kapcsolódó kiállítás:
Visszaélés
2002. november 13. - december 8.
 

Szombathy Bálint

A megtévesztés távlatai
Kodolányi Sebestyén - Uglár Csaba: Visszaélés.
Ludwig Múzeum Budapest, 2002. november 12 - december 8.

 

A virtuális világ szegleteiben játszódó álesemények történelme nem azonos az elektronikus technológia történeti ívével. A mesék világában az átváltozás mindennapi jelenség, amihez nem kellenek eszközök, csak némi képzelőerő. A létező és az idea szintjén konstruált világ érintkezése szimbiotikus állapotot teremt, amelyben az emberi tudatot a meghasonlás veszélye fenyegeti. A meghasonlott tudatkép azonban csak éterikus akadályokat tud leküzdeni, a fizikai valóságban rendszerint csődöt mond és kénytelen csapdához folyamodni: a visszaélés eszközében kíván túlélni. Visszaélés vagy vissza-élés, úgymint visszafelé való élés? Egyélű penge vagy kétélű kard? Csupán mások megtévesztésére szolgál, vagy magát az aktőrt is megtévesztheti, „átverheti”, olyannyira, hogy az képes elképzelni, sőt átélni a tudati változást? De itt már az őrültség határai körvonalazódnak és egyszeriben felsejlik a klónok világa.

Ilyen messzire azonban nem kell elmennünk Kodolányi Sebestyén és Uglár Csaba Visszaélés című installációjának esetében, amely a megélhető és a képzelt lét választóvonalán egyensúlyoz, pontosabban: ebből az egyensúlyi helyzetből csinál paródiát. A vetített mozgókép egy vallási-spirituális közösség hétköznapi rítusaiba nyújt bepillantást, amelyben szerzetesi ruhába bújt férfiak végeznek lelki gyakorlatot, majd nyilvános rituális felvonulást. A felállított vizuális csapdát távol-keleti szakrális zenével húzzák alá, s elektronikus rekvizítumaikat - kép- és hangrögzítő eszközeiket - is megfelelően díszítve kamuflálják a földrajzi eredet álgúnyájába. A látszat azonban csak ideiglenes hatású, mert lassacskán rájövünk, hogy egy szimulált helyzettel szembesültünk. Amilyen gyorsan pottyantunk bele, olyan sebesen igyekszünk ettől fogva kikecmeregni az ügyesen felállított csapdából. Visszaéltek érzékeinkkel és tudatunkkal, így a kezdeti részvétteli beleélés távolságtartó és kíváncsiskodó szemlélődésbe fordul át. De ekkorra a szerzetesi menet már a Love Parade extremitásokkal tarkított forgatagában lavíroz, ahol megjelenésének olvasata kevésbé kiélezett, mint amilyen a zárt tér spirituális atmoszférájában volt. Itt ugyanis a kontextus szinte kötelező érvényű és jókora naivitással átitatott kényszerzubbonynak bizonyul.

Fentebb, persze, kvázispiritualitást is mondhattam volna. Nagyon nehéz tudniillik eldönteni, hogy a szereplők mennyire veszik magukat és a játékot szigorúan. Mert hát játszani a legnagyobb komolysággal is lehet, mint ahogy ugyanez megtehető felelőtlenül vagy önironikusan is. Nem kell ortodox buddhistának lennie valakinek, hogy órára-napra beleképzelje magát egy fiktív szituációba és kiélje magát annak objektíve adott lehetőségeiben. Képzelet és hozzáállás kérdése az egész.

Adott azonban itt egy lényeges mozzanat, ami filozofikus irányba kanyarítja a történetet: egyik-másik álszerzetes hatalmas tükröt cipel a hátán, melyeknek felületéről vissza-visszaverődik a kamera képe. A tükör tehát szembesíti a kamerát önmagával, a látott világ illúziója mintegy önmagába kanyarodik vissza. A csapda immár megkettőződik. Mi más lenne mindez, ha nem a megtévesztés távlata, vetem fel a kérdést, amennyiben komolyan fogom fel az átejtés szándékát, a velem szemben alkalmazott „visszaélés” kísérletét? Ideút és visszaút, közeledés és távolodás, kiélezés és elhomályosítás, valóság és képzelet; megannyi lehetséges szembeállítás, amelynek legvégén ott van a bizonyosságé és a bizonytalanságé. Mi a számunkra fontosabb és hol, milyen szerepkörben érezzük magunkat jobban? Sokan bizonyára úgy gondolkodnak: az álvilágban, amelynek lelkülete konkláv tükörként veri vissza a valóság eltorzított horizontjait. A Visszaélés ennek az álvilágnak és álszerepnek a kiterjedéseit vizsgálja.

Magától értetődő, hogy eme eltorzított valóságnak a tárgyi bizonyítékai manipulált megvilágításba kerülnek a kiállításon is. Bizonyos öltözetek, valamint a kép és a hang rögzítésére használt eszközök és egyéb, a forgatáson használt rekvizítumok homályos falú, amúgy is félhomályba burkolt vitrinekben kaptak helyet, melyekre csak időnként vetül lemeztelenítő erejű műfény. A dilemma tehát innen sem hiányzik, a való és a valótlan közötti feszültség folyamatos, a reális és a virtuális tartománya pedig kölcsönösen manipuláltságfüggő. Aggasztó leletbeazonosítás, amelynek hangulata mégsem omlik a kilátástalanság pöcegödrébe.

2002. november 28.
PRINT