kapcsolódó kiállítás:
Képzelt közösségek, magánképzetek
Privát Nacionalizmus Budapest
2015. október 28. - december 13.
 

Bordács Andrea:

Nacionalizmusok házi használatra
Képzelt közösségek, magánképzetek

 

 

 

Életünket alapvetően bizonyos evidenciák közt éljük, nem is jut eszünkbe rákérdezni a dolgokra, természetesnek tűnnek. Ugyanakkor a közösségi média megjelenésével nap mint nap szembesülhetünk azzal, hogy bizonyos fogalmak, események, jelenségek egészen másképp élnek a különböző emberek fejében.

Az egyik ilyen kardinális kérdéskör a nemzeti hovatartozásra, a nacionalizmusra vonatkozik. Nem véletlen, hogy ezekben a kérdésekben mindig heves viták zajlanak, hisz ez a fogalom épp arról szól, hogy valakik egy csoportot alkotnak, s ebből gyakorlatilag kizárják a többieket. Szignifikáns határ képződik a „mi” és a „mások” közt. E kereteken belül különösen azok a problémásak, akik e demarkációs vonal túlsó oldalán vannak. Ráadásul nemcsak azok veszélyeztetik a „mi” fogalmunkat, akik kívül vannak, hanem belül is folyamatosan ellenségeket keresünk.

A hazához/nemzethez való viszonyt (ez a kettő gyakran nem esik egybe) Csepeli György az alábbi módon tipologizálta még a 80-as években:
1. individuális-irracionális haza/nemzet fogalom (ide azok tartoznak, akiknek semmilyen racionális indokuk nincs, csak úgy kötődnek hozzá)
2. individuális-racionális (a pragmatikus mindennapi élet összefüggésében az ebbe a csoportba tartozók számára fontosak az ismerős interakciók, általa könnyebb a kommunikáció, számít az ismerős környezet, mint a komfortérzet forrása)
3. kollektivista-irracionális (ez az attitűd az egyének csoportosulási hajlamaira, összetartozási szükségleteikre, közös érdekeire épít és a közös történelmi sorsra vonatkozó ellentétekből merít)
4. kollektivista-racionális (az ide tartozókat valamiféle hétköznapi pragmatizmus, jórészt közös sors, közösen megélt történelem, közös érdek köti össze) (1)

A nemzet és a nacionalizmus kérdése úgy érint fájó pontokat, kavar heves indulatokat, hogy azt gondolnánk, a 21. században a határok és nemzetállamok kérdése lényegileg idejétmúlttá lesznek. Miközben sokan egy viszonylag egységes Európáról álmodunk, a mélyben számos sérelem és frusztráció forrong. Az utóbbi években mindenhol, de Közép- és Kelet-Európában különösen felerősödtek a nacionalista tendenciák, amit a populista politikai könnyűszerrel képes meglovagolni. Ráadásul ezek a nézetek különböző szimbólumokban öltenek testet, így erőteljesen kötődnek a vizualitáshoz. Olykor ezek a jelképek fontosabbá is válnak, mint az egyének (lásd kollektív-irracionális megközelítés), sokszor szinte meg sem tudjuk különböztetni egymástól ezen csoportok tagjait.

Erre a jelenségre reflektál a pécsi Közelítés Művészeti Egyesület szervezésében 2014-ben induló nemzetközi projekt (projektvezető: Varga Rita), melyben a Közép- és Kelet-Európai nacionalizmusok kérdését járták körbe, hat ország hét városának részvételével. A hangsúly az egyes kiállításokon volt, s a különböző helyszíneken eltérő kérdések kerültek a fókuszba.

A nacionalizmus nemcsak ennek a térségnek a sajátossága, épp angolszász kutatók figyeltek fel nyolcvanas évekbeli újraéledésére. András Edit kurátor a kiállítás címét is a nacionalizmuskutatás kánonjába tartozó Benedict Anderson Elképzelt közösségek című kötete nyomán adta. Anderson Kínában töltött gyerekkorával a háta mögött multikulturális és multidiszciplináris attitűddel nyúlt a vizsgálandó témáihoz.

A mostani, két helyszínen rendezett, harminckilenc közép- és kelet-európai kortárs művészt felvonultató kiállítás a nacionalizmust a személyes élmények felől közelíti meg, ahogy a nemzeti érzület belsővé válik.

A Budapesti Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén látható munkák inkább magával a nemzetfogalom kialakulásával foglalkoznak, míg a Kiscelli Múzeum Templomterében elhelyezett művek főleg az alternatív konstrukciókra koncentrálnak.

A Budapest Galéria sokszor kárhoztatott tagolt terei bizonyos tárlatoknak kifejezetten előnyös környezetet nyújtanak, ilyen ez a mostani alkalom is. Az itt kiállított műveken keresztül látható, hogy milyen sokféle módon lehet a fogalomhoz viszonyulni, a direkt kritikától kezdve, a finom irónián át egészen a külső nézőpontig.

Ez utóbbira jó példa Cséfalvay András videója, mely a nemzetállam kérdésére egy dinoszaurusz szemével tekint, így ebből a külső, „objektív” nézőpontból az evidenciák egyáltalán nem tűnnek azoknak.

Ugyanez a nézőpontváltás és távolságtartó finom humor jelenik meg Kisspál Szabolcs kiscellis munkájában, a Szerelmes földrajzban: a budapesti Állatkert Nagysziklájának valós-fiktív történetét az odaköltöztetett székelyekkel mesélteti el, akiket így mint egzotikus lényeket láttat.

A Budapest Galériában látható művek közül különösen érdekes volt számomra még Kadan Nikita Vizsgálószoba című installációja a festett tányérokkal, melyeken a kihallgatásokkor történt kegyetlenkedéseket örökíti meg. Ez a mű már szerepelt egy Viennafairen, de mivel nem volt köré helyezve ez a kontextus, vagy az installáció többi része nem volt látható, csak a falakra helyezett tányérok, abban a környezetben nem igazán lehetett értelmezni őket.

A Kiscelli Múzeum Templomterében kiállítást rendezni mindig nagy kihívás, mert hajlamos minden művet maga alá gyűrni. Most ez nem sikerült, a Kis Varsó és a Societé Realiste munkája dominálja a teret, olyannyira, hogy a többi mű csak epizódszereplővé válhatott mellettük. A kiállításnak talán ez az egyetlen gyengéje.

A Kiscelli terében az indító téma Trianon, ami traumatikus eseményként, áldozati narratívára fűzött formában jelenik meg a magyarországi közbeszédben. Az erre a témára reflektáló művek sajátossága, hogy az identitás kérdését kettős nézőpontból villantják fel. Így például Chilf Mária családtörténetében Trianon és a Holocaust egyaránt traumatikus esemény, Oláh Mara számára Trianon a romaság és magyarság viszonyában érdekes, Kisspál Szabolcs előbb idézett munkáját pedig erdélyi származása színezi.

A következő térben nemzeti ikonok és jelképek láthatók, köztük a már említett domináns művek. Az ENSZ kamuflázs címet viselő, a Societé Realiste által készített hatalmas installációban az egyes országok zászlóit mintatervező szoftver segítségével terepmintává alakították, megőrizve az eredeti színeinek és mintáinak arányait. Így a kiemelt jelentőségű emblematikus tárgy, mely az adott közösség identitásának megtestesítője, e térben terepmintájú lett, deszakralizálva ezzel a szimbólumot. Ez a gesztus más értelemben lett jelképes, ugyanis a terepminta épp arra szolgál, hogy a viselője beolvadjon a környezetébe, s egyéni jellemzőit maximálisan elfedje, ezért gyakorlatilag úgy működik, mint egy képzelt közösség, ahol a közösségbe tartozás feloldja az individuális jegyeket.

Gondolom, a rendezők zászló-ügyben nagy kísértésnek állhattak ellen a válogatáskor, hisz az utóbbi években megszaporodtak az ilyen művek. Néhány közülük a Budapest Galériában is szerepel: így Kerezsi Nemere észak-ír zászlóteremtése, Horváth Tibor üvöltésre elsápadó zászlója, (2) valamint Baglyas Erika sodrony darabja.

A nemzeti identitásokat a zászlókon kívül még az egyes nemzetek/országok himnuszai képviselik, s természetesen ezek is inspirálóan hatnak a művészekre. Slováková Martina hanginstallációjában a szlovák himnusz remixét készítette el, míg Csontó Lajos videóloopjában az egyes himnuszok zenéjéhez egy másikénak a szövegét párosította.

Meglepő módon jól működnek a megcserélt zenék-szövegek, viszonylag kompatibilisek egymással. Bár egy himnuszok szóhasználatát vizsgáló pszichológiai elmezés épp az ellenkezőjét, erőteljes különbségeket mutatott ki az egyes nemzetek himnuszának szóhasználata közt (a vizsgálat amúgy azt kutatta, van-e kapcsolat az egyes himnuszok szókészlete és az adott nemzet szuiciditása közt, s ilyen szempontból a magyar szófordulatai, domináns jelzői erőteljes hajlamot mutattak). (3)

A politikai legitimáció szimbolikus formái az emlékművek. A Kis Varsó a múzeumok raktárában porosodó kisplasztikákból összeállított, Lélekben tomboló háború című installációja ebben a térben is dominál, de kellemesen igazodik az egész koncepcióhoz is. (4) A kisplasztikák sztereotíp hőseire egészen másképp reagál Matej Kaminsky, aki a videóin szlovák emlékművekkel való csókolózást imitál.

Martin Piačeket saját szlovákságának kérdése foglalkoztatja, különös nézőpontból tekint a szlovák történelemre, annak árnyoldalára fókuszál. A szlovák történelem legkínosabb pillanatai című sorozatában egy antitörténelmet mutat be. A különös nézőpontja miatt ez az egyik legérdekesebb műve a kiállításnak.

Számomra a kiállítás elsősorban a művek termékeny újracsoportosítása, rekontextualizálása miatt vált érdekessé, hisz a munkák jó része már ismert volt. A kiállítás emblémájaként is szolgáló mű, Adrian Paci Az ideiglenes állandóság központja című munkája kifejezetten megrendítő volt ebben a kontextusban. A 2007-es, migrációról szóló videóműve különös aktualitást kapott, pedig jóval korábban és a világ másik táján játszódik, mégis, az ábrázolt állandó ideiglenesség örökérvényűnek tűnik. Az USA-mexikói határon jobb élet reményében átkelő emberek teljes reménytelenségének ad hangot, akik már nem is Godot-ra várnak, az örök bizonytalanság és az örök várakozás, örök sehova se tartozás válik sorsukká.

A projekt legfőbb erénye, hogy nem a nagypolitikai szintjén foglalkozik a nacionlizmus kérdésével, hanem azt vizsgálja, hogyan szüremlik át a privát hétköznapi életünkbe, hol látványosan, hol szinte észrevétlen, s az egyén milyen módon éli ezt meg. Nem tesz normatív állításokat, hanem kérdez és rávilágít egy-egy jelenségre. Olykor a kívülálló szemszögéből tudatosíthatja, hogy mindezek a fogalmak valójában kulturális konstrukciók, melyek viszonylag új és képlékeny, változó dolgok.

 


(1) Csepeli György: Csoportttudat-nemzettudat. Bp., Magvető Kiadó, 1987, 329-333.

(2) Horváth Tibor munkája a Derkovits díjasok kiállításán is látható volt, Ernst Múzeum, 2011.

(3) Vörös Viktor - Osváth Péter - Vincze Orsolya - Pusztay Katalin - Fekete Sándor - Rihmer Zoltán: Nemzeti himnuszok szóhasználata és tartalomelemzése - előzetes eredmények egy transzkulturális szuicidum vizsgálatból. Psychiatria Hungarica, 2012/3., 174-179.

(4) A Kis Varsó kiállítását anno a Trafó Galériában láthattuk, 2011. november

 

2015. december 11.
PRINT