők bemutatkozó szigete. A „sziget” mellett pedig egészen szokatlan jelenség, színes nyugányak tucatjai tűntek fel, mellettük kis asztalokon, olvasólámpa kíséretében tálalt portfóliók. Itt lehetett böngészgetni a kiállító művészek egyéb munkáit. Feloldást jelentett, hogy a tárlatot kísérő Ytong téglákat kényelmes strand székek váltottak fel.

A figuratív festészet hagyományait követő és a további politizáló munkák lekerekíthető képet adnak a történelmi és társadalmi változásokra reagáló művészetről. Hogy összességében azonban kielégítő képet kap-e a kolozsvári kortárs művészetről a Műcsarnokba látogató, az a fiatal művészek konceptuális munkáinál kérdőjeleződik meg. Ezek a művek ugyanis a jelenkori tendenciák újabb felütései, melyek témáikkal, szubjektív kifejezőeszközeikkel új irányba mutatnak és töredékes bemutatásuk révén kérdéseket és kíváncsiságot keltenek a befogadóban.

A „fiatal generáció” alatt a '70-es,'80-as években született művészek körét értem, azokat, akik nem lehettek túlélői a kommunista rezsim időszakának vagy a forradalom eseményének. Az új politikai és társadalmi kontextusban szocializálódó alkotók, - mint az az IDEA art + society magazin tartalmából is kiderül – modern médiumokkal, jelenkori lokális és globális jelenségekre reagálnak. Az egyéni identitáskérdésektől a helyi urbanizációs folyamatokon keresztül a kapitalista rendszer fogyasztói társadalmának szokásaiig terjed a fókusz-skála, nagy látószögű optikával sem befoglalható az az intervallum, ami ma a galériákban, kortárs művészeti szemléken tapasztalható.

Ami a gyakorlatban is megmutatkozó kortárs művészeti diskurzus, az a lokalizáció kérdése. Földrajzi, kulturális és politikai értelemben is izgalmas kérdésfelvetés ugyanis, hogy a Műcsarnokban kiállító művészeket követő pozíciók ma kelet-európai, balkáni beágyazottságukkal vagy nyugatra tekintő tendenciákkal határozhatóak meg.

Mint ahogyan egy erdei ösvény néhol széles járható útszakaszokká, néhol többfelé ágazó, útvesztőbe jutó, vagy új irányokat kijelölő - vagy akár visszakanyarodó csapásokká válnak, úgy alakul tovább a kortárs képzőművészet és az ehhez kapcsolódó befogadói attitűd.

2012. július 31.
PRINT