Bódi Kinga:

Minőségét korlátlan ideig megőrzi
Tibor Zsolt rajzairól és térkompozícióiról

 

„A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgai eltűnnek.
A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgairól való beszéd eltűnik.”
Erdély Miklós, 1980

 

Tibor Zsolt rajzai és térkompozíciói kapcsán mára kialakultak bizonyos meghatározások, fogalmak és jelzők, amelyek szinte állandó jelleggel térnek vissza a munkáiról szóló írásokban: vizuális motívumok tárháza, asszociációkra épülő jelentéshálók, a valóságot képezi le a legprimerebb szimbólumok szintjére, mindennapi tárgyak sokaságából épít meglepő konstellációkat, a be nem fejezettség érzetével operál.

Az állítások egyszerre igazak és leegyszerűsítők. Tibor munkáinak mélyebb megértéséhez és a hordozott „üzenet” befogadásához több rétegben kell vizsgálódni, s csak ezen rétegek egymásra helyezése után tárulhat fel előttünk a teljes, komplex tibori univerzum. Ahogyan Tibor hosszú, aprólékos munkával építi fel minden egyes művében sajátos világképét és tart tükröt korunk egy-egy szegmense elé, úgy nekünk is szisztematikusan kell kialakítanunk a munkáiról szóló, egyéni képünket.

Erdély Miklós 1980-ban tartott A művészet mint jel című előadásában négy eltérő síkot nevezett és különböztetett meg, amelyen keresztül a műalkotások jelentései vizsgálhatók [1]. A következőkben Tibor Zsolt művészetét és képi világát e négy sík mentén igyekszem elhelyezni a magyarországi és a nemzetközi kortárs képzőművészet nem kevéssé bonyolult hálójában.

A tematikai sík

Tibor munkáinak nincsenek narratívái, a művész nem történeteket mond el, csupán egy-egy valós vagy fiktív szituáció, esemény, helyzet, fogalom köszön vissza a különböző felületeken leheletnyi, szinte észrevehetetlen utalások formájában. Keresni kell ezeket a – számtalan esetben valóban mélyen elrejtett – célzásokat a művekben.

A felfedezés izgalmas, ugyanakkor erőfeszítéssel teli folyamatában fokozatosan, lépésről lépésre vesszük csak észre a jeleket (fiókok, rekeszek, polcok, dobozok… üvegek, palackok… lépcsők… épületrészletek… ablakok… zászlók, címerek… járművek… füzetek… emberi fejek, kezek… állatok…). Tibor munkáinak a hol zárt, hol kihúzott fiókok, hol üres, hol tárgyakkal megtöltött polcok a legtöbbször visszatérő elemei. Rajzain és háromdimenziós tárgyaiban mindennek szinte kényszeresen megvan a maga helye.

Az ember a világ jelenségeit, eseményeit, tárgyait az észlelés után minden esetben először nevén nevezi, majd elhelyezi a saját maga által ismert struktúrában, kategóriarendszerben. Amennyiben számára addig ismeretlen valóságfragmentummal találkozik, elkezdődik a meglévő fiókok kihúzogatása, az adott fogalomnak a meglévő kategóriákba való belepróbálgatása. Hová illeszthető be az idegen elem? Mindenképpen el kell azt is helyezni valahová! Sikertelen besorolás esetén máris nyílik az üres fiók, készül az új doboz, kiegészül a meglévő polcrendszer egy szabad elemmel… És újra helyreáll a rend. Az ember kizárólag keretek között érzi magát biztonságban. Muszáj, hogy minden valamihez hasonló legyen, valamire emlékeztessen.

Tibor munkái messziről harmonikus vizuális képet nyújtanak, közelről (részleteiben) azonban egy feje tetejére állt (állított) világot látunk: az univerzum tipikus elemeit nézzük nem tipikus helyzetekben. Éppen ezért munkáit nem lehet rutinból szemlélni: az épületrészletek nem azok, aminek elsőre látszanak, a lépcsők nem oda vezetnek, ahová gondoljuk, az „üzenet a palackban”-szituációból hiányzik az üzenet, a kezek üresek… A munkák „tartalma” éppen a mindennapi helyzeteknek a tartalommegfosztásából ered. Minden egyszerre tűnik művinek és természetesnek. Csak hisszük, hogy a fiókokban rend van.

A technikai sík

Tibor Zsolt művészi technikája alapvetően manuális. Mindent saját két kezével hoz létre. A modellező világból ismert aprólékosság és összetettség jellemző kompozícióira. Noha Tibor számtalan technikai módszert – ragasztás, vágás, tárgyapplikálás, ready made, diavetítés, videózás, világítás, fotózás, festés és rajzolás – alkalmaz munkáiban, igazi egyedisége, a rá jellemző finom manualitás mégis leginkább „klasszikus”, sérülékenynek ható papírmunkáiban érhető tetten.

Legújabb rajzain (méz periféria, 2013; kezek és zászlók, 2013) éppen a lényeges elemek a legkisebbek, ahogyan az életben is. Minden forma elveszíti eredeti, rendeltetésszerű alakját, ezáltal új helyet követel magának a rendszerben. Az alakváltozás Tibornak már korábbi rajzmunkáin is (bújj el, 2011; meeting, 2011; happening, 2011; ultramar, 2010) megfigyelhetők voltak, ám nem ennyire direkten: egyre inkább csak árnyékokat, sziluetteket, vékony vonalakat, foltszerű elmosódásokat, halvány pecséteket látunk „valós” tárgyak és alakok helyett. Vagy valójában csak nem látjuk azokat?

Jacques Derrida (1930–2004) Egy vak feljegyzései. Önarckép és egyéb romok című írásában felállította a látás, a vakság és a rajzolás közötti háromszöget [2]. Az „elhinni” és a „látni” közötti különbség (valamiről elhinni, hogy az, ami, vagy látni is azt) kapcsán beszél a szkeptikusságról. Szerinte a rajzolás a szkepszisnek a művészi ekvivalenciája. A művész mindig megpróbál többet látni embertársainál, vállalva annak a kockázatát, hogy végül semmit sem lát.

Tibor rajzaiban vállalja ezt a kockázatot. Addig rajzol (dekonstruál, redukál), amíg el nem éri a funkciótalanságot. Egyszerre alkalmazza felületein az olaj, az akvarell, a gouache, az akril és a szén technikáját. Nála a rajzot hordozó felület leginkább kétféle: a fehér papír vagy a színes milliméterpapír. Papírmunkái sokkal kevésbé telítettek és színesek, mint térbeli konstellációi: az üres fehér felület reményt ad, s egyben a lezáratlanság, a szabadság érzetét kelti. Talán nem véletlen, hogy a rajzolást évszázadok óta nyitott cselekvésnek (open-ended activity) tartja a művészettörténeti szakirodalom.

A művészettörténeti sík

Ahogy számtalan művész, Tibor is gyakran él megelőző korokból származó eseményekre, jelenségekre, történésekre, konkrét műalkotásokra való utalásokkal. Nem áll távol tőle az idő linearitásában való gondolkodás. A megáll az idő (2013) című munkájában például egyszerre jelenik meg az azonos című gothári kultfilm egy-egy apró részlete kellékek, tárgyak és képek formájában, s egy általánosabb perspektívából szemlélve a korok közötti átjárhatóság, múlt-jelen-jövő kapcsolódásának a kérdése: bele lehet-e helyezkedni más korok eseményeibe, helyzeteibe, megérthetők-e korábbi korszakok hangulatai, színei, illatai, formavilágai? A megőrzés céljából vitrinbe zárt kordokumentumok szelektálás útján kerülnek kigyűjtésre. A szelekciók mindig szubjektívek, így soha nem adhatják vissza teljes egészében a múlt adott pillanatait. A jelen teljesebb megértéséhez keressük a múltbéli kapcsolódásokat, ahogy a múlt jobb megértéséhez pedig a jelenkoriakat.

Amikor Tibor Zsolt munkáihoz keressük a művészettörténeti referenciapontokat, nem vagyunk könnyű helyzetben. Egyedisége éppen az előzménynélküliségben rejlik. A papírfelületeken egymás mellé szórt, halmozott, levegőben lógó karakteres-kontúros testtöredékei (fejek, vállak, kezek) a 15-16. századi itáliai (pl. Leonardo da Vinci), német (pl. Albrecht Dürer) és németalföldi (pl. Cornelis Engebrechtsz) vázlatkönyvek lapjainak világát és hangulatát idézik.

Tibornál a „tanulmányfejek” nem stúdiumok, nem vázlatok céljából kerülnek a lapokra, vizuális hatásukban mégis felfedezhető a párhuzam. Kép- és téralkotása sokat merít a 20. század elejének konstruktivista irányvonalából is, hiszen egy-egy ábrázolás megalkotásánál alapvető számára a tárgyak atomizálása és a szerkezeti összetételekből való kiindulás, ám Malevics, vagy Rodcsenko kompozícióihoz képest sokkal lágyabb, kötetlenebb megjelenési formában nyúl a struktúrákhoz. Tibornál belefér egy túlhúzott vonal, a megadott keretek közül kifolyó festékfolt, vagy az egyenetlen színelosztás. A formák nem olyan szigorúak, nem olyan merevek és lehatároltak.

A kortárs analógiák közül Tibor rajzaihoz talán legközelebb az 1970-ben Etiópiában született, s New York-ban élő Julie Mehretu művészete áll. Mehretu rajzai – Tiborhoz hasonlóan – számtalan esetben céltalannak tűnő vékonyabb és vastagabb vonalak hálójából épülnek fel, amelyek színes, amorf foltokkal egészülnek ki. Mehretu szintén különböző forrásokból vett elemeket, kortárs vagy megelőző korokból ismert épületrészleteket kombinál össze munkáiban. Ahogy Tibor, úgy Mehretu is elsődlegesnek tekinti a rajz médiumát, ám a klasszikus műfajt mindketten képesek aktualizálni, továbbfejleszteni és annak korábban kialakult határait kitágítani. Rajzaikban mindketten saját szűkebb környezetüket, személyes (nép)rajzukat jelenítik meg.

Tibor képszerkesztése, azaz ragasztásokon, applikálásokon, kivágásokon alapuló művészete a belga Francis Alÿs (1959) gyakorta hasonló folyamatok útján felépített papírmunkáival is rokonítható. A technikabeli analógián túl mindketten sziluettszerű embereket és állatokat jelenítenek meg, repetitíven, különböző testtartásban és helyzetben. A részleteket Tiborhoz hasonlóan Alÿs is a legkülönfélébb szituációkban fűzi össze, amelyekben az alakok egyszerre mobilak és statikusak, névtelenek és identifikáltak. Mindketten észrevehetetlenül destabilizálják a rajzok racionális koherenciáját, így a képeken a figurák inkább szétszóródottak, sem mint összetartozók.

Mind Tibor, mind Mehretu és Alÿs papírmunkáinak meghatározó kiindulása az építészeti szemlélet, amely Tibor térkompozícióinak is sajátja.

A társadalmi, történeti sík

Tibort némileg antiszociális alkata ellenére foglalkoztatják általános és örökérvényű társadalmi kérdések. Személyes és kulturális történések, jelenségek egyaránt helyet kapnak munkáiban. A hétköznapok monotonitásának, a mindennapi küzdésnek és a kispolgári „idillikus” létnek a dilemmái jelentik azokat a témákat, amelyek hol direkt, hol indirekt utalásokban szinte állandó jelleggel felfedezhetők munkáiban.

A 2013-ban készült DOMESTICITY (menedék, rend, remény) és a sunday séma című műegyüttesek ennek a komplex kérdéskörnek egy-egy nagyobb lélegzetű vizuális megfogalmazásai. A domesticity kifejezés egyszerre jelent magyarul családias életmódot, otthonülő életet, domesztikált, megszelídített állapotot, egyszerűséget, háziasságot. A hétköznapok versus ünnepnapok problematika tekintetében Tibornál a vasárnap különböző jelentésrétegei több művében is visszaköszönnek.

A vasárnap kitüntetett és kultikus szerepének több ezer éves hagyományai vannak számos emberi közösségben. Napjaink Európájában ez a nap testesíti meg a (kötelező) családi programoknak és a társadalmi kapcsolatok ápolásának az idejét. A „gondtalan vasárnap” állapotával szemben azonban ott lebeg a túlzott társadalmi elvárások és megfelelések miatt a „szomorú vasárnap” képe is. Tibor munkáiban a még talán „álmokat kergető vasárnap délelőttök” a szétesőben lévő emberi közösségek miatt a vasárnap délutánok nyomasztó ürességébe torkollanak.

Tibor másik társadalmi kérdéseket feszegető témája a múzeumok és a múzeumi gyűjtemények világa. Leginkább intézménykritikus munkája a MUSZEION (2010) című műegyeüttese, amelyben egyszerre ütközteti a múzeumi gyűjtemények, a saját korukból kilépve időszerűtlenné váló művek felhalmozásának a képét az ember alapvető gyűjtési, megőrzésre törekvő attitűdjével. Arra a kérdésre keresi a választ, hogyan tud a múzeum kettős elvárásnak megfelelni: hogyan tud egyszerre korszerű és kortalan, illetve kordokumentumokat őrző „zárványhely” lenni.

Tibor zárvány (2012) című munkájában ma erős érzelmi és tartalmi asszociációkkal párosuló tárgyakat, eszméket, üzeneteket, szimbólumokat konzervál. A kérdés egyelőre nyitva áll: vajon ugyanazokat a képzettársításokat fogják-e ezek előhívni a jövő embere számára is, s így kortalanná válik a mű, vagy pusztán egy adott helyzetet korszerűen dokumentáló, archiválandó műtárggyá alakul?

Korszerű lehet tartalmilag az a mű, amely aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozik, adott kor időszerű jelenségeire reflektál.
Korszerű lehet technikailag az a mű, amely saját kora adta lehetőségeknek maximális, minél jobb kiaknázásával, felhasználásával készül.
Kortalan lehet az a mű, amely, ha megváltoznak körülötte a társadalmi körülmények, nem veszíti el vizuális, esztétikai, lényegi erejét.
Kortalan lehet az, ami túlmutat azon, hogy pusztán korszerű.
Kortalan lehet az, ami minőségét korlátlan ideig megőrzi.

 


[1] Az előadás a Képzőművészeti Világhét alkalmából a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége által szervezett A művészet a változó világban c. elméleti tanácskozáson hangzott el. Budapest, 1980. szeptember 29. – október 1.

[2] Jacques Derrida: Memoires d'aveugle. L'autoportrait et autres ruines. Louvre, Párizs, 1990. Derrida azonos címmel rendezett kiállítást a Louvre Napóleon-termében (1990. október 26. – 1991. január 21.), a szöveg a tárlat kísérőesszéjeként jelent meg.

2013. június 10.
PRINT