kapcsolódó kiállítás:
A művészet él!
2013. június 14. - szeptember 15.
 

Paksi Endre Lehel:

Az emberi gondolkodás ábrázolásai
Beszélgetés Forián-Szabó Noémivel, a műcsarnoki Körösényi-kiállítás kurátorával

 

Szellős, könnyen fölfogható, gyönyörűen érvényesülnek a művek. Ezért csak gratulálni tudok. Viszont borzasztóan kevés a szöveg, ez volt az első, ami megütötte a szemem. A magyarázó szövegek szinte hiányoznak. Hogy lehet ez? Mennyi idő állt a rendelkezésedre ehhez a kiállításhoz?

Nem azért nincsen szöveg a kiállításon, mert nem volt rá idő. Egyébként nem volt rá idő, mert egy kiállítás kiesett a programból, és mi úgy ugrottunk be bő egy hónapos futamidővel, egy életmű-kiállítást megrendezni. Szöveg azért nem került ki a falra, mert úgy éreztem, hogy egyszerűen nem bírják el vizuálisan a műegyüttesek. Ugyanis az volt a koncepció, hogy mutassuk be az életművet lehetőleg úgy, hogy minden műcsoport, ami az életműben egy fontos csomópont, a maga sorozat jellegével jelenjen meg és a kronologikus és tematikus összefüggések egyaránt érvényesüljenek. Amire nem volt módja Körösényi Tamásnak életében, hogy minden egyes sorozatból minden darabot, illetve egymással összefüggő sorozatokat egy térben láttathasson. A utolsó, az MTA Képzőművészeti Gyűjteményében rendezett, retrospektív igényű kiállításán kívül mindig arra volt csak módja, hogy a legfrissebb munkáit az adott kiállító helyen, egy szobor-installációban érvényesítse. S féltem attól, hogy, mivel kicsinek bizonyult a Műcsarnok tere, s az egyes műcsoportok – bár azt mondtad, szellős – itt azért mégiscsak egymásba folynak. Ennek a szöveggel való tagolása azt jelentette volna, hogy minden térben, minden teremben, és egy-egy térben több helyen is ezzel a matricás falfelirat-rendszerrel lehetett volna az életműről információkat kommunikálni. Azt éreztem, hogy ez a vizuális hatás kárára menne. Induláskor a terv az volt, hogy a megnyitóra megjelenik egy száz oldalas kis kiállítás-katalógus, és azután a teljes oeuvre-katalógus. Ma már biztos, hogy ez utóbbi nem fog megjelenni, és a megnyitóra a kicsi sem jelent meg. A nagy oeuvre-katalógusra biztos, hogy nem lesz pénz, sőt, tulajdonképpen az életmű teljes lefotóztatása is anyagi gondokba ütközik most. Így a falfeliratok helyett tervezett „kísérő információk” késnek és módosulnak.

Le is ütötted a következő kérdésemet. Kinek a részéről történt a kezdeményezés?

A Műcsarnokot megkerestem tavaly nyáron, a kész életmű-katalógussal. 2010-ben halt meg Tamás. 2011-ben Kállai ösztöndíjat kértem, hogy az életművét földolgozzam, és elkészítsem az oeuvre katalógusát, Így néz ki a 2012. negyedik havi állapot. Ennek most egy fejlettebb változata létezik digitálisan, de végül is ezt, a nyomtatott változatot használtam a kiállítás megrendezésére.

Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy neked ez a kiállítás a zsebedben volt.

Az oeuvre-katalógus volt a zsebemben és a kezemben, én ezzel 2012-ben végigjártam az ország három olyan terét, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy beférjenek a művek. Ez a Ludwig Múzeum volt, a Műcsarnok és a Modem. Tavaly nyáron voltam így a Műcsarnokban is; mindenhol volt érdeklődés, de sehol sem volt fix ígéret, és aztán most április közepén jött a felkérés, hogy egy ilyen helyzetben is elvállalnám-e és meg tudnám-e csinálni? És mit tud az ember mondani? Naná.

Így megy ez mostanság?

Igen.

Nem tudom, akkor a továbbiakat se nagyon firtassam?

Térjünk rá vissza szeptember elején. Egyelőre úgy néz ki a helyzet, hogy dolgozunk egy kisebb kiadványon, amit a Műcsarnok fog kiadni, és az életmű teljes oeuvre-katalógusának elkészítése tulajdonképpen eltolódott a jövőbe.

Az oeuvre-katalógus kézirata eszerint jelenleg hiányos?

Nem. Sőt, magával a kiállítással bővült, mert most nyílt először arra lehetőség, hogy az életművet, ami egy raktárban volt, teljes mértékben föl lehessen térképezni, mert eddig nem volt hely arra, hogy ki lehessen valahova mindent pakolni. Tehát most, hogy a Műcsarnokba bekerültek a munkák, most derült ki, hogy abban a raktárban még mi van. Például a korai munkásságának az érem részéből, hogyha megnézed ezt az oeuvre-katalógust, sok most bukkant elő.

De még a falfeliratokhoz hadd mondjak valamit. Nem hagynak békén a falfeliratokkal, annyira mindenkinek ez a konvenciója, holott nekem az a tapasztalatom, hogy nem olvassák el az emberek, meg beleszédülnek, hogy ha túl sok a falfelirat. Szerettem volna, és szeretném, hogy legyen a weben is egy információs felület két nyelven, és legyen a kiállítói térben csak annyi kiírva, hogy www.korosenyi.hu, mert ma már mindenki akár a telefonján rámegy és kész. Nem kell összematricázni a szövegekkel a szoborinstallációk terét.

Ez azért elég merész, de így, hogy tudatosan vállalva van, rendben lévőnek gondolom, hogy nincs szöveg. Vagányabb így, hogy tényleg a művek beszélnek. Bennem föl is merült, hogy nekünk művészettörténészeknek a kurátori feladatainkból egyre kevesebbre van szükség. Mert így is szólnak a művek.

Szerintem az oeuvre-katalógus a mi elsődleges feladatunk, a mi munkánk gyakorlatilag ez, hogy művészeket ismerünk, és ezt a minden művüket tartalmazó, további kutatások alapjait képező munkát elvégezzük. Ez a dokumentálási kényszer a kortársban is kötelező, ezt Szőke Annamária tanította nekünk az ELTÉ-n leginkább.

Ritka az ilyen életmű, ami ennyire sorozatokban van elgondolva?

Nem. Szerintem tipikusan a magyarországi hetvenes évek, ez a konceptuális művészetnek egy típusa, amely a szerialitást, a variabilitást komolyan véve nem egy tökéletes, komplex és ideális mű megteremtését célozza meg az alkotófolyamat során, hanem magát az alkotófolyamatot mint művészi munkát megélve, az egyes művek együttesen sorozatokat alkotva, Körösényi esetében szoborinstallációkban megjelenve közvetítenek egy művészi ideát. Már a korai műveiben is. Az egyik éremsorozat, a Három képregény egy képregényszerű, sorba rendezett, megismételt, variált mű; ahol ugyanaz az öntvény többször szerepel a story-boarddá váló végső fölállásban. Ahol három különböző érem öntvényeinek különböző sorrendjéből következően az egyes darabok más-más történetet jelenítenek meg. Ez a szemléletmód a figurális – azonban életnagyságnál kisebb – szobraiban éppúgy jelen van, mint az objekteket és talált elemeket is felhasználó installációiban.

A 80-as évek közepén a gondolkodása változott, és egy forma alapú szemlélet került előtérbe. Felhagyott a figurális szobrászattal. Az új sorozatok absztrakt, amorf vagy biomorf formákból állnak. A szoborformákat éppúgy a variabilitás és a szerialitás fűzi össze, mint a legkorábbi érmeket. De itt nem a jelentés-sorrend, hanem a formaasszociációk révén megjelenő gondolatiság az érdekes, amit a néző igazán a szoborinstalláció terében, a szobrok közt sétálva, némelyiket megmozgatva tapasztalhat meg. A Spazializace, az „emberi szellem kiterjesztett tere” utolsó munkája – itt a Műcsarnokban az apszisszárnyban – elölről barlangasszociációt kelt. A sorozat egyes darabjainak alcímei is erre utalnak, de ha oldalról vagy hátulról nézed, akkor antropomorf: fejnek, de nemi szerveknek is láthatod, női és férfi princípiumokat egyaránt hordoz.

Körösényi Tamás azt mondta ennek a sorozatnak a kapcsán, hogy a szobrászat szerinte emberábrázolás, és ezek a szobrok az emberi gondolkodás ábrázolásai. Ezért a kiállítási koncepció célja az volt, hogy a térben e szobrászi gondolkodása érzékelhető legyen, hogy a sorozatokat együtt, egymással összefüggésben, lehetőleg az eredeti installálást követve, az új helyszínre adaptálva mutassuk be. Hiszen minden kiállítását maga rendezte, mindegyik egy-egy mű volt, egy-egy installáció. Ehhez kellett az oeuvre-katalógus, és a mögötte álló digitalizált fotóanyag, ami az egykori kiállításokról készült. És páratlan szerencse, hogy mindez így kiadta magát a Műcsarnok termeiben.

A kiállítás nem jöhetett volna létre Körösényi Tamás felesége, Sebestyén Judit közreműködése nélkül, akinek áldozatos munkájáért nagyon hálás vagyok, és nem jöhetett volna létre Körösényi Tamás tanítványainak munkája nélkül sem, akiknek szintén hálával tartozom.

 

2013. július 16.
PRINT