Tatai Erzsébet:

Helyszíni szemle – Fejezetek a múzeum életéből
(recenzió)

 

„A múzeum hatása éppen azért olyannyira jelentős és messze ható, mert kulturális javak őre, bíró és ítéletvégrehajtó, és archeon is: a kulturális emlékezet otthona.” (1)

 

A múzeumra ma már nem úgy gondolunk, mint ami csupán gyűjti, megőrzi, katalogizálja, tudományosan feldolgozza és kiállítja az arra érdemesnek ítélt tárgyakat, hanem olyan intézményre, amely elsősorban tudást hoz létre és azt szétosztja.

Távolabbról nézve: a múzeum benne van egy társadalmi térben, kitüntetett tagként maga is része egy kulturális intézményrendszernek. Nem ártatlanul végzi (kulturális) tevékenységét, hanem a többi hatalmi intézményekkel együttműködve; az a tudás, amit előállít szelekciójával, kategorizálásával és színrevitele által, a polgári társadalom tudása önmagáról, identitásának formálója; identitásokat és viselkedésmódokat ír elő és rögzít.

A múzeum és a múzeumról való tudásunk a 80-as évek első felétől kezdett gyökeresen megváltozni. A múzeum elemzés és kritika tárgyává lett, az elemzések és kritikák feltárták a múzeumi szisztémákat és funkciókat, az intézmény történetét és történeteit, működésmódját, illetve – jelentős mértékben művészek kritikai reflexiói nyomán – rámutattak elavult, megmerevedett intézményiségére. Művészek, majd kurátorok kezdeményezésére teoretikus hátszéllel (Museum Studies) megindult a múzeumok átalakulása, funkcióinak bővítése, mely együtt járt építészeti fejlesztésekkel, átalakításokkal és új múzeumépületek emelésével (múzeum-boom).

A kérdés már rég nem arról szól, hogy a „művészet szentélye” átalakul-e „agorává”, vagy, hogy ez jó-e mondjuk a „tudományosság” szempontjából, inkább a szisztéma fenntarthatósága a kérdés – már ahol a nagy múzeumi fejlesztések (és a paradigmaváltás) megtörténtek. Természetesen (ahol ez, mint nálunk még nem következett be) korántsem mindegy az, hogy a zárt, elitista tudományosságot (amely egyébként a polgárság – felső középosztály – nevelésében is szerepet vállalt) felváltja-e az ún. gazdaságosság nevében és populizmus jegyében valamiféle olcsó népszerűség, neonszínű lufivilág, vagy a múzeum a tudományosság fenntartása mellett (persze korántsem evidens, mely tudományokról eshetik itt szó) válik eleven, az aktuális közösség(ek)et és egyéneket megszólító műhellyé; ahogy az sem mindegy, vajon a múlt darabjai jelenformáló aktorok, vagy néma kövületek lesznek.

A múzeumnak voltak pedagógiai funkciói mindigis, csakhogy ezek a múzeum (és a pedagógia) átalakulásával együtt változnak. Az új múzeumkommunikáció célja a kreatív energiák felszabadítása (nem a múzeum kiterjesztése). A múzeumlátogató többé nem tekinthető passzív, áhítatos befogadónak, hanem saját tudásának és identitásának (ön)tudatos, aktív alakítójának. A közérthető nyelv és korszerű bemutatásmód nem áll ellentmondásban a „tudománnyal” (amennyiben nem nézzük hülyének azt, aki nem a múzeumnak, hanem valami másnak a szakértője), épp ellenkezőleg: része a tudás megalkotásnak.

Magyarországon, ahol kevés a muzeológiai önreflexió és a kihívásokra adott releváns válasz, ahol a művészek általi múzeumi intervenció meglehetősen ritka, ahol még 2009-ben is akadályba ütközött, hogy az MTA Művészeti Gyűjteményében kortárs művészek saját műveik által értelmezhessék újra a „képtárat”; (2) ahol szűkülnek a múzeumok lehetőségei, a világ- és belső válság közepette a Ludwig Múzeum által kiadott könyv mérföldkő a múzeumi diskurzusban.

Nem arról van szó, hogy ne lennének nálunk is a múzeumi tevékenységre, és az új muzeológiát adaptáló publikációk, elég Ébli Gábor, Frazon Zsófia és György Péter könyveire valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszékének művészetelméleti szöveggyűjteményére utalni. (3)

Csakhogy az „old school” muzeológia irodalmában ezek csak szórványok. A könyv tehát a Ludwig múzeumban rendezett Helyszíni szemle – A múzeum a múzeumról című, (4) kiállításhoz kapcsolódó, utólag megjelent tanulmánykötet – nem katalógus – egy tátongó űrt is kitölt.

Olyan fórum, ahol egymás mellett sorakoznak különböző látószögű (átfogó vagy egy-egy aspektusra, témára koncentráló), eltérő nézőpontú (pl. Marosi Ernő és György Péter tanulmánya), stratégiájú és szerkezetű szövegek (pl. elbeszélő – Székely Kataliné, analizáló – Mélyi Józsefé, problémafelvető – Sasvári Edité). Diskurzust serkentően beszélnek, vagy éppen kiabálnak át egymáshoz a tanulmányok, és nem szándékolt utalások fonják egybe őket a Wunderkammer kérdésétől Pauer Gyuláig.

Marosi Ernő klasszikus múzeumtörténeti összefoglalót nyújt (A múzeum születése. A művészeti múzeum előtörténetéhez), ám azt több szálon futtatja végig és eszmetöténtileg is izgalmas adalékokkal szolgál – ahogyan ezt fejezetcímei visszaigazolják: I. A művészetfogalom újkori formájának kialakulása (1. Antikvitás gyűjtemények, 2. Az antikvitás kultusza a művészi stúdiumokban, 3. A studiolo, 4. Kunst- und Wunderkammerek-, 5. Könyvtárak és szerzőportrék, 6. Galéria, 7. Az egyetemesség szempontjai a gyűjteményekben), II. A nyilvánosság, III. A műalkotások hozzáférhetősége (1. Az egyetemes múzeum létrejötte, 2. A nemzeti gyűjtemény).

Király Erzsébet nagyszerű tanulmánya (A csodakamrától a nemzet múzeumáig) Széchenyi Ferenc múzeumalapításának körülményeit vizsgálja a történeti muzeológia keretein belül úgy, hogy a mai muzeológia csomópontjainak felvázolása után, a „studiolo körüljárásával” árnyalja a múzeumalapítás „szellemi” motivációit – lévén elgondolásában a múzeum egyfajta jelentésadó, „tudásközpont” – és közép-európai beágyazottságát, hogy kimutassa annak nemzeti identitásformáló karakterét, annak milyenségét és (1802 körül) aktuális voltát.

György Péter (Univerzalizmus, kritikai historizmus. A múzeumi paradigma metamorfózisa) a múzeum átváltozását követi nyomon négy fonalon: I. A képzeletbeli múzeum, II. A (múzeumi) egyetemes történelem, III., A világtörténelem és a historizmus: univerzalizmus versus kritikai gyakorlatok, IV. A kortárs művészet: a múzeum mint kulturális gyakorlat – amint (al)címeiben ígéri. A 19. és 20. századi (modern) múzeum eszméjét erős állítások kereszttüzével dekonstruálja, izgalmas, kritikai gondolatmeneteiben egy korszerű muzeológia mellett érvel. „A múzeum sokkal inkább a jelen idejű kritikai cselekvések, szimbolikus akciók, közös élmények színtere lett, mintsem azok emlékezetét megőrző metaforikus terek együttese” – írja (107.).

Mélyi József (A múzeum és a hiány. A hiánytalan gyűjtemény vágya és a múzeumtörténet) szellemesen a hiány diskurzusába ágyazza a múzeum kérdéskörét (ti. hiánytalan múzeum csak vágyakban létezik), a metaforává vált hiány által a múzeumok politikai involváltságát rajzolja meg. A hiányok gyors klasszifikációja után olyan kísérleteket elemez, amelyek a „hiánytalan” múzeum megvalósítására törekedtek a gipszmásolat-gyűjteményektől a szovjet és német birodalom szupermúzeumain és a hálózatban elgondolt (Guggenheim) múzeumokon át a képzeletbeli múzeum(ok)ig.

Sasvári Edit (Szükség van- a (neo)avantgárdnak múzeumra?) az avantgárd műalkotások gyűjtésének buktatóin töpreng, elsősorban az efemer illetve tárgynélküli műalkotások problematikájára valamint a „nemzeti” kontra „egyetemes” kérdéskörére koncentrál.

Végül, de nem utolsó sorban Székely Katalin módszeres összefoglaló és alapos tanulmánya olvasható mintegy 100 oldalon, 347 jegyzettel a kortárs képzőművészet és a múzeumok kapcsolatáról a 60-as évektől korunkig terjedő időintervallumban. A fejezetcímek ezúttal nem csak a szöveg konstrukcióját világítják meg, de a művészi munkák és a művészettörténészi feldolgozás jellegére is utalnak: I. A művészek múzeumai (Szeemann múzeumai, Az archiválás kényszere, Párhuzamos történetek, Távollevő képek, Kapcsolati hálók, Az „alternatív” institucionalizálása), II. A múzeum megtámadása (A lerombolandó múzeum, Munkavégzés a múzeumban, A politikus múzeum, Nők a múzeumban, Van valami bűn a művészetben – megtudhatjuk például /216–17./, hogyan csempészte be a Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniójának diszpécsere 1987-ben a Vatikáni Művészeti Múzeum kiállítására a Moto-Croce – Ajándék a pápának című képét), III. A múzeum feltárása (Az intézmény mint rendszer, Az építészeti keret, A múzeum ki- és aláaknázása, „A művészet szeretete”). A kiállításon bemutatott művek csaknem(?) mindegyikét elemzi – de legalábbis említi – Székely, így informatív, körültekintő, elméletileg megalapozott szövege, melynek művészeti és teoretikus példái egyaránt származnak a nyugati világból és Keleteurópából, épp annyira tekinthető katalógus-tanulmánynak, mint egyetemi tankönyvnek.

A könyv még közöl a Ludwig Múzeumban tartott, a kiállításhoz kapcsolódó szabadegyetemi előadások írott változatai és a kvázi katalógus tanulmány mellett három „forrást” is: Henry Flynt érdekes, 2011-ben írott szövegét az 1963-as MOMA elleni tüntetésről és két kiállított mű „szövegkönyvét” (Allan Sekula: Hangmontázs galériákból, 1970 és Andrea Fraser: A múzeum legszebb darabjai, vezetés, 1989), melyek adalékok a kiállításhoz (a „vizuális anyag” nélkül azonban csak mint a műalkotás dokumentumai vagy nyomai lehetnek fontosak).

A hibrid identitású könyvet a Helyszíni szemle című kiállításról készített interieur-fotók keretezik – de csak véletlenszerűen szerepelnek a művek adatai. Igaz, nem katalógus (annál jóval több is), de nem sok kellett volna hozzá – csak egy műtárgylista –, hogy katalógusként is használható legyen. Ha viszont tanulmánykötet, a használhatóság szempontjából jó lett volna, ha van névmutató és bibliográfia.

Ez azonban ne szegje kedvünk, a könyv nem csak gondolatokat ébresztő és erjesztő, de szórakoztató is, és ahogy Székely Katalin írja (242): „…érkezzen bár egy művész Európa (és a világ) nyugati vagy keleti feléből, kevés érdekesebb téma adódik számára, mint maga a múzeum.”

 

Helyszíni szemle – Fejezetek a múzeum életéből. Szerkesztette: Turai Hedvig és Székely Katalin. Grafikai terv és nyomdai előkészítés: Szmolka Zoltán / Nyomda: Keskeny és Társai 2001 Kft., Budapest. Magyar nyelven, angol rezümékkel, 316 oldal, színes és fekete-fehér képekkel. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2013. ISBN 978-963-9537-35-4.


(1) Griselda Pollock: Un-Framing the Modern. Critical Space/Public Possibility. In: Griselda Pollock and Joyce Zemans (ed): Museums after Modernism. Strategies of Engagement. Malden (MA)–Oxford–Carlton (Victoria), Blackwell, 2007. 28.

(2) Az Én múzeumom címmel – úgy tűnt – lehetőséget kaptam egy, a gyűjteményre reflektáló kiállítás létrehozására, ez azonban a „jogi státusz tisztázatlansága, a pénz és a biztosítás hiánya miatt” meghiúsult.

(3) Ébli Gábor: Az antropologizált múzeum. Budapest, Typotext, 2005.; Ébli Gábor: Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről. Budapest, Vincze, 2011.; Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás. Az újrajzolás terei. Budapest–Pécs, Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2011. György Péter: Az eltörölt hely – A múzeum. Budapest, Magvető, 2003.; György Péter: Múzeum a tanuló-ház. Múzeumelméleti esettanulmányok. Múzeumcafé könyvek. 1. kötet. Budapest, 2013. A kemény kötés és a rózsaszín design fontoskodó és pazarló. A kötet első tanulmánya (csekély eltéréssel) megegyezik a szóban forgó tanulmánykötetben közölt írásával. A gyakorlattól a diszkurzusig. Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Kékesi Zoltán, Lázár Eszter, Varga Tünde, Szoboszlai János. Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2012. www.mke.hu/adat/szoveggyujtemeny.pdf A kötet múzeumi blokkja: MÚZEUMI PARADIGMÁK: A MOUSEIONTÓL A HIPERMODERNIG. Jeffrey Abt: A nyilvános múzeum előtörténetei. 4-23., Tony Bennett: A kiállítási komplexum. 24-50., Mieke Bal: A beszélő múzeum. 51-89., Nick Prior: A kecske is, meg a káposzta is: A múzeum alakváltozásai a hipermodernben. 90–107.

(4) 2011. július 22.–október 23. Kurátor: Székely Katalin és a Ludwig Múzeum kurátori kollektívája: Bencsik Barnabás, Erőss Nikolett, Simon Kati, Szipőcs Krisztina, Turai Hedvig.

2013. június 28.
PRINT