kapcsolódó kiállítás:
A nullpont tájképe
Retrospektív
2013. november 22. - 2014. február 23.
 

Szombathy Bálint:

Galeta összes
Ivan Ladislav Galeta: A nullpont tájképe. Paksi Képtár, 2013. november 22. – 2014. február 23.

 

 

Vassily Bourikas görög művész filmetűdjében egy embert látunk a búzamezőn, amint szabályos kockaalakba préselt szalmabálákat rak egymásra. Építkezik. Nem hagyományos asztagot kíván azonban kialakítani, hanem toronnyal ékeskedő hajós konstrukciót. Addig rakosgatja egymásra a magasba törő kötegeket, amíg csak egyensúlyukat nem vesztik, és le nem dőlnek, mint az írásos hagyomány szerint Bábel tornya. A természetben építkező férfi Ivan Ladislav Galeta.

Az Eszék melletti búzamezőn készült akciódokumentum mára kettős szimbolikus értelmet nyert. Egyrészt ismételten megkérdőjelezte azt a hiedelmet, hogy felépíthető a Művészet Katedrálisa, másrészt pedig felidézte az emberi igyekezet sziszifuszi természetét, egyszersmind felvetve a kérdést: értelmezhető-e az emberi lét, mint befejezett, kerek egész?

Galeta esetében a választ visszatekintő kiállítása adhatja meg, melyet a Paksi Képtár a zágrábi Kortárs Művészeti Múzeumtól vett át. Az összegző kiállítás magyarországi állomása pedig a művész nemrég bekövetkezett halála következtében immár életmű és posztumusz jelleget kapott.

A kiállítói anyag véglegesítésében és formázásában teljességgel részt vevő művész néhány esztendeje még azt tervezte, hogy felhagy mindennemű alkotói tevékenységgel. 2009-es budapesti szereplése alkalmával az Erlin Galériában és a Videospace-ben nem is annyira kiábrándultan, hanem inkább olyan ember hangján szólt hozzám, mint aki mindenek felett áll, mint aki mindenből ki akar vonulni, talán még az időből is.

Ki a művészetből, ki a városi civilizációból, ki a nyilvános életből, mégpedig a tanyasi kertbe, a rétre, a szántóföldre. Arra a terepre, melyen ősei is éltek Pannóniában, és amely javarészt – a kilencvenes évektől – már az ő életterévé vált, ahol konyhakerti növényeket és gyümölcsöket termesztett, füvet kaszált és szénát szárított, továbbá háziállatokat és méheket nevelt.

A művészet helyét áttette a műteremből és a filmstúdióból a természet anyaölébe, ahol építkezését ugyanaz a rendszerbeli következetesség jellemezte, mint a művészetben, illetve abban a civilizációban kifejtett munkája, amelyből látszatra kivonult. Ennek értelmében létét a természet mély tisztelete hatotta át, az új élettérben teljességében sikerült visszafojtania magában az örökké kísérletezőt.

Itt már alakulóban volt a művészet végére célzó End Art 2000 című munkasorozata, amely később a Deep End Art-ban kulminált. Galeta itt mintha már arra készült volna, hogy teljes emberi mivoltában egyesüljön a természettel, az univerzummal.

Ám az is nyilvánvaló volt már a kezdetekkor, hogy kivonulása nem lehet teljes, hiszen addigi művészete élő hajtóerőként integrálódott a kortárs horvát és nemzetközi művészetbe, lévén, hogy tartópillérei az európai és azon túl az egyetemes filozófiai gondolkodás hagyományára támaszkodtak, melyeket igyekezett tovább interpretálni és fejleszteni a saját – főként fotós és filmes – eszközeivel.

Alkotói attitűdjét leginkább a rendszerbeliség jellemezte, aminek a szemléltetéséhez a hetvenes években már a technikai eszközei is megvoltak a film- és videokamera hozzáférhetősége által. A korai években a munkásságát egészében meghatározó strukturalista metodológia talaján állt ugyan, de munkáiból hellyel-közzel a szociális érzékenység sem hiányzott, jellemzően a kor általános kelet-európai intellektuális magatartására, illetve társadalmi-politikai érzékenységére.

Szervezett például filmvetítéseket lakóépületek tűzfalára és erkélyeire, vasúti pályaudvarok várótermének falára, hogy közelebb vigye a film médiumát az egyszerű emberekhez, ahhoz hasonlóan, ahogyan a korai orosz avantgárd aktivistái próbálták közelebb vinni a művészetet az utca emberéhez, mozgó kiállításaikkal.

Utóvégre mégsem ebben az irányban haladt tovább. Bár részt vett néhány korabeli csoportos akcióban, útja nem az akkoriban meghonosodott közösségi aktivizmus felé vitte, hanem arra törekedett, hogy megalapozza egyéni mitológiáját. Nem vált a közösség részévé, bár rendre a közösséget szolgálta.

Művészi gondolkodása erős természettudományi irányultságot vett – alkotói módszerét leginkább a matematika befolyásolta –, ám a tudományos eredményeket és a törvényszerűségeket sem fogadta el soha örökkévalónak, bírálva többek között a newtoni világképet. A legnagyobb hatással – Leonardo da Vinci, Nikola Tesla és Albert Einstein – mellett egy számunkra kevésbé ismert lengyel építész, Karol Szpakowski volt rá, aki olyan ritmikus, megszakíthatatlan vonalhálózatok megalkotója volt, melyekben a bináris törvények rendszerei uralkodtak. Ezeknek a tanításoknak az ösztönző ereje szolgált alapul számára előbb a strukturalista és szekvenciális, majd a kiterjesztett filmgyakorlat kidolgozása és meghonosítása terén.

Ám Galeta a legkevésbé volt egysíkú ember, így társadalomtudományi érdeklődése cseppet sem elhanyagolható mértékben van jelen munkásságában. Nemcsak matematikai érzéke mondható tehát rendkívül fejlettnek; művészetében humán-tudományi és irodalmi-költészeti tehetségének a nyomai is eleven jelen vannak, olyan alkotók felé mutatva kapcsolódásokat, mint Steiner, Joyce és Hamvas.

Mindez egy olyan egyéniség komplexitását domborítja ki, aki rendszerekben mozog és tekintettel van a nagy összefüggésekre. A paksi kiállításon is jelen levő kurátor, Tihomir Milovac a következőket hangsúlyozza, mintegy összegezve Galeta arcélét: „Galeta művészete csak napjainkra nyert teljes igazolást, megerősítve egyenrangú helyét azok között az avantgárd alkotók között, akik az elmúlt évszázadban radikálisan megváltoztatták a művészet ismert definícióit és aktivitásának körét.” Ez valóban így van, mert mindig is a határok, a keretek lerombolására törekedett műfajok, médiumok és művészetek között egyaránt.

A paksi kiállítást elsősorban Galeta itteni ismertségének és népszerűségének köszönhetjük. Szorosabb magyar kapcsolatai 1984-re tekintenek vissza, akkor realizálta a Balázs Béla Stúdióban PiRaMidas című 12 perces kísérleti filmjét.

Jelenléte azóta egyre nagyobb intenzitással tapintható ki a magyar művészeti közegben, ennek köszönhetően pedig az életmű-katalógusban a szövegek nyelvünkön is olvashatók. Természetesen nem csak Beke László és Peternák Miklós esszéi, hanem a horvát és a nemzetközi szakemberek tanulmányai is, kivétel nélkül. Ez mindenképpen egyik plusz hozadéka a paksi és a zágrábi intézmények együttműködésének.

A központi alkotások mind ott vannak a Duna-menti képtárban, előtérbe helyezve a filmes, videós és fotós műveket, vagyis azokat az alapozó fontosságú alkotásokat, melyek – változatos nyelvi megoldásokat alkalmazva – rendre a percepció problematikáját járják körbe.

Számomra elsősorban fotómunkái megkerülhetetlenek; talán azért, mert filmmel és videóval nem foglalkoztam, fotóval azonban annál inkább. Még ha nem is azzal az analitikus szándékkal közelítettem meg a médiumot, mint Galeta, vagyis elméleti alapokról indulva, a valóság, a percepció és a művészet nyelvének vizsgálati eszközeként.

A Vertikálisok, a Lejtő vagy a Nyilak című hetvenes évek végi sorozatok egyszerű, ám annál beszédesebb konceptuális módszerrel demonstrálják, milyen hatásos eljárással – a filmnegatív megdöntésével – állítható új rendbe a valóság egyik jelszituációja, vagyis a megdőlt avagy elfordult közlekedési jelek rögzített nyílrendszere, mely köré odaépül a helyéből kimozdított környezet.

Ezek közül néhányat a budapesti Magyar Műhely Galériában 2006-ban rendezett tárlatán is kiállított, közöttük emblematikus Önarckép című korabeli fotóját: Galeta egy szántóföldön áll, félrecsapott fejjel – mintha csak az erős szél csapta volna félre –, amely a negatív elmozdításának köszönve természetes függőleges helyzetet vesz fel, miközben minden más – a művész testének a törzse is – megdől a látópontunkhoz képest. Az alkotó személye a világtengely részévé válik, és immár ott is marad.

Sem szándékomban, sem módomban Galeta munkásságának precíz elhelyezése a XX. és XXI. század művészetében; az opus idővel magától „belerázódik” természetes kontextusába. Vagy talán már ott is van.

Ami lenyűgöző, az mindenképpen a változatossága. Galeta széles regiszteren mozog, alakjában ott a tudós, az elvont tartalmak mozgatója, de benne van a költő is, aki megpróbálja elvetni az általa felállított tudományos rendszerek feltevéseit.

Vagyis: szembefordul saját határaival. Mi ez, ha nem az individuum szabadságeszményének maximalizmusa?

 

2014. január 24.
PRINT