kapcsolódó kiállítás:
Saját fotó - vázlatkönyv
2000. május 15. - június 11.
 

Mélyi József

Képrengeteg
Saját fotó - vázlatkönyv
Erdélyi Gábor - Imre Mariann - Szabó Dezső - Szűcs Tibor
Trafó Kortárs Művészetek Háza
2000 május 15. - június 11.

 

Csak egy képről lehet írni, sokról nem. Így lehetne kifordítani a Trafó kiállítására vonatkoztatva Roland Barthes mondatát a fotográfiáról. A fotók itt egyenként valójában nemcsak esetlegesek, de szinte felfoghatatlanok is: a néző elvész a benyomások tömegében, nehezen fókuszál egyetlen motívumra, helyette az egész felületből, az összbenyomásból kiindulva próbál tájékozódni.

Olyan művészek tapétázták ki amatőr képeikkel nagy gondossággal a falakat, akik különben ”egy képben” gondolkoznak: fotóznak, festenek, betont hímeznek. A sok kép műfaja mindenkinek váratlan kaland.

Amióta a pop art és később a koncept az amatőr fotót beemelte a nagybetűs művészetbe, időről időre felbukkannak hasonló jellegű kísérletek. Az automatával készült fotó, különböző formákban - montázs, installáció, festmény alapanyagaként - szinte búvópatakként kíséri a magasművészetet. A Saját fotó kiállításon bemutatott fotós öndokumentáció ezen belül leginkább az írók naplójához vagy régi mesterek vázlatsorozataihoz hasonlít.

Az adott médium a látásmódok közti különbségeket inkább elhalványítja, a lehetőséget mégis mindenki másképp ragadja meg.

Szűcs Tibor a többieknél zsigerből jobban bánik a fotóval, de bevallott célja épp a műfajtól (a művészettől) való elszakadás. Sok önportréból és élményjegyzetből álló sorozatából összbenyomásként a katalógusba írt vallomásán kívül a játékosság mélyén érezhető szomorúság futó érzete marad meg, talán annyi, amennyi az itáliai régészeti múzeumok anyagában az ókori cseréptöredékek végigböngészése után marad a turistában.

Imre Mariann vázlatkönyvet készít apró motívumokból. A többiekhez képest klasszikus, - de ugyanakkor a leginkább játékos - sorozatán végighullámzik a feszültség, s feszes marad még a ”pazarlásban” is. A négy kiállító közül talán leginkább ő talál rá a műfaj játékszabályaira, pontosan körberajzolva határait.

Szabó Dezső is betölti a rendelkezésre álló játékteret. Ahhoz a kreativitás-teszthez hasonlít az általa kiterített szőnyeg, amelyben üres négyzetekbe kell rajzolni valamit, bármit, az a lényeg, hogy különbözzön. Bármilyen hihetetlen, vannak, akik néhány kocka után kifulladnak, és vannak olyanok is - mint Szabó -, akik a végtelenségig tudnák folytatni.

Erdélyi Gábor a periférikus látás nehézségeivel küzd. Festményei esetében megvan benne az a képesség, hogy furcsa szemszögből láttasson és a nézőt a futó szemlélődésből kiszakítva feszült figyelemre kényszerítse - itt túlzottan koncentrál, komponál és ezáltal a sorozat könnyedségét veszíti el. Melankóliája a házi fotóalbumok szépségét idézi.

Nem vagyok biztos benne, hogy ezzel a kiállítással sokkal többet megtudunk fotó és művészet viszonyáról, azonosságáról, különbségéről, de érezni, hogy a feladat felszabadítólag hat a művészekre, a szépen összeállított kiállítás pedig a hangulata miatt emlékezetes marad, és ez sem kevés. A katalógus, amely a kiállítás képein leggyakrabban látható hölgy tervei alapján készült, szintén gondos, szép kivitelű munka.

2000. május 22.
PRINT