kapcsolódó kiállítás:
Szellemes
NahTe idéz
2013. augusztus 30. - szeptember 29.
 

Paksi Endre Lehel:

Vess
Szellemes – NahTe idéz, Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza

 

 

Tavasszal, midőn Zuzu-Vető ismét összeállt a Neon Galériában – hiszen hamarabb is föltámadt a (tetszhalott) kollektív művészidentitás, még a 2010-es utolsó budapesti Art Fairen, a Műcsarnokban nosztalgiáztunk az új művekkel a G13 standján – érdeklődöm Vetőnél, nem járna-e neki már egy derekas, kövér retrospektív? Válaszként e tárlatra hívta föl figyelmem.

Való igaz, tartalmaz jócskán retrospekciós igényt a Szellemes. Azonban ami nekünk, művészettörténészeknek idehaza egyre inkább csak egy ábrándként, elérhetetlen távolban dereng, hogy szűz tudattal egyszerre fölfoghatóvá tett narratívába írt, teljes körű és kimerítő dokumentáció-csomagot tehessünk le azok számára, akik nem nőttek bele, de olykor véletlenül betekintést nyertek a szervesen épített életművekbe – ez itt sincs; a kiállítás nyújtotta élmény nem közelíti meg ezen ideának még a minimumát sem.

Másfelől nézve perverz is lehetne ez az elvárás, hiszen éppen az egymásra épülő ügyek, a sejtelmesség életben tartása legalább a hetvenes évektől kezdve lényegi elem, azaz e tekintetben végképp az életmű megerőszakolása lenne a leírás. Szerintem a világon sehol nem szúrják el ennyire jól a kortárs művészettörténetet, mint nálunk.

Gondolhatunk most arra, amint a Hajassal töltött idő leírhatóságára tett izzadt próbálkozások gyümölcsét látván Vető inkább kétségbeesik és zokog. Később – 2004-től kezdődően – saját zenéjével és állóképet megmozgató vágással talán emiatt kénytelen és veszi a fáradságot, hogy az egész közösen eltöltött időt megkísérelje konzerválni. E videók is részei a Szellemesnek.

Kérdés, ilyen indulással elvárható volna-e egyáltalán életmű, ennél fogva életmű-kiállítás? Milyen megkötései vannak szállításban a dániai, svédországi bázisú művész budapesti bemutatójának?

A brand-építésről, intézményi keretek között lebonyolított professzionális karrierről így lemondva szédítő és kietlen, improvizatív szabadság számára nyílik tér, amelyben korlátolt időt nyerünk önmagunk rovására: az együttlétben közös játékra garmadával adódik lehetőség. Zuzu-Vető humoros volt, de ez a halottak humora, legalábbis azoké, akik csodálkoznak azon, hogy élnek; ezt megbecsülik, és ezért inkább vígan együtt töltik az időt.

Az egykori, rézgáliccal fölszórt, fétisekkel berendezett „kertek” is jelenvalóvá vannak téve az utolsó teremben, az űr-kőkorszaki szoborportrék, illetve egy kert-kép erejéig. Itt az egykori produktum dokumentációinak – fotografikus fragmentumoknak – az újrafelhasználása zajlik vásznakra printelve, kiegészítve új, olykor értelmező grafikus elemekkel.

Még egy Hold-zászló installáció rekonstrukciós interpretációja is szerepel, ahol az eredeti holdgömb kerül újrahasznosításra, melynek forgatástengelyében a fölfelé folytatódó zászlórúdon álló zászló már nincs meg (ezt onnan tudjuk, hogy az eredeti helyen álló új zászlóra az eredeti felállás fotódokumentációja került).

Szintén szerepel egy hasonlóan tautologikusan, de nem mechanikusan újracsinált Zuzu-Vető mű: Kommunizmust, de most rögtön: collstokból hajtogatott ötágú csillagok a falon az azt dokumentáló fotó szomszédságában. A retrospekció csak öninterpretáció, és épp addig, amíg érdekes, játékos. Föltámadt Zuzu-Vető kép is kikerült. Pont ott folytatták, ahol abbahagyták: nagyon színes, nagyon elvont, nagyon könnyed és világos; viszolyog attól, hogy (racionalizálható) értelme legyen.

Van még eredeti, addig publikálatlan Hajas mail art mű, a semmin lételméleti pil-pult végző Erdély Miklós szöveg (Aranyfasisztáim), mellette tüntetőtábla-javaslat Erdély portréfényképével, amely alá odamontírozódott egy föltehetőleg harmincas vagy negyvenes évekbeli „Erdély a miénk” információs tábla fényképe is. Továbbá cenzúrázott iráni és disszidens orosz festők munkái – élők és halottak válogatatlanul, de nem vettük észre a kiállítás megnevezésében: Szellemes: NahTe idéz – a vállalkozás halálos komolytalanságát?

A tragikum és tarkaság elválaszthatatlansága kézenfekvő, mondhatni emblematikus a Nagyításban (2007). A képsorozat kiinduló, legkisebb méretű tagján szemétdombra hajított kisgyerekek hulláinak fotója. Előbb még kivehetőek, azonban a belenagyításnak, különböző fotosop effekteknek köszönhetően egyre kevésbé lesznek azok – a képméret közben egyre növekszik. Végül egy jó nagy, nagyon vidám, színes, semmiről sem szólni akaró – igazi corporate art – geometrikus absztrakt festménnyé nő meg az egyik tetszőleges apró részlet.

Káprázatos tarkaságra, sűrű színes káoszra – ahol csak narratívát ne akarj lelni – további példa a Kiskanál (2010). Fotografikus kiindulású, erősen manipulált színes nagyítás, hozzáadott felületi grafikus elemekkel, melyek színvilágukban a nagyítással rokon ecset-gesztusok. Központi narratívára e példa okán sem fűzendő föl az életmű (?) – bizonyára ott egy kiskanál a képen a réten/kertben valahol, de ez még zavaró is az értelmezés szempontjából – annyira tisztán vizuálisak a kísérletek, hogy se teleológia, se hermeneutika a közelébe nem jön a tárgyaknak.

Ha az „identitás, mint csapda” hasonlatot tételezzük központi narratívaként, úgy a lenti teremsor szellemeit az örökkévalóság szempontjából végzetes teherként magunkra aggatható nemzeti identitások jelmez-látványraktáraként is azonosíthatjuk. A szerintem szándékosan unalmas, monoton displayben ugyanaz ismétlődik a nagyjából azonos méretű termek során át.

Kezdi a magyar-olasz, majd folytatja a francia-holland-szerb, pánszláv, nagynémet, és végül a nem is föltétlen létező összeállítású trikolór zárja a sort: három-három vállfán három-három, pukkancsfóliából szabott, épp a vállfára akaszthatóság követelményéig kialakított zeke, ami egy-egy színt hord, festékkel megfestve.

Az egykori erények, vagy pozitív üzenetek, amelyek okot adtak e színek használatának – mintha elkoptak volna, s a színösszeállítások futballmeccsen rázogatható kisajátításaivá degradálódtak volna. De ez már csak spekuláció, és valószínűleg kár keseregni efféléken, amikor a hollandok sem tudják már a himnuszukat, hiszen rá van nyomtatva a sörösdobozra: ha netán ők nyernének, lehet énekelni.

 

2013. szeptember 26.
PRINT