Beszélgetés a kulturális politikáról

Régóta gondolom, hogy a konfliktusok legnagyobb részét a kommunikáció hiánya okozza, ezért megörültem, mikor megtudtam, hogy az FKSE – reagálva a művészeti intézményrendszerben zajló változásokra – egy beszélgetés-sorozatot indít a kulturális politikát érintő kérdésekről. Remélem, hogy a petíciós, fészbukozós, a médiában beszólogatós hangvételt, melyeknek közös jellemzője a személytelenség, felválthatja egy személyesebb, a beszélgetésen alapuló diskurzus. Másrészt nagy híve vagyok a műfaji és stiláris keretekből való kikacsintgatásnak, kedvelem az esztétikai konfliktusokat, még ha mostanság nagy galibákat is okoznak.

Az első beszélgetésre három MMA tagot hívott meg az FKSE: Aknay Jánost, Csáji Attilát és Farkas Ádámot. Ezek a művészek az idősebb generációhoz tartoznak, miként az MMA többi tagja is, hisz köztudott: az akadémiai tagságban az átlagéletkor hetvenkét év.

A beszélgetés során két állítás került többször is felszínre: az egyik, hogy az MMA képes lesz megújítani a magyar képzőművészetet, a másik, hogy ne izguljunk, még minden cseppfolyós, képlékeny, tehát maradjunk nyugton, várjunk, bízzunk, higgyünk.

Helyszín az FKSE klubszobája, előbb érkezem, hogy legyen helyem. Páran már ott vannak, olvasnak, írnak, beszélgetnek, tesznek-vesznek, gyufát kérnek, teát készítenek, kacarásznak. Aztán megérkeznek az MMA képzőművészetben érintett prominensei, és az MMA-val egyet nem értő kollégák is, mérsékeltebbek és radikálisabbak. A kicsiny terem teljesen megtelik. Alapos okom van feltételezni, hogy revelatív információk nem fognak elhangzani, de legalább a párbeszéd elkezdődik.

Ehhez képest több meglepő információt is megtudunk. A megjelent akadémikusok nem tartják szükségesnek Gulyás Gábor menesztését, nem gondolják, hogy a „Mi a magyar?” kiállítás szentségtörés lett volna, sőt az este csúcspontja, mikor arra a kérdésre, hogy helyeslik-e a Műcsarnok tulajdonjogának átruházását, határozott „nem” a válasz.

Érzem, hogy érzik: a Műcsarnok tulajdonukba kerülése jogi értelemben is nagyon problémás. Viszont ez a tény – noha nem helyeslik a Műcsarnok einstandját, mégsem tesznek semmit -, két dolgot vet fel. Egyrészt valószínűleg óriási a fegyelem az Akadémián belül, másrészt nagy a figyelemhiány, különben észrevették volna, hogy a képzőművész szakmának itt szakadt el a cérna, tehát a Műcsarnokról való lemondás keresztülvitele jobb színben tüntethetné fel az MMA-t.

Anekdotákban sem szenvedünk hiányt, Fekete Györgyről is megtudunk ezt-azt: önként, egyedüliként jelentkezett a vezetői posztra, és hogy hamar ki lehet húzni nála a gyufát.

Többször felmerül a párbeszéd szükségessége, „el kell kezdeni hidakat építeni” (Farkas Ádám), de azt egyik tag sem érzi problémásnak, hogy ők hatalmi pozícióból szeretnének tárgyalni. „Vegyék ki az MMA-t az alkotmányból, utána elkezdődhet a párbeszéd!” (Nemes Csaba)

A közönség soraiból többen élnek a kérdezés lehetőségével, felmerül a Műcsarnok vezetői posztjának pályáztatás vagy kinevezés útján történő betöltésének kérdése, a nemzetközi pályáztatás lehetősége, az előbbire még nincs válasz, az utóbbit kizártnak tekintik. Egy kérdésben biztos mindhárom meghívott, hogy rövid időre szóló kinevezésekre van szükség.

Csáji Attila elképzelhetetlennek tartja, hogy nemzetközi szakmai tekintély kerüljön vezető pozícióba a Műcsarnokban, és mind a hárman úgy gondolják, hogy a szalon-kiállítások létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen egy Műcsarnok típusú intézményben.

Az egyetemek finanszírozásáról Farkas Ádám elmondja, hogy a kvótát a kimenő diplomák száma és minősége alapján kéne megállapítani, de ez a kérdés nem tartozik az MMA hatáskörébe.

Általában a művészetfinanszírozást illetően a következők hangzottak el: „Az Akadémia pályázatok útján megteheti, hogy szervezeteknek megpróbál pénzt juttatni, hogy talpon maradjanak.” „2002-től csökkentek a pénzek.” Kertész László az eszközrendszerrel kapcsolatban kérdezett, hogyan képzelik az egyéb források elosztását, hogyan viszonyul az MMA az NKA-ban lévő pénzekhez, nő-e a szerepe a pénzek elosztásában. Érdemi választ nem kapunk, ezt az akadémikusok sem látják még át.

Szó esett egy többnyire művészekből álló elméleti kutatóintézet megvalósításáról, lévén, hogy a művészek benne vannak a művészetben, tehát közelebbről látják azt. Arra a kérdésre, hogy miért kellett egy baráti társaságnak köztestületté válnia, érdemi választ nem kapunk.

Kemény György reakciója: „Egy aljas, felesleges dolog az egész MMA, lehet itt szalonozni, lehet mindent csinálni. … Ti itt egy ideológiai csoport vagytok, akik egyáltalán nem a minőség alapján szerveződtök. … Miért a farok csóválja a kutyát?”

Farkas Ádám szerint az MMA azoknak a gyülekezete, „akik már megcsinálták magukat” és „nekik van érdekérvényesítő képességük”, mert „a mindenkori kortárs kultúrának csekélyek az érdekérvényesítési lehetőségei”. Most egy nemzeti kormány van, tehát nincs azzal semmi baj, hogy egy ilyen intézményre, mint az MMA, ilyen mértékű jogokat ruháznak át. Hogy mi lesz, ha másfél év múlva adott esetben másik kormánya lesz az országnak? Erre nem kapunk választ, viszont kiderül, hogy „a magyar képzőművészetet a helyére kell tenni” (ezt már Aknay János mondja).

Az MMA tagjai abban a kádári-aczéli kultúrpolitikai rendszerben nőttek fel, ahol a különböző művészeti szervezeteknek éves seregszemléi, szalon-szerű kiállításai voltak, tehát nem nagyon csodálkozom azon, hogy sérelmesnek tartják, miszerint a Műcsarnokban a rendszerváltás óta nem nagyon volt ilyen. Aknay elmondja azt is, hogy Beke László nem tartotta méltónak a Vajda Lajos Stúdió bemutatkozását sem, Rockenbauer Zoltán viszont már igen, neki köszönhető, hogy a VLS-nek lett kiállítása a Műcsarnokban 2002-ben.

Ehhez képest az intézmény letiltotta Rockenbauert, nem nyithatta meg ezt a kiállítást, pedig egyhangúlag, „világnézettől függetlenül” minden VLS-tag kiállt a személye mellett. Aknay János ezen megjegyzése felveti, hogy sok esetben nemcsak vélt, de valós sérelmek is meghúzódnak a háttérben. A VLS 2002-es kiállítását, szerepének újragondolását indokoltnak érezhették sokan, és elfogadhatatlannak tartják, hogy egy intézmény a kiállító művészek kívánságának ellenére leváltsa a megnyitásra felkért szakembert.

A szalon-kiállítások kérdése visszatérő témája volt az estének, Gulyás Gábor nyitása a problémát illetően többször felmerült. Gulyás ugyan hajlandó volt tárgyalni, de csak kurátori kiállításba egyezett bele. A Műcsarnok egy kunsthalle típusú intézménnyé nőtte ki magát az utóbbi évtizedekben, amely a kortárs, a friss, az aktuális művészetet szeretné látni. A kánont – mely konszenzusra épül – lehet ugyan vitatni (és azt is, hogy pontosan kik jelentik a szakmát), de tény, hogy az elmúlt több mint húsz évben minden Műcsarnok igazgató igazodott hozzá, még Gulyás Gábor is. Sokan kirekesztettnek érzik magukat, mindenesetre Fekete György most készül változtatni ezen a gyakorlaton. Vagy mégsem?

Senki nem tud semmit pontosan, csak úgy „nagyjából”. Farkas Ádám többször elmondta: még minden cseppfolyós, még semmi sincs tisztázva, „várjuk ki a végét!”. „A rémálmokat el kell felejteni, bár nem biztos, hogy megalapozatlanok.” A beszélgetés legvégén bölcs belátással hozzáteszi: „Az MMA túllépte önmagát, vissza kéne fogni.”

Valóban: tervek, elképzelések, projektek nélkül hogyan kerülhet bárki pozícióba? Nem mellesleg ezeknek a terveknek szakmai konszenzuson kellene alapulnia. A rendszerváltás óta az intézmények sokkal jobb eredményeket tudtak produkálni, mint előtte, és nem azért, mert a művészek lettek jobbak, hanem a mai intézményrendszer hatékonyabban, gyorsabban, jobban képes közvetíteni az elért eredményeket mind a hazai, mind a külföldi közönségnek.

Udvari bolondok az ókorban, a középkorban és a kora újkorban is rendszeresen előfordultak, és joguk, sőt kötelességük volt a kényesebb, problematikusabb témákat akár szemtelenül és piszok őszinteséggel uruknak felhozni, arról tárgyalni. Az udvari bolond egzisztenciája – a többi embertől eltérően – arra épül, h azt kell mondania, amit gondol, és nem azt, amit az ura hallani szeretne.

A beszélgetés végén magamban arra jutottam, hogy legcélszerűbb az volna, ha az MMA vezetősége alkalmazna egy udvari bolondot, aki betölthetné a mediátor szerepét. Hiszen minden uralkodó legalább kis mértékben kíváncsi az alattvalói véleményére is.

 


Beszélgetések a kulturális politikáról 1., 2013. február 22, FKSE. Az esemény felvételének egy része megtekinthető itt.