Paksi Endre Lehel:

A fényművészet jövője és a művészet öngyilkossága – ebben a sorrendben
Beszélgetés Peter Weibellel

 

Két kérdésem volna, két kiállításról és könyvről, aminek létrejötte Önnek köszönhető, ezekről szeretnék más kiállítások és könyvek összefüggésében kérdezni. Az egyik a 2005-ös Lichtkunst aus Kunstlicht (1) – hogyan viszonyul ez a kötet a 2003-as Ejhle Světlo (2) kiállításhoz?

Ezt nem ismerem – mint az imént mondottam, nem tudhatunk mindent (visszautal az előző interjúzóval zajlott beszélgetésre), folyamatosan újra kell értékelnünk a tudásunkat.

Jó. (3)

Ha fényművészetről beszélünk, ez egy huszadik századi ügy; ezt a kiállítást előtte nem szervezhettük volna meg, lévén az elektromosság a tizenkilencedik század végétől kezdett eleve elterjedni. A kiállítás ezért száz év fényművészetét mutatta be, Zdeněk Pešánekkel kezdve – aki az első, mesterséges fényt: neont tartalmazó fényinstallációval szerepelt, ami 1926-ban készült. Azóta pedig mind a szín tekintetében, mind egyéb területeken zajló fejlődés ezt csak gazdagította – mégis, volt-e múzeum, ami fénykörnyezeteket (light installations) mutatott be azóta? Ez is a küldetésünk, hogy visszahozzuk, amiről megfeledkeznek az emberek.

E kiállítás katalógusában igen sok minden elmondatott a fényművészetről – majdhogynem minden. Mit gondol, mégis mi az, ami kimaradt belőle, vagy melyek azok az irányok, amelyek tovább élnek, megerősödtek azóta? Hogyan látja a helyzetet most?

A huszadik századi fényművészet a színről szólt, a szinesztéziáról, azaz a szín-zenéről (colour music). A jövőben a fényművészet az információról fog szólni. Az újabb fizika eredményeiről beszélek; lévén eddigi tudásunk forrása a fény volt: amit láttunk – a csillagok, az univerzum fényei – azaz ezek képei. Azonban rá kellett jönnünk, hogy makromagnetikus hullámok is vannak – az úgynevezett kozmikus háttérsugárzás ez, ami az univerzumnak minimum 96%-át alkotja. Mi a mikroelektromagnetikus hullámok tartományából szereztük ezidáig a tudásunkat. A maradékról pedig nem tudunk semmit, így teljesen új elméleteket kell kidolgoznunk arra, hogy ennek mi a tartalma. Mire gondolok? Egy művész ma – például Shilpa Gupta, éppen itt a Műcsarnokban, mit tesz? Információ-csomagokat készít, a reptéri érkezés-indulás kijelzőket, az ejtőlapok primitív médiumát használja erre. Ma már olyan a technológiánk fejlettsége, hogy vizuálisan tudunk információt átadni. Tehát nem a szinesztéziáról, a színzenéről szól ma a fényművészet, hanem az információ-átadásról. Vélményem szerint a fényművészet jövője az – amit már régóta sejtünk – hogy fénybe kódoljuk az információt (package information into light), azaz információs médium lesz a fény. Ennek rengeteg módja lehet, de ez technikai feladat. Például eddig a diffrakció és a fénytörés (refrakció) jelenségei közül csak ez utóbbival foglalkoztunk – erre volt technológiánk, most pedig egy új típust fejlesztünk, az előbbi jelenségeinek megértésére.

Tervben van-e, hogy ezt a típusú új fényművészetet a ZKM-ben be is mutatják?

Jelenleg workshopok zajlanak a témában, de járom a világot, olyan alkotókat keresve, akiket a diffrakció érdekel. Két-három év múlva ebből valószínű, hogy lesz egy bemutatkozás. Itt már az információhordozás lesz a fő téma – a médium alapú fényművészet-seregszemle a régi kiállítás volt.

Második kérdésem szintén két könyv közti különbségre kíváncsi: hogyan látja két igen nagy, összefoglaló igényű mű közt a különbségeket, a Westkunst (4) és a Selbstmord der Kunst (5) közt?

A Westkunst László Glózer briliáns könyve volt a művészet huszadik század közepi fejlődéséről, a modernizmus virágzásának korából, a művészet kiterjedéséről. A deklarációja a kilépésnek (Ausstieg), hogy hogyan hagyjuk el a képet (image). Az én könyvem – jó pár évtizeddel később – egy kritikai reflexió a modernizmus végéről. Tehát a Westkunst, mint briliáns könyv, összegyűjti a dokumentumokat a modernizmus nagy modelljéről, az enyém pedig ennek a végére reflektál. (6)

Mi jöhet mindezek után?

A modernizmusnak két nagy problémája van, mindkettő a legitimáció körül. Hogyan definiáljuk a művészt? A modernizmus mit mond? Hogy minden ember művész. De mondhatjuk, hogy minden ember orvos például, vagy fizikus? Nyilván nem. Vagyis a modern művészet azt mondja, nincs szükség legitimációra. Akkor viszont oktatásra is miért volna szükség? Az állam így mondhatja: rendben, de akkor miért adjak oktatásra pénzt, ha magad mondod, hogy nincs szükség legitimációra?

A másik probléma a szakértelem: ha mondod, hogy minden ember művész, akkor az amatőr is értelemszerűen az. Jonathan Meese állítja például, hogy azért kedveli a művészetet, mert nem kell hozzá tudnia, csak kifejeznie. Van is erre egy könyv: Kunst kommt nicht vom Können (7) (A művészet nem tudásból ered). Ha ez a helyzet, hogy nincs tudás, és nem is kell, akkor mire föl az oktatási rendszer, mit tanítunk? A tudósok ellenben éppen azt állítják, hogy a tudás – így az oktatás is – kell.

Azonban, ha megnézzük, a tudósok a tizenhetedik század óta a mikroszkóp, illetve később például a röntgen-sugarak által láthatóvá tett világokat írják le. Ehhez kell az eszközlátás (apparative vision) – ami nélkül vitathatatlan, hogy számtalan ember halt volna meg idejekorán. És itt jön a lényeg: a művészet elutasította a gépi fejlődés velejárója, azaz pontosan ennek az eszközlátásnak köszönhető vizuális expanzió adoptációját. És ez hiba.

Noha erre Kállai Ernő bioromantikája már tett egy javaslatot. (8)

Pontosan; azonban nem ez a javaslat lett mérvadó. Itt történt egy szétválasztás a huszadik században: a tizenhetedik századtól – az új eszközlátás megszületésekor – a tudós a saját szemét használva látta, amit látott, azonban szüksége volt a művész szemére, hogy a rajzokat elkészítse. Ezernyi könyvünk van grafikákkal, festményekkel állatokról, molekulákról – azonban e művészek ki lettek zárva a művészet történetéből. Őket is vissza fogom hozni elkövetkezendő kiállításainkban, mert e szakítás nem volt helyes. És ezt a gondot a modern művészet nem oldotta meg. Ezt már én sem fogom, ehhez öreg vagyok, ez már a ti feladatotok.

A bioromantika ötlete valóban azóta sem kapott elég figyelmet. Az eszközlátás által teremtett „médiavalóság” kritikai analízisét pedig továbbra is a médiaművészet képviseli. Köszönöm a beszélgetést – és a feladatot.

 

 


(1) Lichtkunst aus Kunstlicht. ZKM | Museum für Neue Kunst, Karlsruhe 2005. november 19–2006. május 1. E kiállításhoz kapcsolódó vállalkozás, a több, mint 700 oldalas katalógus tudtommal a fényművészet eddigi legátfogóbb földolgozása, P. Weibel és Gregor Jansen szerkesztésében jelent meg a Hatje Cantznál.

(2) Ejhle světlo – Look Light Moravská galerie v Brně, Brno, 2003. október 16–2004. február 29. kurátor, kat.szerk.: Jiři Zemánek

(3) A brnói kiállítás a karlsruheivel szemben nemcsak a mesterséges fényt alkalmazó műveket sorjázta, hanem a természetes fényt alkalmazóakat, sőt, a fényt tematizáló alkotásokat is – eredetileg e különbségben megnyilvánuló megfontolásokra lettem volna kíváncsi. Nem sikerült megtudni.

(4) Laszlo Glozer: Westkunst. Zeitgenössische Kunst seit 1939., Dumont Buchverlag Gmbh, Köln, 1981.

(5) Moderne: Selbstmord der Kunst? sz.: Christa Steinle, Peter Weibel, Gudrun Danzer, Hatje Cantz, 2012. Kiállítás: Neue Galerie Graz, 2011. november 27–2012. szeptember 2.

(6) Nagyjából arról van szó, amint e kiállítás a művészet hagyományos témáit veszi sorra: pl. vonal, szín, test, táj, tárgy – s a reprezentáció „nyűgjétől” megszabaduló művészet teret enged magának a témának materiális mivoltában való szereplésére – saját rovására – s a ready made elvén monokróm festészetbe, body artba, land artba, tárgyművészetbe, stb. oldódik föl, mindez a grazi gyűjtemény darabjain keresztül bemutatva.

(7) Müller, Hans-Jürgen: Kunst kommt nicht von Können. Über die Schweirigkeit beim Umgang mit zeitgenössischer Kunst. Institut für moderne Kunst Nürnberg. 1976

(8) Amit Kepes György A látás nyelve c. könyve jobbára meg is valósít (Gondolat Kiadó, Budapest, 1979)

2013. november 15.
PRINT