kapcsolódó kiállítás:
mégsem olyan mély az árok mint ahogy a mérnök kiszámította
2014. július 5. - szeptember 21.
 

Szombathy Bálint:

Túl a mérnökök világán
Kaszás Tamás: Mégsem olyan mély az árok mint ahogy a mérnök kiszámította. Kassák Múzeum, Budapest

 

 

 

 

A kiállítás címéül választott hosszú Kassák-idézet mögött lényegében egyetlen fogalom húzódik a maga holdudvarával, mégpedig a több jelentésű kioszk, amely az Idegen Szavak Gyűjteménye szerint a törökből jött a magyarba. A forrás összesen négy lehetséges jelentést jelöl meg, amelyek érzelmileg és értelmileg vegyes összetételű képzettársításokat keltenek az emberben, amikor elkezdi őket ízlelgetni és tartalmilag lefejteni. A kerti laknak, a kör alakú zenekari építménynek és a villaszerű vendéglátóipari létesítménynek még nagyjából hasonlóan kellemes a kisugárzása, attól függetlenül, hogy a fogalmi kiterjedések a magánszférától a közterületekig terjednek. Nem úgy az árusító bódénak.

Bennem roppant lehangoló képek villannak fel a kioszk szó hallatán, s ez a rossz érzés múltra és jelenre egyaránt vonatkozik. Ami a múltat illeti, azonnal a szegénység jut eszembe róla, a kilencvenes évek szerbiai utcaképe, amikor a piaci pultok és a rögtönzött utcai elárusító helyek mellett a bódék helyettesítették az ürességtől kongó élelmiszerboltokat és az áruházakat az alapvető ellátásban. Soha sem gondoltam volna, hogy a kioszk oly megpecsételően felkerülhet a szociális intézmény rangjára valamely 20. századi európai társadalomban, megadva egy tragikus korszak urbánus alaphangulatát. Akkoriban ugyanis a minden tekintetben megkopott és az élet valamennyi területén lezüllött szerbiai poliszokat csak bódé-városoknak nevezték. Számomra az olasz neorealizmus lecsupaszított világát idéző bódételepek mindig is a szegénység szimbólumai maradnak. Ahol burjánzik a köztéri elárusító bódé, ott a nyomor is igencsak mély. Gyanítom továbbá, hogy a bódéarchitektúra mára kimondottan kelet-európai jelenséggé szűkült a kontinensen.

A fentiekben ecsetelt személyes élmény lehet a magyarázata annak, hogy a bódé, illetve a kioszk jelentése egyetlen kiterjedésre zsugorodott a számomra, és ezzel sokáig nem is voltam tisztában, már-már megfeledkezve a fogalom pozitív történeti kiszögelléseiről. Amikor tavaly októberben egy halléi tisztáson megpillantottam Kaszás Tamás épülőfélben levő kioszk-építményét, valahogy az ötlött fel bennem, itt egy fajta mítoszrombolás folyik. A Werkleitz-fesztivál alkalmából felemelt – és most a Kassák Múzeumban is kiállított – kültéri makettszerkezet látványa másrészt azt a gondolatot szülte bennem, hogy az építmény igazából a törzsökös helyén van, hiszen „itthon” vagyunk, a nyomaiban még igencsak kitapintható, immár nyugati közigazgatású Kelet-Európa egyik szegletében. A halléi ipari csarnok belső kiállítóterében aztán egyetlen pillantásra kirajzolódott számomra az az ideológiai és nyelvi kontextus, amely foglalatát adta a kültéri konstrukciónak. Az értelmezési kapcsolódások egyértelműen a múltba vetették vissza szemlélődésemet, egy olyan felismerést adva, hogy a modernizmus formanyelve itt nem halványan finom utalások, többszörös áttételek, hanem egy olyan beszédnyelv révén definiálódik, amely a lehető legközvetlenebbül, programszerűen nyúl legtisztább ősi forrásaihoz. A kortárs magyar művészet fiatalabb nemzedékeinek körében mindaddig nem szembesültem ilyen egyöntetű kiállással a korai avantgárd szellemi öröksége mellett, mint amit Kaszás esetében tapasztaltam nem kis örömmel. Ő természetesen már nem az előcsapat harci árkaiból emeli fel mozgalmi zászlaját, hiszen a kollektivizmus néhai eszménye érdektelen a számára. Attitűdjében semmiféle ahhoz hasonlatos manírt nem vélek felfedezni, ami arra utalna, hogy a múlt modoros továbbfolytatójaként kívánná magát pozicionálni. A kérdés ennél sokkal összetettebb.

Először is: adott egy lassacskán százesztendős művészeti idea. Annak a kornak a művészeti eszménye, amelyben a művészet szerepvállalása jelentősen különbözött a jelenleg ismerttől. Bizonyos álmok és utópiák eleve annak a tudatában születtek, hogy talán soha sem valósulhatnak meg. Egy olyan harci lázban törtek elő, amikor sokan hittek a művészet társadalomformáló erejében, a műveletlen tömegek művészet általi felemelkedésében. A századelő aktivista-konstruktivista alkotói nem tudhatták, hogy javarészt a lehetetlenre vállalkoznak, vagy ha mégis, akkor pont ebben a kihívásban látták meg a szépséget: felvállalni a lehetetlent, hősi halált halni egy másik csatamezőn. Ennek a csatamezőnek építészeti értelemben legemblematikusabb kitüremkedéseként Tatlin internacionálé-tornya fogadtatott el, miközben léteztek egyéb, ettől népszerűbb, emberközelibb konstruktivista modellek is. Kiemelten közéjük tartozik a kioszk, amely Oroszországtól Horvátországig a művészek egész sorát foglalkoztatta, úgy formailag, mint ideológiailag. Demonstrációs-szemléltető funkciójukból adódóan nem a tatlinihoz hasonlatos monumentális szemlélet hatotta őket át, hiszen az utca emberét célozták meg, közösségi feladatokra tervezték őket. Olyan fajta edukációs-információs egység akartak lenni egy képzelt propaganda sejthálózaton belül, amelyben az információk a reklám megújuló műfaji vájatai mentén áramoltak volna szét a társadalom pórusaiba.

A magyar művészetben Kassák Lajos 1924 körül készült, leszűkített rendeltetésű, kizárólag újságok terjesztésére szolgáló kioszkjának a terve az egyetlen vonatkozó példa, pedig ismert, hogy ő nem volt híján a társadalmi érzékenységnek, ezért az utcai pavilon funkcióját kiterjeszthette volna más irányba is. A reklámelmélettel is foglalkozó Kassák a bódé épületét autóhirdetést hordozó támfalakkal erősítette meg s a síkba vetített leegyszerűsített konstrukció egészében véve azokat a képarchitektúráin látható formajegyeket vette fel, amelyek a húszas évek avantgárdjának mértani koncepciójára egészében véve is érvényesek. Ezeket a formai jellemzőket veszi át Kaszás is halléi Kioszk-kunyhó I–II. című munkájában. Ahhoz azonban, hogy kellő súllyal tudjuk értelmezni Kaszást, vissza kell kanyarodnunk Joláthy Attila hetvenes évekbeli makett-másolatához, amelyben a lehető legnagyobb precizitással építette meg Kassák két (újságos) kioszkját, kiemelve őket a síkban kivetített nyomatból. A makett valóban lenyűgöző, de nem több annál, mert célja nem a továbbgondolás, hanem kizárólag az eredetihez hű teresítés, az anyagba történő átültetés, mint amely pusztán szemléltetést szolgál.

Kaszás ellenkező felfogású megjelenítésre törekszik, mint amit Joláthy perfektív esztétikai felfogása képvisel. Nemcsak azért, mert más méretekben gondolkodik, hanem mert egyrészt nem a száraz másolás a célja, másrészt nem kizárólag a szépművészet felől közelít a témához. A jelenséget elsősorban társadalmi, szociális és politikai összefüggéseiben vizsgálja, azokat a nyelvi jelrendszereket tanulmányozva, melyek a kisebb emberi közösségek térközeiben bizonyul(hat)nak hatóképesnek az önszerveződés keretein belül. Ez a fajta érzékenység és érdeklődés Kaszás korábbi munkáiban is markánsan megmutatkozik, úgymint faliújságjaiban, propaganda-barikádjaiban, kül- és beltéri paravánjaiban, menedékjurtáiban stb. A húszas évek konstruktivista kioszkterveinek ökonomikus makett-megvalósításai őnála a metafora szintjén, történeti idézetekként jelennek meg. A szöveges és vizuális információkat esetenként már nem is tartalmazó építészeti szerkezetek kivitelezése programszerűen szegényes és lecsupaszított. A talált, mindenféle faktúrájú faanyag önmagában azt az ingadozó minőséget képviseli, mint amit a lomtalanításokból lehet kinyerni és ismét felhasználni. A munkák olyannyira a befejezetlenség és a folyamatszerűség állapotának a benyomását keltik, hogy a „rajtuk felejtett” szerszámok – franciakulcs, csavarkupac – cseppet sem zavaróak. Olyan benyomást keltenek, mintha a szerelő csak egy kávé kedvéért hagyta volna félbe a munkát. De ami a legérdekesebb, a vegyes természetű és származású matéria esetenként az összeállásnak azt a fokát mutatja, amely már-már ott van a monolit határán.

Kaszásnak a szemét-művészethez (junk art) közeli anyagszemléletét érthetjük úgy, hogy a művész a múlt forradalmi utópiáját a mítoszfosztás szándékával közelíti meg, rámutatva, milyen az, amikor egy valaha forradalminak számító relikvia a történelem szemétdombjára kerül, és onnan kimentve még újrahasznosítható. Újrahasznosítva pedig már nem lehet ugyanolyan, mint eredendően volt. Az egyik kioszkjának árbocrúdján világító izzó már nem az a láng, amely annak idején egy minőségi forradalom csóvájaként világlott fel, de mindenképpen a reményt jelentheti. Abban a globális társadalmi összképben, amelynek az árboca ugyancsak imbolyog.

 

2014. szeptember 1.
PRINT