exindex
kritika | archívum | az exindex szerzői
kapcsolódó kiállítás:
derkó.pécsi.2014
A Derkovits Gyula képzőművészeti és Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállítása
2014. március 31. - április 27.
 

Tatai Erzsébet:

Tavaszi fáradtság?
Derkó, Pécsi, Műcsarnok, 2014

 

 

2013 decembere óta az ember nem teszi be lábát a Műcsarnokba. Hogy mégis megtörtént, azért gyengesége okolható, mivel nem tudott a Shirin Neshat-művek látásának ellenállni. Egyetlen mentsége, hogy ott még a régebben kialakított program zajlik. Így esett útba a „Derkó” és a „Pécsi” is.

Fiatal művészek alkotásaiból rendezett kiállítás megtekintése – így a Derkovits Gyula- és Pécsi József-ösztöndíjasoké is – azért vonzó, mert az alapértelmezésben izgalmas, sose látott dolgokat mutat be, új művészi és művészet általi felismerésekhez vezet. Lényegtelen, hogy a friss gondolatok – életről, halálról, vágyról, társadalomról, politikáról – még kósza ötletek csupán, vagy, hogy a sokirányú nyitottság, cikázás a „számtalan szebbnél szebb gondolat” között nem hagy időt minden szál elvarrására, minden ecsetvonás kifényesítésére. A kiforrott (unalmas) jó minőség helyett itt (ekkor) sokkal fontosabb volna az, hogy az alkotók miféle kérdésekkel, problémákkal és miképpen foglalkoznak.

Nos, e tekintetben az idei „Derkó” forradalminak éppen nem nevezhető, a kritikai hang szinte teljesen hiányzik – de nagyon, nincs semmi magával ragadó, felháborító, kizökkentő, felbőszítő. Természetesen tehetséges alkotók mutatkoznak be a legkülönfélébb munkákkal, gondolatok mégis csak visszafogottan, halványan bukkannak fel itt-ott.

Még Borsos János intézménykritikája (Szalon’78) is, mely látványos installáció ugyan, élénk színe ellenére belefakul, elhal a közegben (tavaly provokatívabb volt Manifesztum jóról és rosszról című munkájával, akárcsak Antal Balázs Takarítási naplójával és Brückner János Himnuszával), de amely közegre mintha a Gruppo Tökmag szellemes Nekropolisza témájában távolról reflektálna. A festők (akik kitűnően tudnak festeni – csak nem tudják, mit kezdjenek vele) között üde színfolt Korcsmár Eszter Kores narratív festészete. Kerezsi Nemere komplex, metaforikus, sokrétű és kidolgozott koncepciózus munkái (A méhesben 2011-14, Caprices de Berlin, 2012-13) közgyűjteménybe valók, hogy bármikor meg lehessen nézni őket (csak kár, hogy a Derkót látogató újra szomjazók már látták tavaly).

Mások ugyan nem ugyanazt állították ki, csak épp ugyanolyat, figyelmen kívül hagyva, hogy egy technika – mint technika – csak egyszer lenyűgöző. Kiváló introvertált munkák találhatók minden médiumban: Tranker Kata minimalisztikus esztétikát szürrealisztikus komponálással társító installációja (Nyugodt elmeállapot) gazdag, irodalmias asszociációkat kelt. Hasonló módon kifinomultak, intellektuálisak Blahó Borbála munkái (Templomok, Körhinta) és üdék Felsmann István rajzai, valamint Martin Henrik szobrai. A legvidámabb színfolt pedig Felsmann popos-infantilis installációja (Maneki Neko koncertje).

A Műcsarnok baloldali hajójában helyet kapó Pécsi József fotográfusi ösztöndíjasok kiváló mesterségbeli tudásról tesznek tanúságot, ám a technikai „követelményeken” csak Szombat Éva felvállalt giccses képinstallációja, Pályi Zsófia, Biró Eszter és Péter Ildikó koncepciózus alkotásai léptek túl. És Ember Sári. Ember nyugodt fotográfusi pillantásával olykor humoros, de mindig szigorúan szerkesztett képei a személyesség megkapó művei – úgy látszik, ő mindig elég közel merészkedett.

2013-ban érdemes volt a Műcsarnokban rendezni a „Derkót”, mert a nagy termekben rendesen (értsd: nem néhány napra és nem összezsúfolva) meg lehetett nézni az alkotók ösztöndíjas idejük alatt létrehozott munkáit. Akkor úgy tűnt, a korábbi „derkós” kiállításokon csak a nem megfelelő kiállítási körülmények miatt nem érvényesültek kellően a művek. Minthogy sok izgalmas (valamint technikailag és koncepcióban is perfekt) alkotást lehetett látni. Idén, úgy tűnik, vége szakadt a lendületnek.

Ennek okát egyelőre csak találgatni lehet. Jóllehet egyénileg megmagyarázható és érthető, hogy ki miért éppen pont ezzel vagy azzal a kérdéssel foglalkozik, és miért így vagy úgy, miért ebben vagy abban a médiumban, felfogásban stb. Csak épp furcsa, hogy harmincöt művész alkotási közt nincs egyetlen egy komoly kritikai mű (pláne több). Lehet, hogy az öncenzúra ilyen kádári magaslatokra hágott? Vagy a zsűri válogatása sikerült ilyen hervasztóan jól fésültre? (Ne felejtsük, sűrű rostán esnek át a művészek – ki kaphat egy éves állami ösztöndíjat, és ki nem.) Minden művész tud itt festeni vagy rajzolni, drótot hajlítgatni vagy mintázni. Nincs itt egy rossz szobor, festmény vagy fotográfia sem, csak az nincs, amiért az ember fiatalok munkáit akarja megnézi. Itt a szép és kevésbé szép, nagy és kevésbé nagy alkotások egy unalmas gondolattörlő automatává állnak össze.

„Derkovits Gyula jelentősége abban van, hogy ama ritka festők közé tartozik, akik … semmiféle megalkuvást nem viseltek el, sem művészeti stílusban, sem világszemléletben. Az ‘igazságkeresők’ vonalába tartozik…” – írta Hamvas Béla a díj névadójáról. [1] Az idei „Derkó” kiállításnak azonban sikerült nagyon távol esnie Derkovits Gyula mentalitásától, s így a játékos névváltozatban ki is merül a fiatal(os)ság.

 


[1] In: Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Pannónia könyvek, 1989, 22.

2014. május 6.
^
PRINT
exindex 2000–2016
C3